Erdélyi József (1896-1978): Julisnéni tücske (1896)

Vén özvegyasszony
volt Julisnéni,
Istenre maradt,
Istent dícsérni.
Senkije sem volt,
de volt egy tücske.
Az dalolt néki
altatót este.
Midőn ágyában
Istent dícsérte,
az a fekete
diák kísérte
egyhangú arany
hegedűszóval,
melynek mintha csak
vonóhúzója
lenne a tücsök,
húrja pediglen
valahol bent a
fáradt szívekben
zengne unatlan
szaggatott nótát,
melyhez a lélek
tartja a kótát
s észrevétlen ki-
ejti kezéböl
és titkos álom-
örvénybe szédül.

Az a tücsök is
megunta nála,
vágyott népesebb,
vígabb tanyára.
Megszökött volna
minden bizonnyal,
de Isten gondolt
a jó asszonnyal,
mert Julisnéni
csak észrevette
s görbebotjával
visszakergette.

Mégy vissza tüstént,
Oktalan tücske,
ha betalál itt
kapni a fecske,
ki hegedül majd
nékem estenden,
az embertelen
halálos csendben.
Ne hagyj el, tücsköm,
szívem lakója,
egyetlen földi
vigasztalója.

Joga volt ahhoz
az egy tücsökhöz,
joga mennybéli
hegedűsökhöz.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Ignotus (Veigelsberg Hugó 1901-1978): Ha te úgy szeretnél...

Ha te úgy szeretnél
Ahogy én szeretlek,
De sohase’ volna
Nevető jókedved!

Nyugodatlan szívvel
Párnádra omolva,
Se napod, se éjed -
Nyugtod sohse’ volna.

Fejed lehajolna
Csüggetegen, árván,
Mindig értem sírnál,
Mindig engem várnál!

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Ignotus (Veigelsberg Hugó 1901-1978): Szerelem

Eszembe jut, amit felejtett,
Fölemelem, amit elejtett,
Megőrzöm, amit eltapos,
Vigasztalom, ha bánatos,
Nem búsitom, mikor nevet,
Azt említem, akit szeret.
A kis kabátját rásegitem,
Nem szenvedélylyel, de szeliden,
Hozzá csak ujjhegygyel sem érek,
Szerelmet tőle sohse kérek
És nem is vallok sohasem -
Ó, milyen forrón szeretem!

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Ignotus (Veigelsberg Hugó 1901-1978): Büszkeség

A hőn fénylő nap körében
Ott bolyongnak, ott forognak
Láthatatlan láncra kötve
A tűzkeblü csillagok.

A magányos üstökös csak
Pillanatra hull elébe,
Aztán messze, végtelenbe
Kergeti a büszkesége.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)

Vargha Gyula (1853-1929): Nyári dél

Libay Károly Lajos 1816-1888: Parasztudvar 1843

Fényes, vakító, forró nyári dél;
Majd hogy ki nem gyúl fenn a házfödél;
Az ablak mind befüggönyözve áll,
Hogy elbúhasson a riadt homály.

A fénytől kinn halálra üldözött
Homály meg is bú a négy fal között.
Álomra hívó csend van ott belül,
A légy se repdes, csöndesen elül.

De bezzeg úr a tágas udvaron.
Künn a kamrában nyugszik a barom,
Azaz nyugodnék, ámde nem lehet,
Csapdosni kell farkával a legyet.

A kút körül nagy lició-garád,
A vén kakas ott tartja udvarát,
Árnyék van ottan és finom homok,
Fészket fürödnek a tyúk-asszonyok.

A nyárfa ágán illegett elébb,
Most lenn a porban fürdik a veréb;
De párja pajkos, nyomban ott terem,
S tovább röppennek játszva, hirtelen.

A kas szájánál zsong a méheraj,
Mezőre ki csak egy-kettő nyilal,
Mézgyüjtő méh mit is keresne ott,
A nap fölitta rég a harmatot.

Lankadt a kertben sok félénk virág,
De boldogan s büszkén virít a mák;
Gyümölcs a fákon fényesen dagad,
Pettyezve a sötétlő lombokat.

Szőlővirágzás most volt, a szemek
Ma még csak apró gombostűfejek.
De egy-egy fürtön megláthatni már,
Hogyan növeszti a bogyót a nyár.

Ifjú reménység a szőlőgerezd;
De a szegény rozs már szőkülni kezd,
Hajlott a szára, veszti erejét,
S halálra hajtja fáradt ősz fejét.

S a nyár vakítva ég és tündököl,
Hatalma éltet, szent hatalma öl;
De a halálban sem tesz soha mást:
Készíti folyvást a feltámadást.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)