Erdőszélen látszik a hó még,
ezt nem tudták elvinni a
láthatatlan, aranyos kordék,
itt kell hát elsorvadnia.
Villog a roskadt hó és minden,
érzem, mégis tavaszba lát.
Nézd, itt fönn az avas gerincen
kis zöld száron fehér palást.
Egy, kettő… aztán egyre több jön,
tódul a hóvirág elénk.
Nézem őket a sáros földön,
mint valami szép tüneményt.
Kis Prometheuszok a sziklán,
elhozták mégis a tüzet.
Velük – bár tépi őket hitvány
keselyű-szél – tavasz üzent.
Éjjel a telihold fagyot hoz,
nappal hideg az égi kék…
Ide szegődtetek a sorshoz?
Nem kérdezem meg, hogy miért.
Később tavasz ragyogna rátok,
hol minden gaz s virág kikel,
de ti tudjátok, hóvirágok:
valakinek kezdeni kell.
Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 37. old. –
Népművelési Propaganda Iroda 1982.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése