Erdős Renée (1879-1956)

Komárom-megye Érseklél nevű községében született 1879-ben. színésznő szeretett volna lenni és tizenöt esztendős korában Budapestre jött, hogy elvégezze a színiakadémiát. El is végezte, de mégsem lett színésznő, hanem verseket kezdett írni. Tizennyolc éves volt, amikor első költeménye a Magyar Génius című szépirodalmi hetilapban megjelent. Ekkoriban megismerkedett Eötvös Károllyal s az ő segítségével jelent meg „Leányálmok” című első verseskönyve. Az első kötet megnyitotta előtte az irodalom kapuit. Munkatársa lett több napilapnak s amikor hosszabb időre külföldre utazott, igen érdekes cikkeket küldött a Pesti Hirlapnak. A versírás mellett novellákat is írt, s így jutott el a prózaírás nagy műfajáig, a regényig.

Verseskönyvei: Uj dalok. Versek. Cleopatra, Aranyveder.

Regények: Ősök és ivadékok c. ciklus, Az élet királynője, Santezza biboros, Antinons, A nagy sikoly, teano Amaryllis egyszerű élete, Berekesztett utak, Báró Herzfeld Clarisse, Az indiai vendég, Nyirfaerdő, Lavinia Tarsin házassága, Ave Róma!, Az örök papok, ezüst bölcső, stb.

Erdős Renée, mint ebből az elsorolásból látszik, nagyon termékeny írónő; sokat tud adni önmagából, mert gazdag lélekkel, gazdag képzelőtehetséggel és kiapadhatatlan meseforrással áldotta meg az Isten.

A GÖRÖG VÁROS

- Képzelje csak – mondta egy reggel, fölkelés után az asszony – ma éjjel megint a görög városról álmodtam.

- Hallatlan! Már megint! – mondotta az ura és egy kis csendes elképedéssel nézett rá, mire az asszony elnevette magát.

- Igen. Magam is különösnek tartom. Már harmadszor azóta, hogy beszéltünk róla.

- Gondolt rá az este, lefekvés előtt? – kérdezte fürkészve az ura.

- Nem gondoltam én.

- No!

- De igazán nem gondoltam rá, ha mondom. Mindenféle másra gondoltam, de a görög városra nem és mégis megint róla álmodtam.

- És emlékszik az álmára? – kérdezte a férfi s a hangjában közönyt erőltetett.

- Tisztán és világosan emlékszem. Minden részletére. Ha akarja, elmondom.

- Nem muszáj éppen…

- No, ha nem muszáj, nem mondom el.

- Hát csak mondja, no mondja! Hiszen úgysem tudná a begyében tartani és egész nap kínozna vele, mint a múltkor. Hát mi volt, hogy volt?

- Semmi különös tulajdonképpen. Csak ott voltam. Ott laktam abban a hitelben, ahol akkor laktunk. A tengerparton, a Nympha-templom fölött.

- No és aztán? Látta az istennőt?

- Láttam az istennőt.

- A templomokat is látta?

- A templomokat is. Voltam bárkán a Nympha folyóján este, mikor a hold sütött.

- No nézzék! A várban is volt?

- Voltam a várban is. Ugyanazzal a nagy, vörösképű kocsissal, akivel akkor jártunk ki. Voltam a színházban, voltam a múzeumban, mindenütt, mindenütt.

- Nos, és én? Hol voltam én? – kérdezte a férfi. - Remélem, én is ott voltam.

- Nem – nevetett az asszony -, maga nem volt ott.

- Gyönyörű! – mondta a férfi -, tehát én nem voltam ott. Egyedül volt. Vagy talán bizony mással?

- Nem mással. Egyedül voltam.

- Még szép, hogy nem volt mással. Egyszóval maga azt álmodik, amit akar. Odamegy, ahová akar. Csak lefekszik és elalszik és annyi, mintha vonatra ülne és bejárná mind a kedvenc helyeit, én pedig, mivel álmodni nem tudok és nem szoktam, szépen itthon maradok. Milyen jó is magának!

- Irigyel engem? – kérdezte az asszony és leült a tükör elé.

- A görög város miatt irigylem. Csak emiatt. A többiekért nem. Meguntam a világban való kóborlást és nem kívánkozom más sehová vissza. Csak ebbe az egy városba, ebbe az egybe, amivel nem teltem be, míg ott voltam és amivel a fantáziám nem tud betelni azóta sem, ha rágondolok. És maga kénye-kedve szerint visszautazgat bele, amikor akar, annál az egyszerű ténynél fogva, mert őrült nagyokat szokott álmodni. ez bosszantja az embert.

- No jó, hát többet nem mondom el, ha a görög városról álmodom.

- Ne is mondja, különösen ne mondja el, ha én nem voltam ott álmában.

- S ha maga ott volt: elmondhatom?

- Akkor még inkább. De az istennőt ne emlegesse, se így, se úgy, nem akarom.

- Jó – nevetett az asszony és ezzel véget ért köztük a beszélgetés a görög városról. Az ura átment a szobájába és ő ott maradt egyedül az öltözőasztal előtt és kissé fáradtan kezdett hozzá a fésülködéshez…

A görög várossal így állt a dolog. Egyetlen egyszer voltak ott, kélt hétig, a nászútjuk alatt, s ami antik eruditás a férfiban volt és veleszületett szépérzék az asszonyban, az itt csodálatosan meglelte a maga talaját.

A görögség szellemét érezték nemcsak a romokon, az emlékeken, a szobrokon és a kis múzeum gyűjteményén, hanem magán a vidéken is, ami valóban heroikusan nagyvonalú és fölséges volt. Az Odyssea vidéke volt ez, a homeroszi éposz színtere és bárhová néztek, nem tudtak szabadulni az antik varázslat alól, mely itt mindent lekötött. a hatalmas kőbányák mélyén, a nyirkos sötétben éppen úgy megérezték, mint künn a  tengerparton, ahol a fukar réten kecskéit legeltette az állatbőrökbe öltözött pásztor és furulyált csendesen, monoton, régi melódiákat egy állva maradt korinthusi oszlop árnyékában.

És megérezték az óriási, sziklába vájt színkörben, ahol holdvilágos estéken ültek, egymásba karolva, szótlanul, áhítatosan.

Miről is lehetett volna beszélni ezen a helyen, ahol nagy némaságával a múlt beszélt, a klasszikus kor, melynek fénye örökre letűnt s melynek tragikus kísérletei mintha ott suhantak volna el előttük a színpadon, az aeschilosi tragédiák lepleiben. A színkör fölött, a szikla tetején egy kis malom állt és zúgatta vizét az estében. A hozzá vezető ösvényen egy megterhelt öszvér poroszkált fölfelé, hátán egy fiatal leány ült és dalolt.

Nemcsak a vidék, nemcsak a kövek, de az ember és az emberi élet is görög maradt ezen a helyen.

Néha, elborult estéken, a város régi, szűk utcáit járták és benéztek a nyitva hagyott ajtókon a szobákba. A szegény emberek, akik itt laktak, majdnem mind abból éltek, hogy árultak valamit a lakásukban, mely egyszersmind bolt is volt és az utcára nézetet. Igen kevés holmijuk volt árusítani való. Csak annyi, amit az ember a tengerről hozott. Egy pár kis kosár és láda állt az ajtó előtt, benne hal, kagyló, zöldség, gyümölcs. De a szoba mélyén mindenütt ott állt az óriási, fehér megvetett ágy. Soha sehol a népnek ily nagy és gondozott tiszta ágyait nem látták. A legszegényebb boltüregben is az ágy, mint a ház ékessége tündökölt sok vánkosával, nagy és tiszta takaróival és ott vetkőzött, öltözött az egész család szégyenkezés nélkül az utca előtt és nem egyszer lehetett látni egy fiatal leány bársonyos karját és vállát s egy férfi erős törzsét az ajtón keresztül. Nem szégyellték a meztelenséget, szépek és tiszták voltak és láthatóan erkölcsösek is. Az anyák a gyermekükkel karjukon szívesen álltak csoportosan az utcasarkokon és nézdegélték az idegeneket, mint hajdan az agorán. Néha, amint elmentek mellettük, egyik-másik asszony odanyújtotta gyermekét a fiatalasszonynak, akin látszott az új házasság boldogsága és kérték, hogy csókolja meg. Meg lehetett csókolni a gyermekeket, mert tiszták és gondozottak voltak, feketék és tengerszagúak. Különben sem koldultak itt és borravaló után sem törték magukat. Csendes, előkelő nép volt e kikötőváros népe.

A háború förgetege mindenkit a saját hazájába űzött, mindenkit a maga földjéhez kötött. Bezáródtak az utak az idegen városok, idegen szépségek felé. Bezáródtak az utak a szárazföld és a tenger útjai. S maguk az emlékek is lassan elhalványodtak a szívekben, mint ahogy mind a finom és előkelő dolgok visszavonulnak az erőszakos történések előtt. Amúgy sem életrevaló dolog, hogy emberek egy város képét úgy hordozzák a szívükben, mint ahogy ezek ketten tették. Másoknál a háború nélkül is eltűnt volna az antik város benyomása, a mindennapos élet változatos kötelességei elvették volna színét, hangulatát és illúzióját. De ezek olyan múltban élő, nem reális, nem egészen józan alapon álló emberek voltak, amilyenek a háború előtt sokan éltek, s akiknek léte akkor még egészen jogos volt. De a háború ezekkel is elbánt. Részben kijózanította és átváltoztatta őket, részben odasodorta a szennyes porondra és elborította ágyúk tüzével és vérrel úgy, hogy fel sem keltek többé.

Mint ahogy tűzvész alkalmával elpattannak nemes porcelánok és elhamvadnak finom csipkék és korommá égnek festett elefántcsontok, úgy pusztultak el azok, akik elpusztultak a világ nagy tűzviharában.

Ki fogja sajnálni őket? Ékességek voltak és nem szükségletek. Ki fogja sajnálni őket?...

A fésülködő asszony azt gondolta magában a tükör előtt:

- Nem, nem fogom őt többé szomorítani a görög várossal. Ha még egyszer álmodom felőle, nem mondom el, hogy ne fájjon neki. Majd egyszer, ha vége lesz a háborúnak és megnyílnak az utak kifelé a világba, elmegyünk oda újra és ott élünk sokáig, hónapokig. Kárpótolni fogjuk magunkat a vágyért, amely most kínoz bennünket és engem kevésbé, mint őt. Ezt elhatározta magában és így folyt életük szépen, mint a csigáké, akik házukban élnek és nem tudni, hogyan. Ami velük történt, annyira befelé történt és körülöttük az élet olyan volt, mint a nyugtalanul mozgó tenger, amit folyton a viharok csapkodnak.

Egy-egy erősebb villámcsapás megrezzentette a lelküket néha és ilyenkor egymásra néztek ijedt aggodalommal és titkolt szégyenkezéssel és a szemük ezt kérdezte egymástól: Mit keresünk mi e világban, mi cselekvéstelen és álmodozó és visszafelé élő lények? Ebben a rettenetes világban hogy is bírunk élni? Hogy nem rémülünk halálra, mint két eltévedt gyermek, akit erdőn talál az éjjel, szörnyű árnyékok és félelmetes hangok között?

Az asszony néha azt mondta:

- Mindez egyszer el fog múlni. Hiszen nem tarthat örökké! E fog múlni és akkor nekünk jó lesz, mert mi hamar el fogjuk felejteni a szörnyűségeket, mert olyanok vagyunk, hogy csak a szépet őrizzük meg magunkban.

A férfi azt felelte rá:

- Most már mindegy, akármi jön. Semmi sem hozhatja vissza az ember hitét az emberiségben, a fejlődésben. És nem lesznek többé idegen menedékeink, mint most láttuk őket. Egyetlenegy marad, amit szeretnünk kell, amihez ragaszkodnunk kell halálig: a mi hazánk, a mi földünk, a mienk, ahol születtünk s ahol el fognak temetni bennünket. Ez maradt meg, semmi más. És talán ez is elég. Ami a parasztnak elég, nekünk is elég. Nem kell innen tovább menni…

- És a görög város? – kérdezte az asszony kis, szelíd ingerkedéssel.

A férfi kezével fáradt mozdulatot tett, ami azt jelentette: elmúlt, szép volt, ne beszéljünk róla, még fáj!

Így éltek…

Egy este kissé izgatottan jött haza a férfi és az asszony hallotta, hogy sokáig jár föl s alá nyugtalan lépésekkel a szobájában, majd beleveti magát egy székbe, meg felugrik, az ablakhoz megy és újra járkálni kezd. Az asszony, ahogy az ajtó előtt elment, a kiszálló szivar füstjét megérezte.

- Rágyújtott most vacsora előtt? – szólt be szemrehányóan -, micsoda dolog ez?

Aztán hozzá ment és megfogta a két vállát és odahajtotta arcát a mellére.

- Miért ideges? – kérdezte tőle és egyben kinyújtotta kezét a szivar felé, hogy elvegye tőle. – Mindjárt vacsorázunk. Addig mondja el szépen, miért ideges?

- Nem tudom elmondani – felelt az -, most legalább nem. Majd talán vacsora után.

- Csak azt mondja meg, miről van szó? – kérdezte az asszony több aggodalommal, mint kíváncsisággal. – Semmi rossz, remélem.

- Oh, semmi rossz, sőt ellenkezőleg! – mondta a férfi. – Az izgat fel ilyen nagyon, hogy nekem bizonyos dolgokban mindig igazam van, pedig…

- Miről van szó?

- Majd vacsora után…

Vacsora alatt nem beszéltek. Az asszony látta, hogy az ura gondolkodik valamin és csak szórakozottan felelget a kérdéseire, hát nem bántotta. A férfi maga elé nézett és szaporán pislogott, ami akkor volt szokása, ha nagyon elmélyedt valami gondolatba.

- Mi történhetett? – gondolta magában az asszony, de nem akarta faggatni.

Végre, mikor a vacsorát befejezték és átmentek az asszony szobájába, a férfi megszólalt:

- Hát tudja, miről van szó?

Az asszony a mosolyától kitalált mindent.

- A görög városról! – kiáltotta.

- Igen, maga bűbájos!

- Nos, nos? – sürgette az asszony.

- Képzelje, ma egy külföldi lap akadt a kezembe. Megtalálták a karját…

- Kinek a karját?

- Aphrodite karját!

- Ne mondja! Hát mégis?

- Igen. Emlékszik, mit mondtam akkor, mikor először láttuk? Emlékszik? És én nem vagyok archeológus s azért nem is lett volna szégyen, ha tévedek. Én csak úgy érzés után megyek ezekben a dolgokban. Azt mondtam magának, ugye: az istennő karja hamisan van restaurálva. Nem tette oda a kezét, ahová tette, ugye mondtam? És hogy a kar nem az ő karja. Hiszen a márványon is látszott. Kevéssé, az igaz, de hiába, ezt az ember megérzi. Én mondtam magának, ez a kar hibásan van restaurálva és sohasem tartozott a szoborhoz. Most megtalálták.

- Hol? Hogyan?

- Rengett a föld és betemetett egy pár házat. Mikor a romok között ástak, megtalálták az istennő karját. Kétezer néhányszáz év után. Áldott földrengés!

Most kivett a zsebéből egy olasz lapot és szétterítette az asszony előtt az asztalon.

- Nézzen ide! – mondta. – Itt van. A kar a szobor nélkül. És a kar a szoborral. Hát nem megmondtam, hogy nem úgy tartotta a kezét?

- Megmondta!

- No lássa! No lássa! – mondta a férfi izgatottan és magához rántotta az újságlapot. –És maga akkor még vitatkozni akart velem…

- Én?

- Igen, maga. Vagy legalább is kételkedve nézett rám, azért, mert egypár könyvet olvasott ezekről a dolgokról. De nekem nem kell könyv és nem kell archeológia. Nekem a két szemem kell csak és az érzésem, ami nem csal meg. És most itt van. Tart valamit a kezében. Ugye mondtam, hogy a felső kar megmaradt része olyan, mintha az istennő valamit tartana a kezében? Itt van, ni. A tükör fogantyújának egy kis morzsája. No, most mit szól ehhez?

- Mit szóljak? El vagyok ragadtatva magától.

- Ugye, de mindig csak utólag, mikor látja, hogy már nem lehet elvitatni az igazamat? Mit érdemlek én ezért?

- Mindent.

- Én ott álltam a szobor előtt és maga faggatott engem: mit nézi oly soká és miért nézi olyan merőn és miért rázza a fejét és mit akar, és mit gondol és így tovább, ahogy már a maga szokása, hogy engem az ördög majd elvitt és azt szerettem volna, hogy maga akkor valahol az északi sarkon legyen. S akkor mondtam magának: ez a kar nem jól van és maga elkezdett engem leckéztetni, hogy ejh, dehogy nincs jól. És hogy én nem tudok élvezni, én csak kritizálni tudok, amire én azt feleltem, de igenis tudok élvezni, ha nincs semmi, ami zavar, de hogy a kar engem nyugtalanít és így tovább. Maga pedig kacagott és húzott el onnan, mert bizonyosan már dél elmúlt és maga éhes volt. De aztán kijártam oda magam egypárszor, míg maga aludt és megbizonyosodtam mindenről és a guidámban egy pár szót írtam oda, ejnye, hol is az a guida, keressük meg. Bizonyosan benne lesz.

Átrohant a dolgozószobájába és pár perc múlva a vaskos könyvvel tért vissza, amiben hevesen lapozni kezdett.

- Itt van! – mondta utána rögtön. – Nézze meg, mi van ide írva?

Az asszony olvasta a komoly, apró betűket.

„Aphrodite. Kr. e. IV. sz. Kar restaurálva. Hibás elhelyezés. Nem befelé hajlik. Inkább tart valamit.”

- Ez az! – mondta derült diadallal a férfi és csapkodta kezével a lapot, amin a megtalált kar fotográfiája volt.

Fölé hajoltak mind a ketten, úgy, hogy a fejük összeért és úgy maradt összesimulva a lámpa világában.

Talán nem is nézték többé, amikor a fejük még mindig egymáshoz simult. Nem is a lapot látták már, hanem magát a görög várost a két tenger között, a nagy sárga síkságot, a köves sivatagot, melyen hajdan három gazdag város virult s most kígyók és skorpiók laknak. Nem a lapot, hanem a mély kőbányákat látták hatalmas boltozataikkal, melyeket mintha gigászok törtek volna. S ahol a bányák boltozata beomlott, látták a narancsfák tengerét a mélyben, érezték illatát s a napfényt, mely rájuk özönlött. Látták a színházat, látták a Nympha folyóját, látták a templomok romjait.

És látták az istennőt, Aphroditét, úgy, ahogy állhatott hajdan szentélyében, kezében tartva tükrét, hogy nézze benne gyönyörű fejét.

- Édesem, az élet mégis szép! – mondta a férfi.

- Ugye, ugye! Én mindig mondtam! – felelte az asszony és melegebben simult az urához. Künn az utcán az újságkihordó fiúk szaladgáltak. Üvöltötték a tengeri ütközet számát, ami egy napra esett. Üvöltötték a legfrissebb harctéri híreket, az ellenség ezreinek pusztulását, az ágyúzsákmányok nagyságát.

Az esti utcába beleharsant piszkos és rekedt hangjuk s az utca felfogta és vitte magával tovább.

Ők nem hallották… A görög város tartotta őket szorosan átölelve, minden antik igézetével elborítva, hogy szegények ne szenvedjenek…

Forrás: A Pesti Hirlap 1933. évi nagy naptára