2014. okt. 31.

Heltai Jenő Az új Fritjof-monda



Hogy Nansen Fritjof útra kelt,
Hajóra szállt, hajóra,
Körötte sirály énekelt
És fujdogált a bóra.
Mikor Grőnlandba érkezett,
Igy szólt: "Ez oszt az élvezet,
De ott még meg nem állok,
A sarkhoz gravitálok."

Grőnlandba nem maradt soká,
Nyugtát sehol se lelte,
Az ambició  mardosá
És tűkön ült a lelke.
Franz-Josefslandon nyelve port,
Igy szólt: "Ez oszt a szép rekord,
De itt még meg nem állok,
A sarkhoz gravitálok."

A keskeny Behring-szoroson,
Amely teli van hóval,
Jó Nansen Fritjof átoson
Az emlitett hajóval.
S hogy északon a sarkhoz ér,
Igy szólt: "Ez oszt a karriér,
De itt még meg nem állok,
Haza telegrafálok."

Telegrammot legott meneszt
A bölcs Oszkár királynak.
A svéd király szól: "Tudtam ezt,
Megyek, hogy gratuláljak.
Míg el nem érek a lakig,
Amelyben Nansenné lakik,
Én addig meg nem állok,
de ottan gratulálok."

S mivel szenzációs e hír
És mindenütt nagy port ver,
Jőjjön elő mind, aki ír,
Redaktor és reporter.
Jőjjön elő mind, aki hős,
Aki a vízzel ismerős
S a tengeri kalanddal,
Mint jó Reményi Antal.

S a svéd király így szónokol
- És jegyzi Ola Hansen -
"Urak, sarkot ért valahol
A derék Fritjof Nansen.
Hogy meglelé a sarkot ott,
Urak ez alkot korszakot.
Hiába minden ármány -
Ez impozáns találmány."

S egy ujságíró - fiatal -
Nansennéhoz beállít.
Így szól: +Ez oszt a diadal,
Mely páratlanul áll itt.
Nem mondaná meg asszonyom
- S az ujságba majd kinyomom -
Mit gondol, drága férje
A sarkhoz hogyan ére?"

S a jó Nansenné így beszél
S nagy értekezést tartott,
"Férjemnek kedvezett a szél,
Elérte hát a sarkot.
De ellent nékem bárki mond,
Szerintem szörnyü nagy bolond,
Ki a sarkkal beéri
S a folytatást nem kélri."

"S legyen a sark bár északon
Avagy legyen bár délen -
Egyformakép veszem zokon
- S ezt bátran kibeszélem -
Hogy férjem, aki oly derék,
A sarknál vesztegel ma még
És nem jutott el máig
Legalább a bokáig."

INCUBUS
(Heltai Jenő)

Forrás: A Hét 1896., VII. éfv.

Heltai Jenő: Hűség



- Érzékeny jelenet -


SZEMÉLYEK:
Sándor
Anna

(A városligeti fasor. Mindenütt hó és szomorúság. Sándor türelmetlenül járkál föl-alá, és minden pillanatban az óráját nézi. Végre az Aréna úton megjelenik Anna.)

SÁNDOR (eléje siet)
Ó, asszonyom! Egy óra óta várom...

ANNA (mosolyogva nyújtja a kezét)
Pedig alig múlt három...
Alig ha késtem néhány kurta perccel,
És ön, barátom, máris úgy neheztel?
S milyen komoly. Ugyan, ugyan!
Magának istenuccse baja van.
Tán elkerülte ma az álom?
Avagy megfázott? Nem csodálom,
Oly óriási a hideg...

SÁNDOR (keserűen)
Ó, asszonyom, ön nem érdemli meg,
Hogy önre itt egy óra hosszan,
Nagy dideregve várakoztam.
Futkostam, és féllábon álltam,
Karommal szélmalmot csináltam,
S zöldeskék orral módfelett
Átkoztam ezt a zord telet...

ANNA (nevetve)
Pedig hát győzi türelemmel,
Mikor szerelmetes az ember.
Ugye?

SÁNDOR (mint fent)
Ez épp a nagy csalódás.
Ön, asszonyom, egy női Júdás,
Akit szeretnem többé nem lehet,
Mert ön elárult, megcsalt engemet.
Ó, ne tagadja, mert hiába volna,
Bűntársa mindent elmondott nekem,
Legyen Júdásból bűnbánó Magdolna
S ön is valljon be mindent kereken!...

ANNA (izgatottan)
Mit beszél? Hogy megcsalom?

SÁNDOR (gúnyosan)
Ne domborítson, angyalom.
Megcsal?... Dehogy! Megcsalt.
A múlt idő,
A múlt idő galambom itt a fő.
A múlt idő. Megtörtént a dolog.
A jelen? Azzal már nem gondolok...
Hogy ismétlődik ez a csúf eset,
Ahhoz, galambom, nincs többé közöm,
Hogy eddig hű volt hozzám, köszönöm,
De holnap - új madonnát keresek.
Köztünk...

ANNA (közbevág)
Folytassa csak, uram,
Köztünk mindennek vége van.
Ugye csak ezt akarta mondani.
Régi frázis, nem gondolja? Mi?

SÁNDOR 
Megengedem. De azt nem engedem meg,
Hogy amaz édes forró szerelemnek,
Mely annyi sok öröm meg baj között
Minket egy éve egymáshoz kötött,
Ne tudtuk volna szebben vetni végét.
Amit az ember vad erővel széttép,
Mindig megőrzi ezt a bélyeget,
Az okos ember békén oldja meg
A szövevényes, kusza köteléket
S ez a megoldás nem fáj és nem éget.

ANNA
Megoldani? A fölfogás hamis,
Úgy szeretem, Sándor, magát ma is,
Ahogyan eddig hűséggel szerettem...

SÁNDOR
Bocsánatot, ez kissé lehetetlen.
Megcsalt. S ez, ím, örökre rávall,
Megcsalt egy abszolút szamárral,
Akinek egy jó oldalát se látom..
(Nyíltan beszélhetek, hisz jó barátom.)
Az illető egy bamba, vén gyerek...
Miért csalt meg hát, hogyha még szeret?

ANNA (lassan)
Megcsaltam önt. Hogyan történhetett?
Ám jó, bevallom, ím, hallgassa meg,
Őszinte vagyok én is, íme, lássa...
Volt egy lakás... az ön garconlakása,
Egy illatos, szerelmes kicsi fészek,
Ahol először volt a szívem részeg
A boldogságtól. Emlékszik-e rája?
A kandallóra és a félhomályra,
A medvebőrre és a szamovárra,
Vidám tavaszra, édes, hosszú nyárra,
Mikor először voltunk ottan együtt,
És ön békóba verte a kezem.
Amikor egymást lángolón szerettük -

SÁNDOR (sóhajtva)
Emlékezem, nagyon emlékezem!

ANNA
Ön más lakást vett... Szép az új lakás.
De az a régi, az a régi más.
Ragyogva él a képe bennem,
Ott fakadott ki lángoló szerelmem,
S ahol először igazán szerettünk,
Nem lehet azt a szent helyet felednünk.
Nem is feledtem... Az a kicsi fészek
Engem örökre megigézett
S nem volt a vágyam több, csak ennyi?
Oda egyszer még visszamenni,
Ahol oly boldogok valánk mi nemrég
S hová olyan sok édes, bájos emlék
Kacérkodóan csalogat...

(Megáll. Sándor a földre néz és hallgat.)

Az isten tudja, küzdöttem sokat.
A jó barátja, ki ma ott lakik,
Két hónap óta hítt, és egyre hítt.
Soká, soká hallgattam őt unottan,
S egy szép napon az ajtón bekopogtam.

(Sándor szólni akart, de Anna gyorsan folytatja.)

Barátja rút, barátja bamba
S gyűlöltem mindig módfelett,
De csókot lehelt a nyakamra,
S öntudatomnak vége lett.
Bolond valék, erőm is elhagyott,
Csak azt tudtam, hogy megint ott vagyok
A kis szobában, abban a szobában,
Ahol először botlott meg a lábam,
Hol - ide hűség, oda hűség -
Örök  kísérőnk volt a gyönyörűség
Édes tanyáján forró vágyainknak,
Amely hallotta boldog csókjainkat,
Amely csodás bőségben egyre termett
Nekünk tavaszt, költészetet, szerelmet.
Ahol minden zug, minden szögletecske
Egy édes nap, egy boldogságos este
Gyönyöreit idézte föl szívemben
S rózsaszínű köd borított be engem...
Ítélje el, ha tetszik, balga tettem,
És nem haragszom, hogyha meg is átkoz,
Megcsaltam önt, mert oly nagyon szerettem,
Megcsaltam önt, mert hű voltam magához!

SÁNDOR (gyöngéden megcsókolja a kezét. Lassan megindulnak mind a ketten a város felé.)

- Függöny. -

A Hét 1896., VII. évf.

Heltai Jenő: Dalok Ős-Budavárából



A MÜEZZIN DALA

A minaret fatornya fényes,
La Allah, il Allah!
Az élet útja szövevényes.
Mohamed rasul Allah!

Fehéren tündököl a villam,
La Allah, il Allah!
Az ifjuságunk tovaillan.
Mohamed rasul Allah!

Jár-kél alant sok gazdag úr itt,
La Allah, il Allah!
És imbolyognak kacki húrik.
Mohamed rasul Allah!

S én elkiáltom itt a szúrát,
La Allah, il Allah!
Mert nem élvezek szinekúrát.
Mohamed rasul Allah!

Szép az imádság minden este,
La Allah, il Allah!
De többet ér egy gyaur menyecske.
Mohamed rasul Allah!

GERBEAUD-NÁL

S ma láttam őt habos, fehér kötényben,
És a nyakán kék szalagocska volt,
Ajka mosolygott, arca pirban égett,
S fehér kezével cukrot csomagolt.
Kis asztaloknál rangos, büszke dámák
S nagyon jómódu, finom urfiak:
Egy-egy szelet fagylaltot kanalaztak
A nagy japáni napernyők alatt,
A nagy japáni napernyők alatt.

S ahogy tolult, hullámzott a közönség
A múzsa sürgött-forgott kecsesen,
A kávét oly előkelőn kinálta,
Hogy nem kinálja szebben Hébe sem.
A süteményt (a Gerbeaud büszkeségét)
S a fagylalthoz az apró kanalat
Édes mosollyal adta, hozta, vitte,
A nagy japáni napernyők alatt,
A nagy japáni napernyők alatt.

S ahogy meglátott, a fülembe sugta:
"Látja, barátom, ez való nekem,
Megfordul itt a báró és a bankár,
Belföldi herceg, gazdag idegen...
Már megesett, hogy Gerbeaud-tól az ember
Egyenesen az oltárhoz szaladt,
S nem egy szegény leány csinált szerencsét
A nagy japáni napernyők alatt,
A nagy japáni napernyők alatt."

És az akácfák bólogatva súgták:
"Ó, istenem, mily szép a szép remény,
Van olyan édes, mint a csokoládé
S a leghabosabb Kugler-sütemény..."
Fehéren izzott mindenütt a villam,
Vígan csörögtek csészék, kanalak,
A múzsa eltünt... én meg szótlan ültem
A nagy japáni napernyők alatt,
A nagy japáni napernyők alatt.


A KIRÁLY A KÖLTÉSZETI CSARNOKBAN

Hogy a király a nagy kapun belépett,
Doktor Falk Miksa mondott szép beszédet,
Örömrepesve jelentette ki,
Hogy ez a csarnok a költészeti.

"Szép, szép, nagyon szép - mondta ő felsége -,
Hogy ennek is van pavillonja végre.
A versek ugye-bár gyártatnak itt?"
"Megkérdezünk - igy szólt Falk - valakit."

"Kik ülnek ott mogorván egy rakáson?"
"Ezek poéták, felség, megbocsásson."
"S ki az, aki őket megihleti?"
"A múzsa, fölség" - mondta Falk neki.

Mi boldog volt a múzsa, ó, mi boldog!
Reá a fölség nyájasan mosolygott,
S azt kérdezi: "Régóta áll a gyár?
Külföldre is exportálnak-e már?"

A múzsa szólt: "Gyárunk már régen áll itt,
Külföldre is igen gyakorta szállit,
Elvünk a rend, a pontosság, szigor
S legjobb vevőnk Polignac Melchior."

A fölség szólt: "Valóban nagy öröm!
Igaz, hogy a szonett divatba jön?"
A múzsa lelkesülten suttogott:
"Tényleg beszélik, fölség, itt meg ott!"

A hirlapokban mindezt nem közölték,
Mivel a múzsa reklámra se költ még,
Hirdess, szegény lány, hogyha tönkremész is,
A hirdetés a legdicsőbb poézis.

INCUBUS
(Heltai Jenő)

Forrás: A Hét 1896., VII. évf.