A nép zajongva sürgeti
A végitéletet,
Mit hallni vágy vérszomjasan
Az ártatlan felett.
S a vérpalástban fölpirult
Hajnal sugárinál,
A reszkető biró rebeg:
„Legyen kereszthalál!”
És rá, a tombolók öröm-
Zajátul reng az ég;
S föl, Golgotára menni kész
A drága martalék…
Nincs vérborított tagjain,
Nincs semmi, semmi hely,
Hol égető kíntengerül
Száz seb ne forrna fel.
És nincs, ki lelne szaggatott
Testében csöpperőt,
Mégis kereszttel terhelik
A némán szenvedőt.
Terhével átkok ezre közt
Előre tántorog,
Nyomában üldöző vadak
Gyanánt a nép robog.
Szilja gyönyörrel kürtöli:
Hogy győze ellenén,
Ki csorbáit vágyott ejten:
A nemzet ős hitén.
Ki üdvezítő Istenül
Árulta önmagát,
Mind elnyerendők általa
Az üdv fényhajnalát.
Ki most kezében áldozat
Hitoltó bűneért,
S kereszthalála kína:
Között fog ontani vért.
Ki három izben földre hullt
A szörnyü súly alatt,
Míg szétzuzottan golgota
Hegyére fölhaladt…
Hol rá a létölő kereszt
Durván faragva vár,
És csordulásig töltve lesz
A gyilkos kínpohár.
Hol a zsidók csoportja közt
Könyörre nincs remény,
És nincs, mi győzne a bakók
Föllázitott dühén…
Igen, könyörre nincs remény,
Kereszten függ a test,
Mit a kiontott vérpatak
Sötétvörösre fest.
Igen, könyörre nincs remény,
Az ember szive jég,
Míg vérhalálán fölsikolt,
s gyászt ölt a rémes ég…
A nap sugára elborult,
A szikla megrepedt,
életre keltek föl, kiket
Koporsóéj fedett.
A föld hatalmas sarkain
Borzadva reszketett,
s titokszerű kéz tépte szét
Az oltárszőnyegét.
S e vad seregben egy vala,
Az is pogány vitéz,
a lázas háború kinek
Ajkára szót idéz.
Ki mellét verve, a csufos
Keresztnél meghajolt,
S rebegni merte: „Ó, igen,
Ez Isten fia volt!!”
**
Ha fölriasztja kebledet
A bünös öntudat,
Szivednek lelsz vigasztalást
A gyászkereszt alatt.
E szent fa, mellyen Jézusod
Meghalt kinok között,
Öntözve vérhullámival
Üdvet gyümölcsözött.
Forrás: Őrangyal. Szerkeszti Sujánszky Antal. Pesten, kiadja
Emich Gusztáv 1847.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése