A rádió közölte tegnap a hírt,
hírek közt, hangos beszédek után,
hogy most, télen, január derekán,
lilakék gyertyáit felgyújtva, kinyílt
kopasz zalai tájon valahol,
egy árva bokor, orgonabokor.
Palánk mellett, gondolom – ott, hol a ház
meszelt falát mindig éri a nap,
s a rózsafák fején zsák a kalap
(hiszen rózsáira a gazda vigyáz),
ott nyílt ki, míg rá senki se gondolt,
tél közepén pár virágot bontott.
Mert süt a nap, meleg van, lám tizenöt
celzius, és ez az árva bokor
kapja magát és mindent kipakol,
hirdetni már most is a fényt, levegőt,
életet! S hol úgy fehérlik a fal,
mereng lilakék virágaival.
Sejti-e szegényke, hogy holnapra már
lefagyhat, ágait hó lepi be,
csipog fölötte fázó cinege,
s mit tavasznak hitt, az tél volt, január?
Mindegy, nem arra gondol, mi lehet,
csak betölti, amiért küldetett.
S mi egy nyíló májusi orgonafa
őhozzá képest, ki a tél derekát
felvirágozta az élő virág
tavaszával? Mert nekem ő a csoda,
hogy lássam meg: nincs lehetetlen,
amit tennem kell, most kell tennem.
Tudom, lefagy; de ősszel is lekaszál
minden virágot a sors, legalább
ő csoda volt, szívünkbe itta magát,
s így örökké él a hős orgonaszál,
mert a télben is lett tavasza. –
Mindig a bátornak van igaza.
Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 41-42. old. –
Népművelési Propaganda Iroda 1982.
