Én édes szerelmem,
Egyetlenegy lelkem.
Mi haszon nekem élnem?
Ha semmit nem segit
Jómra fel sem indít
Az én esedezésem.
Sok könyörgésemre,
Szép leveleimre
Csak választ sem tészsz nékem.
Lelkemnek fájdalmát,
Érted való kínját
Maga te igy jól látod;
De ingyen sem érzed,
Sőt inkább neveted,
Magadban csak csúfolod,
Mondván: hadd-hadd – úgymond
Hiszem veszti nagy gond,
Kínomat úgy mosolygod.
De mi hasznod vagyon
Sok könyhullásomon,
Kétségben mire tartasz?
Mint mérget sok mézben,
Édes beszédedben
Gonoszt elegyitve adsz.
Egyfelől idesgetsz,
Másfelől kesergetsz,
Csak bánatra taszitasz.
Szép sólymok, vad rárók
Kiket madarászok
Tanítanak, viselnek,
Bánással, tartással,
Szóval, kiáltással,
Szelidek, kézre jűnek;
Az erős kősziklák
Hevétül az napnak
Romolnak, repedeznek.
Nincsen oly erős vas,
Kit tüzzel jó kovács
Ide s tova nem hajthat;
Végre erős gyémánt,
Kit az aczél sem bánt,
Végre mind elhasadhat;
A piros márványkő,
Kit ver gyakor eső,
Csepegéstől lyukadhat.
Téged pedig sólymom,
Én édes vad ráróm,
Az én sok kiáltott szóm
Kezemre nem híhat,
S csak úgy se lágyithat
Mint vasat tüz nagy lángon;
Sem mint márványkövet,
Kit eső csepeget,
Nem hathat könyhullásom.
Vérem hullásával
Ha hozzám hajlanál,
Tündöklő szép gyémántom,
Arra is kész volnék –
Csak tűled érthetnék,
Végeznéd el már kénom;
De mind sok írásom,
Szóm, síralmom, lángom,
Szolgálatom – csak károm.
Az én gyötrelmemre
S istenre tekintve,
Indúlj fel szerelmemre!...
Nagy háládatlanság
Miatt nyomorúság
Hogy ne szálljon fejedre:
Vagy segélj meg immár,
Vagy végezz ki hamar,
Ne tarts tovább kétségbe.
Az mennyei orcád,
Életem birtokát
Ha isten néked adta:
Angyali ábrázat
Ha vagyon te rajtad:
Mire vetsz engem kínra?
Mennybeliek szerint
Ennyi sok szörnyű kínt
Enyhíts meg jó szolgádban!
Úristen hogy lehet
Az kegyetlenségnek
Ilyen nagy szépség fészke!
Ha az mennybéliek
Olyan kegyelmesek,
Térj te is kegyelemre;
Angyali orczádat
Mert te megalázod,
Ha űzsz számkivetésre.
Színed dicsősége
Most ez új versekre
Elmémet serkentette;
Képtelen nagy szépség,
Ki miatt szivem ég,
Mert már elrekkentette,
Buzgó szerelmedbe,
Kiben mint tömlöczben
Sírva ezt éneklette.
Forrás: A régi magyar
költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 70-71. old. – Bp.,
1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése