- Érzékeny jelenet -
SZEMÉLYEK:
Sándor
Anna
(A városligeti fasor. Mindenütt hó és szomorúság. Sándor türelmetlenül járkál föl-alá, és minden pillanatban az óráját nézi. Végre az Aréna úton megjelenik Anna.)
SÁNDOR (eléje siet)
Ó, asszonyom! Egy óra óta várom...
ANNA (mosolyogva nyújtja a kezét)
Pedig alig múlt három...
Alig ha késtem néhány kurta perccel,
És ön, barátom, máris úgy neheztel?
S milyen komoly. Ugyan, ugyan!
Magának istenuccse baja van.
Tán elkerülte ma az álom?
Avagy megfázott? Nem csodálom,
Oly óriási a hideg...
SÁNDOR (keserűen)
Ó, asszonyom, ön nem érdemli meg,
Hogy önre itt egy óra hosszan,
Nagy dideregve várakoztam.
Futkostam, és féllábon álltam,
Karommal szélmalmot csináltam,
S zöldeskék orral módfelett
Átkoztam ezt a zord telet...
ANNA (nevetve)
Pedig hát győzi türelemmel,
Mikor szerelmetes az ember.
Ugye?
SÁNDOR (mint fent)
Ez épp a nagy csalódás.
Ön, asszonyom, egy női Júdás,
Akit szeretnem többé nem lehet,
Mert ön elárult, megcsalt engemet.
Ó, ne tagadja, mert hiába volna,
Bűntársa mindent elmondott nekem,
Legyen Júdásból bűnbánó Magdolna
S ön is valljon be mindent kereken!...
ANNA (izgatottan)
Mit beszél? Hogy megcsalom?
SÁNDOR (gúnyosan)
Ne domborítson, angyalom.
Megcsal?... Dehogy! Megcsalt.
A múlt idő,
A múlt idő galambom itt a fő.
A múlt idő. Megtörtént a dolog.
A jelen? Azzal már nem gondolok...
Hogy ismétlődik ez a csúf eset,
Ahhoz, galambom, nincs többé közöm,
Hogy eddig hű volt hozzám, köszönöm,
De holnap - új madonnát keresek.
Köztünk...
ANNA (közbevág)
Folytassa csak, uram,
Köztünk mindennek vége van.
Ugye csak ezt akarta mondani.
Régi frázis, nem gondolja? Mi?
SÁNDOR
Megengedem. De azt nem engedem meg,
Hogy amaz édes forró szerelemnek,
Mely annyi sok öröm meg baj között
Minket egy éve egymáshoz kötött,
Ne tudtuk volna szebben vetni végét.
Amit az ember vad erővel széttép,
Mindig megőrzi ezt a bélyeget,
Az okos ember békén oldja meg
A szövevényes, kusza köteléket
S ez a megoldás nem fáj és nem éget.
ANNA
Megoldani? A fölfogás hamis,
Úgy szeretem, Sándor, magát ma is,
Ahogyan eddig hűséggel szerettem...
SÁNDOR
Bocsánatot, ez kissé lehetetlen.
Megcsalt. S ez, ím, örökre rávall,
Megcsalt egy abszolút szamárral,
Akinek egy jó oldalát se látom..
(Nyíltan beszélhetek, hisz jó barátom.)
Az illető egy bamba, vén gyerek...
Miért csalt meg hát, hogyha még szeret?
ANNA (lassan)
Megcsaltam önt. Hogyan történhetett?
Ám jó, bevallom, ím, hallgassa meg,
Őszinte vagyok én is, íme, lássa...
Volt egy lakás... az ön garconlakása,
Egy illatos, szerelmes kicsi fészek,
Ahol először volt a szívem részeg
A boldogságtól. Emlékszik-e rája?
A kandallóra és a félhomályra,
A medvebőrre és a szamovárra,
Vidám tavaszra, édes, hosszú nyárra,
Mikor először voltunk ottan együtt,
És ön békóba verte a kezem.
Amikor egymást lángolón szerettük -
SÁNDOR (sóhajtva)
Emlékezem, nagyon emlékezem!
ANNA
Ön más lakást vett... Szép az új lakás.
De az a régi, az a régi más.
Ragyogva él a képe bennem,
Ott fakadott ki lángoló szerelmem,
S ahol először igazán szerettünk,
Nem lehet azt a szent helyet felednünk.
Nem is feledtem... Az a kicsi fészek
Engem örökre megigézett
S nem volt a vágyam több, csak ennyi?
Oda egyszer még visszamenni,
Ahol oly boldogok valánk mi nemrég
S hová olyan sok édes, bájos emlék
Kacérkodóan csalogat...
(Megáll. Sándor a földre néz és hallgat.)
Az isten tudja, küzdöttem sokat.
A jó barátja, ki ma ott lakik,
Két hónap óta hítt, és egyre hítt.
Soká, soká hallgattam őt unottan,
S egy szép napon az ajtón bekopogtam.
(Sándor szólni akart, de Anna gyorsan folytatja.)
Barátja rút, barátja bamba
S gyűlöltem mindig módfelett,
De csókot lehelt a nyakamra,
S öntudatomnak vége lett.
Bolond valék, erőm is elhagyott,
Csak azt tudtam, hogy megint ott vagyok
A kis szobában, abban a szobában,
Ahol először botlott meg a lábam,
Hol - ide hűség, oda hűség -
Örök kísérőnk volt a gyönyörűség
Édes tanyáján forró vágyainknak,
Amely hallotta boldog csókjainkat,
Amely csodás bőségben egyre termett
Nekünk tavaszt, költészetet, szerelmet.
Ahol minden zug, minden szögletecske
Egy édes nap, egy boldogságos este
Gyönyöreit idézte föl szívemben
S rózsaszínű köd borított be engem...
Ítélje el, ha tetszik, balga tettem,
És nem haragszom, hogyha meg is átkoz,
Megcsaltam önt, mert oly nagyon szerettem,
Megcsaltam önt, mert hű voltam magához!
SÁNDOR (gyöngéden megcsókolja a kezét. Lassan megindulnak mind a ketten a város felé.)
- Függöny. -
A Hét 1896., VII. évf.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése