Verner Jenő: Vezeklés

Szilveszter este volt. Ilyenkor, midőn a családok szívét melengeti valamelyes boldog, ünnepies érzés, az agglegénynek fűtetlen szobájában kellemetlen gondolatai vannak és subjectivitások is megbocsáthatók ilyenkor.

Végigjártam az utcát, azt a kegyetlen, vidéki sáros utcát, mintha nekem is menőkém lenne valamelyik jókedvű famíliához. De az agglegényé ilyenkor a füstös kávéház, melynek mutatós, festett jósága egyforma konvencionális mosollyal fogad minden rendű embert. Én is tartozom neki néhány banális bókkal, mely lehet sivárság is, gorombaság is, azonban ezen a szilveszter estén menedékhelyem volt ez az agglegény tanya. Beszéltem hát ülve, fázva, elkeseredve.

Az egyik márványasztalnál három fiatal ember ült és meglehetős lármásak voltak. Egyik már öklével csapkodta az asztalt, amit a másik kettő restellt és figyelmeztették.

- Jani! Légy csöndben.

A pityókos ember nem törődött a leintéssel. Szeme olyan tűzben égett, hogy szinte kiabált róla a delírium, össze-vissza beszélt, sőt, néha szitkozódott.

- A pincért szólítottam.

- Kik ezek?

- Ez a kettő szabólegény, a részeg kovács.

- És miért engednek ide ilyen alakokat?

- Tűrnünk kell. Itt áztak el, le kell tehát vonni a konzekvenciát – mondta Józsi pincéri hidegvérrel.

- Hát valami gyöngéd tuszkolás nem volna jó hatású?

- Olaj a tűzre. Már a felesége itt járt a kovácsnak, de azóta duhajkodik csak igazán. Szegény asszony! Szitkozódott, siránkozott, rimánkodott, de mindez borsó volt a falra.

Részvéttel gondoltam az asszonyra, a pincér meg folytatta:

- Pedig ez a durva ember igazán engedhetett volna a könnyeknek. A maiszterné szép fekete szemekkel, sápadt vértelen arcával olyan szenvedő volt. és a kovács, üti, tessék elhinni, üti. A durva öklezés nyomát most is viselte. Szerencsére itt nem merte bántalmazni, mert ezt el nem néztem volna. Mikor a négy éhező gyermeket emlegette, akik elől ez a véres szemű bestia elissza a kenyérnek valót, szinte elfeledtem, hogy üzletember vagyok, és majdnem kidobtam azt a sehonnait. Még a kisfiát is elhozta az asszony, hogy meggyőzte a gondatlan apát, odamutatta a nyári ruha alól kimeredt ványadt tagokat, a fagyszítta könyököt.

A pincér olyan színesen beszélte el, mintha állandóan csupa riportokat írna az élet rejtelmeiből. A ráragadt stílus, vagy a valóság izgatta ezen elbeszéléseiben, még filozofálásra is ragadtatta Józsit.

- Végre is én üzletember vagytok. A kenyeret, ezt a keserű nehéz kenyeret kell megkeresnem és így tétován kellett néznem ezt a bestiát, meg aztán ilyenekből él a kávés, nem a pikolókból. Ez a kovács mesésen tud költeni. Pedig az asszony megérdemelné, hogy féltve őrizzék.

- Talán nem szereti ez az ember a feleségét?

- az bizonyos. A kék folt tanúsítja a gyöngédtelenség e bizonyítékát. Micsoda gyilkos szemet vetett a feleségére, mikor az nem akarta, hogy a kis fiát, aki nem több hat esztendősnél leitassa.

- Hogy hagyta itt a rabiátus embert?

- Míg én az egyik vendéget kiszolgáltam, kirugdosta fiastól és kibuktak a hóra.

Felállottam. A megtaposott igazság ébred-t fel bennem, vagy a gondviselés engem rendelt-e ki megtorló feladatra. Éreztem e percben, hogy a vér a fejembe száll, előttem a fenyegető tekintetű ember, ki bestia, nem ijedt meg a vértől, reám néz halálmegvető szemével, amellyel kipécézte vad szenvedélynek ökleinek kielégítéseül.

- A különös helyzet belőlem, az agglegény csöndes vérű alakjából is hőst formált és aztán összenéztünk. A részeg emberek balsorsa segített, ő volt beszámíthatatlanabb, a gyöngéd és a cselekedetet már utóbb meg is bántam, a tehetetlen embert, ki kell jelentenem minden retorikai szépítgetés nélkül, kidobtam az utcára.

**

Nem tudom, de a társadalom bevett jogrendjének a korcsmai kiegyenlítése nem hozott lelkemre enyhítést. Azóta egy emlék kínoz, egy megfagyott halottat látok, akinek fagyott ökle, mintha fenyegetne, hogy leüt. Hallom az asszony jajveszékelését, a didergő porontyokat, látom azt a kegyetlen képet: a temetést.

és én futok, míg kimerülök, összeroskadok. Be akarom fedni a szememet és én látok. szomorú halottat, szomorú családot látok.

Pedig talán oka se vagyok, hogy megfagyott a hóban… Ő akarta az életemet, kést rántott rám és így dadog bennem a védelem: a magam életét féltettem.

Szívemet mardosó kín facsarja. A megrugdalt asszony sírása, azé az asszonyé, aki így siratja a korhely urát:

- Édes, drága uram!

… Asszony! Mily talányos, különös lelked van neked! Minden keservedet feledni tudod zsarnokodnak egy-két pillantására. Őrjöngtél, amíg élt, mert kegyetlen volt, most azért őrjöngsz, mert a hideg halott, csöndes, immár nem bestia.

A magam vád alá helyezése, védekezése, a királyi kegyelemig menő pór izgalma, idegsejteimnek roncs volta nem foglalt el oly benső lélekmegindulással, mint mikor láttam azt a fekete ruhás asszonyt, veresre kisírt szemekkel, sápadt arcán a démoni bosszúállás vádjával, mikor a bíróság előtt találkoztunk.

Én, a megtiprott jogrend hivatott őre igyekeztem jóvátenni hibámat és a kenyérkereső nélküli nőnek havi segélyre kötelezem magamat, amire az asszonynak egy kijelentése volt:

- Vérdíj nem kell. Férjem gyilkosának aranya sem kellene, ha az üdvösségemet váltanám is meg vele.

Sohasem felejtem el, midőn a harmadbírósági ítélet kihirdetése után elém borult az őrület fájdalmával és így szorította a szívemet:

- Az uramat add elő nekem, az uramat, akit felednem nem lehet.

És én kitántorogva mentem, futottam, csak feledni nem voltam képes. Még évek múlva is eszembe van az asszony és Hugó Viktorral mondom: „az égnél is van nagyobb látomány: az emberi lélek.”

Forrás: Szinérváralja 10. évf. 13. sz. 1913. március 25.