(Szerző felolvasta a
kecskeméti Gárdonyi-estélyen.)
Egy ezredév ül már felette
Mohával régen bétemetve…
Csak monda álma tartja ébren.
Hisz’ régen volt, oly réges… régen…
Árpád, a hős, az osztozáskor
vezérit választásra kérte
S mi végül néki megmaradt, ő
A bús homokkal is beérte.
De népe nem! Ez dacba vette!
A víztelenség kedvét szegte.
Se fű, se fa, se zúgó erdő?
Homok csupán, semmit se termő?!
A fáradt tábor szomjas népe,
a kecskenyájak bégetése
Hiába kért vizet, virágot.
- S a zúgás egyre följebb hágott.
A pásztoroknak ifja, vénje
Még káromlással is tetézte:
Ezért szereztünk új országot,
Hogy éljük most e zord síkságot,
Amerre még madár se fészkel,
Hol küzdeni kell szomjjal, éhhel?
A zúgás nőve-nőtt az égig
És eljutott Árpád füléig.
A hős vezér, ki mindig győzött,
a nép dühétől elrejtőzött
S vizet könyörgött emberétől,
A táltosok legvénebbjétől:
2Tudós papom, nézd, oh zokognak,
Vizet, vizet, e vad homoknak!
Oltárt teríts holnap kelőben,
Fehér lovam tedd áldozatra!
Erőd, mi titkos éj szülötte,
Derítsen fényt e kárhozatra!
Fehér lovam oltáron égjen!
Csodát e népnek, táltos vénem!”
A száz nyarat megért Kaszapnak
Remegve nyúlt ki görnyedt teste.
Elkérte Árpád hősi kardját
S a zúgó népet, napra kelve,
A pusztaszélre egybeszedte,
A kardot ég felé emelte:
„E kardra nézzetek, hű népem!
Sujtott ez s küzdött száz veszélyben
Örök hazát teremtett néktek
S dicső babért dicső nevének!
Máig a vér hullott utána,
Fakadjon víz most a nyomába!”
A kard kezébe’ egyet villant,
A síró földbe szúrt be véle.
A zúgó népnek ifja, vénje
Tömöttebb gyűrűt vont köréje
S kővé meredten vette észre:
Ahol a tüzes szikra égett,
Ahol a kard a földbe mélyedt,
a tiszta víznek drága csöppje,
Eltikkadt ajkak édes gyöngye,
A pusztaszélen szent mesével
Forrásként omlott szerteszéjjel…
A boldog nép a víznek látott,
Hozzáhasalt, szürcsölni kezdte.
E földet nyomban’ megszerette,
a sátorfáját földbe verte
S Kaszapnak vénhedt két kezére,
Ruhája prémszegélyzetére
Imádat, könny, meg csók esőzött,
nevéhez újabb hír szegődött.
A boldog népe vállra vette
S a forrást róla elnevezte
„Kaszap vizének”, „Táltosunknak”,
„Vizek-vizének”, „Jó borunknak”.
… Azóta minden elfeledve,
Mohával régen bétemetve…
Csak monda álma tartja ébren,
Hisz’ régen volt, oly réges… régen…
Azóta mind, mind sírba szálltak…
A sátrak terén fényes házak!
Kecskék ezerje nem jár „métre”
E város épült fel helyére.
Alföld szívének vérerében,
A régi „kecske-mét” helyében,
Hol Árpád vére gyűlt tanyára,
Ti, ti ősök vérelángja:
Hívjátok össze mind a népet,
- Szívükbe írva ezredévet, -
Hogy ős Kaszapnak szent vizében,
Egy csöndes, holdas, titkos éjben
Fürösszük meg a lelkeinket
S cseréljük újra vérerinket,
Hogy Árpád adta szent hazánkat,
A régi, áldott jó tanyánkat
Felépíthessük újra, végig,
Az egyik széltől másik szélig
S övezze régi glóriája,
Legyen ráírva homlokára:
Mindig vér hullt ez ős rögökre.
- E népnek élni kell örökre!
Forrás: A Természet 20.
évf. 11-12. sz. 1924. jún. 1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése