Erdélyi József (1896-1978): Julisnéni tücske (1896)

Vén özvegyasszony
volt Julisnéni,
Istenre maradt,
Istent dícsérni.
Senkije sem volt,
de volt egy tücske.
Az dalolt néki
altatót este.
Midőn ágyában
Istent dícsérte,
az a fekete
diák kísérte
egyhangú arany
hegedűszóval,
melynek mintha csak
vonóhúzója
lenne a tücsök,
húrja pediglen
valahol bent a
fáradt szívekben
zengne unatlan
szaggatott nótát,
melyhez a lélek
tartja a kótát
s észrevétlen ki-
ejti kezéböl
és titkos álom-
örvénybe szédül.

Az a tücsök is
megunta nála,
vágyott népesebb,
vígabb tanyára.
Megszökött volna
minden bizonnyal,
de Isten gondolt
a jó asszonnyal,
mert Julisnéni
csak észrevette
s görbebotjával
visszakergette.

Mégy vissza tüstént,
Oktalan tücske,
ha betalál itt
kapni a fecske,
ki hegedül majd
nékem estenden,
az embertelen
halálos csendben.
Ne hagyj el, tücsköm,
szívem lakója,
egyetlen földi
vigasztalója.

Joga volt ahhoz
az egy tücsökhöz,
joga mennybéli
hegedűsökhöz.

(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)