Sujánszky Antal (1815-1906): Tünődés

Isten! Teremtve a világot,
Szavadra az diszében állt,
S dicső kezednek alkotásán
Ten szíved is kedvet talált.

Teremtél embert, hogy kegyelmed
Imádva – ő boldog legyen,
S élvezze lángoló hatalmad
Remekmüvét ez életen…

Nekem nem adtál bármi részt is
Az élvezetből, csak nekem;
Nem folyt e szó le ajkaidról:
’IM, ÉN ATYÁD, TE GYERMEKEM!’

Megnézem én az ég azurján
A tűzgolyók fénytáborát,
S csak én vagyok, ki nem lelem föl
Köztük szerencsém csillagát.

Megnézem én a szende holdat
Ezüst-zománczos trónhelyén,
Hiába – nem költ fel derűt az
Tépett kedélyem éjjelén.

Megnézem a tavasz virágit,
a rózsa égő bíborát,
S kitárult keble én előttem
Elvonja édes illatát.

Megnézem a patak futását,
S hallgatva ott a hab-zenét,
Medrébe öntött könnyeim közt
Csak én nem érzem kellemét.

Szivem sötétebb mint az Aethna
Tövig kiégett tűzhelye,
S cseréül a lángérzelemnek
Jégvermet alkotál bele.

Nem ismerek baráti keblet,
Szerelmet és boldog hazát,
Akármi ért, uj fájdalommal
Tetézte kínom halmazit…

De mért ez őrült jajveszéklés?
Bocsánat, édes Istenem!
Vedd ünnepélyes esküszómat
Te tőled minden jó nekem.

E földön minden élvezetből
Nem pusztitott ki végzeted:
Hisz BENNE REJLIK már magában
A FÁJDALOMBAN élvezet.

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.

Sujánszky Antal (1815-1908): 1741 és 1848-nak september 11-ke

 

Pozsonyban gyászlepellel
boritott trónhelyen,
E hon királyi hölgye
Tanácsba megjelen.
A rendek hódolattal
Köszöntik a dicsőt,
Szerelmök lánghevével
Körülkarolva őt.

Az arcz szelid vonásin
Epesztő gond lebeg,
Mert mint közelb vonulnak
A harczi föllegek.
S ki látja gyöngyszeméből
Könyűit ömleni,
Lehetlen kinfulánkot
Szivén nem érzeni.

E föld az üldözöttnek
Csak egy reményt mutat,
Ha ostromolt jogáért
Hazánk fegyvert ragad;
S harczolni bátran érte
Élet- halálra kész,
Mig koronás fejéről
El nem vonult a vész.

S megnyitva bájos ajkit,
Segélyért esdekel,
Szaván tűzlángra gyulad
A legfagyosb kebel,
S mond: „hadban és tanácsban
Kitünő férfiak!
A vésztől ősi trónom
Bástyái inganak.

„Föllegek homályin
Hűségtek átragyog,
S ha bennetek családom -
Földönfutó vagyok.
Ti mind fegyvert ragadtok
Családom s trónomért,
Hűségtek oszlopára
Köritve uj babért!”…

Tovább szeretne szólni,
De hangja megszakad
A könytül, melly szemében
Özönvizként fakad.
S mi kell több a magyarnak,
Hogy halni kész legyen?
Ha tudja, hogy veszélytől
Üzött a fejdelem.

S előtte mint az égnek
Villáma annyi kard
Czikázva, felkiáltni
Hallotta a magyart:
„Haljunk meg e királyi
Hölgyért mindannyian,
Őt védve, míg karunknak
Egy csöpnyi vére van!

S mit ott a lelkesültség
Varázshatalma szült,
A harczmezőn vitézül
Kivíva teljesült:
A jogbitor királyok
Hat ellentáborát
Lesujtva egy csapással,
Kiküzdik ősjogát.
*
Megnyerve a szabadság,
Örvend az ősi nép,
Kit annyi század óta
A búnak ölyve tép.
A jog, vezetni sorsát
Hazánknak, a miénk,
Ez egyszer szebb  jövőnek
Diszarcza int felénk.

De vannak, kik veszélyül
E kincset ismerik,
s az ármány műhelyében
A láncokat verik,
Mellyekkel ők nyakunkba
Szoritva uj igát,
Megfojtsák önkezével
A nemzetet s hazát.

Tervöknél még gazabbat
Az ördög sem kohol,
Mióta pártütésért
Elnyelte a pokol.
S ha van, kit isten átka
Fog egyszer sujtani,
Az mennyköveli sulyával
Rájuk fog omlani.

Ők szennyes érdekökből
Mint éhes vérebek
Most ellenünk uszitják
A testvér-népeket.
Vésztervükön kitüzik
Czégérül a királyt,
Nevében, hogy jogossá
Szenteljék a viszályt….

S kihült tán a magyarban
A gyönge fejdelem
Iránt az átöröklött
Hűségi érzelem?
Gyilkolni tán kezében
Hős kardja tündököl?…
Ő Bécsbe a királyhoz
Könyörgni méne föl:

Hogy tartaná meg egyszer 
Az eskü szent szavát,
S lejöve, eltiporná
A pártosok hadát;
S megmentené gyalázat
Szenyjétől hirnevét,
Mellyel gazok boritják
Hótiszta életét.

S a szentül hiv magyarnak
Mit mond a fejdelem?…
Mert, hogy beteg személye,
Budára ne megyen.
S a törvényt, melly szivünknek
Vérével irva van,
Előbb megfontolandja
Nyugodt óráiban.”

Mi furcsa? – védni késik
E zaklatott hazát,
A hős karu magyartól
Megmentetett család.
S utóda  M á r i á n a k
Kit e hon fölkene,
Az ármány mühelyéből
Hadat küld ellene…

***

Élet halál a koczkán,
Választni kell csatát,
S daczára a királynak
Megóvni e hazát,
S miénk lesz, istenemre,
Miénk a győzelem!
S hálát fog egykor adni
A megcsalt fejdelem.

Forrás: Nemzetőr. Kiadja Vahot Imre. 13. szám. Budapest, sept. 24 1848.

Sujánszky Antal (1815-1906): Temetésen

Isten! adj örök nyugalmat

És örök fényt a halottnak,

Kit hazád üdvtengerébe

Hőn ohajtunk följutottnak.

Légy iránta irgalommal,

Számot kérve életéről,

O! tudod, mint volt körözve

A kisértet száz cselétől.

Ő is egy, kiért patakban

Folyt Fiadnak drága vére,

Hogy teherdús életének

A mennyoszág lenne bére.

Vagy, ha van – mit szenvedése

Még le nem rótt életében,

S teljes üdve nem virult föl

Isten-arczod édenében.

Nézz, Fiad keresztje által

Megdicsőült Golgotára,

S érte szálljon végbocsánat

Kínos lelke bűnsorára.

És nekünk add szent malasztod

Árját – úgy e földön élni,

Hogy szabadjon dús kegyelmed

A halálkor hűn remélni.

Forrás: Őrangyal. Szerkeszti Sujánszky Antal. Pesten, kiadja Emich Gusztáv 1847.

Sujánszky Antal (1815-1906): Eszme-gyöngy

Hozott a föld virágokat,

Gyümölcsöt és kalászokat,

S míg hervadó virányait

Hótorlatok födik,

A nyúgalom szelíd ölén

tavaszról álmodik:

Ha éltünk terme érdemet,

Virágban dús erényeket;

Legyen, hogy a sötét halál

Ölében nyúgoszunk,

Ott, a feltámadás dicső

Napjáról álmodunk.

Forrás: Őrangyal. Szerkeszti Sujánszky Antal. Pesten, kiadja Emich Gusztáv 1847.

Sujánszky Antal (1815-1906): Nagy péntekre

A nép zajongva sürgeti

A végitéletet,

Mit hallni vágy vérszomjasan

Az ártatlan felett.

S a vérpalástban fölpirult

Hajnal sugárinál,

A reszkető biró rebeg:

„Legyen kereszthalál!”

És rá, a tombolók öröm-

Zajátul reng az ég;

S föl, Golgotára menni kész

A drága martalék…

Nincs vérborított tagjain,

Nincs semmi, semmi hely,

Hol égető kíntengerül

Száz seb ne forrna fel.

És nincs, ki lelne szaggatott

Testében csöpperőt,

Mégis kereszttel terhelik

A némán szenvedőt.

Terhével átkok ezre közt

Előre tántorog,

Nyomában üldöző vadak

Gyanánt a nép robog.

Szilja gyönyörrel kürtöli:

Hogy győze ellenén,

Ki csorbáit vágyott ejten:

A nemzet ős hitén.

Ki üdvezítő Istenül

Árulta önmagát,

Mind elnyerendők általa

Az üdv fényhajnalát.

Ki most kezében áldozat

Hitoltó bűneért,

S kereszthalála kína:

Között fog ontani vért.

Ki három izben földre hullt

A szörnyü súly alatt,

Míg szétzuzottan golgota

Hegyére fölhaladt…

Hol rá a létölő kereszt

Durván faragva vár,

És csordulásig töltve lesz

A gyilkos kínpohár.

Hol a zsidók csoportja közt

Könyörre nincs remény,

És nincs, mi győzne a bakók

Föllázitott dühén…

Igen, könyörre nincs remény,

Kereszten függ a test,

Mit a kiontott vérpatak

Sötétvörösre fest.

Igen, könyörre nincs remény,

Az ember szive jég,

Míg vérhalálán fölsikolt,

s gyászt ölt a rémes ég…

A nap sugára elborult,

A szikla megrepedt,

életre keltek föl, kiket

Koporsóéj fedett.

A föld hatalmas sarkain

Borzadva reszketett,

s titokszerű kéz tépte szét

Az oltárszőnyegét.

S e vad seregben egy vala,

Az is pogány vitéz,

a lázas háború kinek

Ajkára szót idéz.

Ki mellét verve, a csufos

Keresztnél meghajolt,

S rebegni merte: „Ó, igen,

Ez Isten fia volt!!”

**

Ha fölriasztja kebledet

A bünös öntudat,

Szivednek lelsz vigasztalást

A gyászkereszt alatt.

E szent fa, mellyen Jézusod

Meghalt kinok között,

Öntözve vérhullámival

Üdvet gyümölcsözött.

Forrás: Őrangyal. Szerkeszti Sujánszky Antal. Pesten, kiadja Emich Gusztáv 1847.