Boldogtalan vagyok,
Mert kinaim nagyok,
Béborult ifjuságom.
A szokatlan dolgot
És a nehéz jérmot
Már megszokni nem tudom.
Régi időm elmúlt
Most másképen fordúlt, -
Szomorú az én sorsom.
Őszi harmat után,
Végre mikor aztán
Fujdogál a hideg szél,
Nem sok idő múlván
Sárgúl, hulldogálván
Fáról a gyönge levél.
Zöld erdő harmatját,
Piros csizmám nyomát
Hóval lepi bé a tél.
Én szemeim sirván,
Könnyeim csordúlván,
Néznek csak keservesen;
Bús szivem zokogván,
Csaknem meghasadván,
Bánkódik nagy erősen;
Ki miatt naponkint
Látok szomorú kínt,
Szenvedek én testemben.
Istenem, mit tegyek?
Immár hová legyek?
Mire jutok végtére?!
Ha mind búval élek, -
Ezentúl mit érek.
Élek-e még kedvemre?
Vagy mind holtig árván
Mégyek keserűségre.
Enyi gyötrelemmel,
Vagy ennél is többel
Ifjuságom mint éljem?
Jobb lesz a darvakkal
Vagy más madarakkal
Őszszel búcsúmat vennem,
S mennem oly országra,
Hogy írígyim soha
Nem szólhatnak ellenem!
Talán elmentemmel,
Búcsúvételemmel
Ha utamat követem:
Gonosz irígyimnek,
Kik most reám törnek,
Nyelvökel kerülhetem!
Ha nem látnak, talám
Nem szólhatnak reám, -
Igy kedvök bétölthetem.
Azért szerelmedre,
Világod kedvedre
Éld ezentúl, kivánom;
De én fáradságom,
Kedves virágszálom,
Éretted nem sajnálom!
Légy jó egészségben,
Addig míg az isten
Éltet, szivből óhajtom!
Szivem, isten hozzád!
Megbocsáss, ha szolgád
Vétett ő beszédében:
Mert noha nehezen, -
De tőled elmegyen,
Ki téged szán szivében.
Lesz-e véled szemben?
Látható-é e testben?
Maga tudja az isten!
Immár sólymocskádat,
Kedves madárkádat,
Kit karodon hordottál,
Klárisokkal rakott,
Szkófiummal varrott,
Lábzsinóron tartottál:
Bocsásd el békével
Szegényt, - hadd menjen el,
Reá ne haragudjál.
Forrás: A régi magyar
költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 71-72. old. – Bp.,
1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése