Rácz Pál (1888-1984): A halál után

A kis Józsika tágult szemmel nézte az édesapját. Úgy állott ott, az egymásra rohanni kész házaspár között, mint egy ottfelejtett boldogság, amelyre már nincs szüksége senkinek.

- Te meg ne bámészkodj itt! – mordult rá az édesapja, és a kis Józsika a válla közé kapta a fejét, hogy kevesebb érje az esetleges legyintésből.

A férfi keze azonban, mint eltévedt áldás, hullott rá a Józsika vállára. Titkolt szeretettel simult rá az apai tenyér és a kis Józsika már nem is lett volna kíváncsi semmire, ha mostoha anyja szájából ki nem esik egy felviharzó kiáltás:

- Csak babusgassa azt a gonosz kölyköt…

A kis Józsika nem vette zokon. Máskor is csak ez volt a neve. Mióta édesanyját egyszer, egy szép tavaszi délután aranyos koporsóban elvitték a háztól és mióta édesapja egy borongós másik tavaszon új asszonyt hozott a házhoz, a kis Józsika sok mindent megszokott már.

Ügyes mozdulattal siklott el édesapja keze alatt és kimenekült az előszobába. Meghúzódott a fogas mögött és azt a belső borzongást igyekezett elviselni, ami ilyenkor mindig fojtogatta a torkát.

- Sebaj, Józsika, sebaj!... – biztatgatta magát, mert így biztatgatta az édesanyja is, mikor a síkos betonon néha hasra vágódott.

Belülről azonban jól hallotta az izgatott beszédet is.

- Igazán felesleges! – mondotta a mostohaanyja.

A férfi nagy eréllyel parancsolta ki magából az ellentmondást:

- Nekem nem felesleges!

- Igen, mert maga még mindig őt szereti!... Annak az emlékét jobban szereti, mint engem, aki itt vagyok maga mellett és nevelem a gyerekét…

- De az Istenért, mit beszél?

- Csak az igazat mondom…

A kis Józsikát nem hagyta el a belső szorongás. Érezte, hogy az ő drága édesanyja csinálja itt a galibát. A halál után…

- Szegény anyuci! Sebaj, sebaj…

Összerezzent, mert az előszoba csengője nagyot ríjjogott.

A konyhából az öreg szakácsnő tipegett elő és ajtót nyitott. A kertésztől jöttek. Egy nyurga inasgyerek koszorút hozott. Borostyánból volt a levele és krizantémok fehérlettek egymás alatt. Párosával. A szakácsnő átvette és a fogasra akasztotta.

A kis Józsika a félhomályban előbújt a fogas mögül és végigsimogatta a koszorút. Úgy érezte, hogy most nagyon szeretne sírni. De nem tudott. Mintegy magát vigasztalóan suttogta a krizantémok felé:

- Sebaj, anyuci, sebaj…

Bent csapódott az ajtó. Az egész ház megremegett belé. A kis Józsi összerezzent, és szeretett volna visszabújni a fogas mögé, de édesapja rányitotta a szobaajtót.

- Mit csinálsz itt?

A kis Józsika reszkető ujjal mutatott fel a koszorúra:

- Ezt nézem… Nagyon szép… Nagyon fehér… Olyan, mint az anyuka arca volt…

- Hallgass! – rivallt rá a férfi, de ugyanakkor magához kapta és fájó melegen csókolta össze.

- Csak légy jó fiú, Józsika. Este kimegyünk a temetőbe, anyucihoz… Viszünk neki koszorút és gyertyát gyújtunk a sírján…

A kis Józsika szeme ismét kerekre tágult.

- Miért gyújtunk gyertyát?... azért, hogy lásson?

A férfit megütötték ezek a szavak.

- Igen, kisfiam, hogy lásson… téged…

A kis Józsika végigsimogatta a ruháját.

- Meg, hogy lásson téged is, apuka?...

A férfi menekülni szeretett volna, de fogták a szavak.

- Igen, kisfiam, hogy lásson engem is!...

A kis Józsi azonban még kíváncsibb lett:

- Ugye apus, mamuci lát a halál után is?

A férfi szeméből könny pottyant ki.

- Igen, kisfiam, anyuci lát a halál után is… Lát téged minden nap és minden éjjel… azért légy jó fiú…

Felemelkedett és ki akart menni, de Józsika erősen fogta a kezét.

- Mondd, apuka! Mamuci látja őt is?...

- Kit, fiacskám?

A kis Józsika a belső szoba felé mutatott:

- Őt, a mamát!...

A férfi dühös lett.

- Eh, hagyd el már ezt a sok kérdezősködést. Nem szép olyan sokat kérdezni…

A kis Józsika magába menekült. Csodálkozott azon, hogy édesapja nem tudott neki kielégítően felelni. Ugyan miért?...

Még este is ezen törte a fejét, mikor szüleivel kocsiba ült. A koszorút a bakon a szakácsnő tartotta. Egy csomagot is látott a kisülésen. Megtapogatta. Gyertyák voltak benne.

Az asszony fekete ruhában volt. Csinos arcához nagyon illett ez a szín. Sápadt bőre előkelően világított az utcai félhomályban.

A férfi lopva rá-rápillantott. Az érzékeivel már ismét szerette ezt az asszonyt, pedig a délután folyamán gyűlölet fakadt fel benne iránta. Fájt neki, hogy nem érzi azt, amit ő érez, ha erre a kisfiúra ránéz… Hogy nem érzi, mit jelent az a sírhant, ott kint, a temetőben…

Most valahogy elringatta lelki érzéseit ez a kocsi… Ahogy így közéjük préselődött a kis Józsika, mintha szimbólum lett volna ez a gyerek… Köztük van minduntalan. Azért nem lehetnek osztatlanul egyek… Az első asszony visszajár a halál után… Beleül ennek a kisfiúnak a szemébe és végignézi az ő életüket… Istenem! Mi mindent lát!...

A férfi megborzadt ettől a gondolattól. Rosszul érezte magát. Szeretett volna kiugrani a kocsiból, hogy előreszaladva ráboruljon a sírra és bocsánatot kérjen a halottól, mindenért, mindenért…

Az asszony is rosszkedvű volt.

- Ülj nyugodtan! – szólott rá a kis Józsikára és hátravetette magát az ülésen.

Bosszantotta, hogy nem bírt megszabadulni ettől a kellemetlen feladattól. Micsoda őrült gondolat is volt ez? Kijönni az első feleség sírjához! Hogy az egész város megbámulja és a férfiak rossz vicceket suttogjanak róla… Második feleség… A férfi azonban ma különösen erélyes volt. Megkövetelte!

A kocsi megállott. A szakácsnő leszállott a bakról és leemelte a koszorút.

- Na, jöjjön, Józsika!

Kézen fogta a kisfiút és előre sietett. Ő tudta a legjobban, hogy hol a sír. Minden héten hozott ide egy-egy csokor virágot, a virágkereskedésből… elsején az úr kifizette…

A sírnál a kis Józsika foglalatoskodni kezdett. A gyertyákat a földbe szurkálta. Az egyiket a szomszéd síron meggyújtotta és csakhamar az egész sír ragyogott a sorra kigyúlt gyertyákból. A krizantémok fehéren szerénykedtek a kereszten.

Az asszony a sírtól távolabb állt meg. Úgy gondolta, hogy így nem veszik odatartozónak. Inkább elnézett a sírok egyenes során. Csak úgy találomra hagyta ott tekintetét egyiken-másikon… Itt sem volt egyenlőség. Egyenlőség csak a halál után következik, csak a síron túl van…

Elővette a retiküljét és a fedelébe illesztett tükörben nézegette magát.

Az egyenlőségről jutott eszébe, hogy a kalapja esetleg félrecsúszott?...

A harmadik sírnál kopott ember állott. Mellette három didergő gyermek!... Négy szál gyertya pislákolt a síron, mely fölött a novemberi csillagos ég is szomorúbbnak látszott. Az asszony rajta felejtette a szemét a három rongyos gyermeken… Önkéntelenül indult el benne egy gondolat:

- Nincs anyjuk…

Hirtelen lekapta tekintetét a látványról. A ki Józsikát kereste. Olyan érzése támadt, hogy ennek sincs anyja…

A fiúcska térden állva imádkozott. Ügyetlenül mondotta el a szöveget, de apró keze összekulcsoltan, külön is a legszebb imádság volt.

A férfi lehajtott fővel állott a kereszt előtt. Már túl volt mindenen. Már nem gondolt semmire. Üres volt a lelke és ebben a nagy űrben ott bolyongott a kis Józsika, anyát keresőn…

Az asszony hozzálépett.

- Talán már mehetnénk!...

A férfi felrezzent.

- Igen, igen… Mindjárt megyünk, csak a gyertyák egy kissé lejjebb égjenek…

A kis Józsika fázni kezdett. Az apjához bújt és kezét annak télikabátjába dugta. Tiszta, kék szemével apjára nézett és megkérdezte:

- Ugye, lát minket anyuka?

A férfi csendesen felelt:

- Igen, fiacskám, lát…

Az asszony összeborzongott. Erősen nézett a sírra, mintha át akarna tekintetével hatolni a kétméteres földrétegen… Már ekkor minden ízében reszketett. Úgy érezte, hogy ott, lent a sír fenekén, az anya szíve poraiból újraéled és megdobban… És e dobbanástól megnyílik a föld…

Szédülten kapott a kisfiú kezéhez és kirántotta édesapja kabátjának zsebéből.

Érezte, hogy ebbe a gyermekbe kell megkapaszkodnia, ha el nem akar esni…

A férfi felfigyelt:

- Mi az? Mi történt?

Az asszony kényszerűen mosolygott:

- Semmi… semmi… Csak úgy látom, a kis Józsika igen fázik… Megmelegítem a kezét.

És dörzsölni kezdte, nagyon foglalatoskodón. Később már lehajolt hozzá és fejét a kebléhez vonta. Meg is csókolta.

… Egyszer, kétszer, háromszor, sokszor. A kis Józsika előbb ösztönösen húzódozni kezdett tőle. Szerette volna magát kifejteni az asszony karjaiból, de az mind melegebben fonta körül.

És ebben a pillanatban a kis Józsikából egy eddig elhanyagolt érzés kezdett kivirágozni… És ugyanekkor az asszonyból is kibuggyant az anyává levés forrása… és ez az érzés körülfolyta a kis Józsikáét, hogy ott a sír fölött összebarátkozzanak egy egész életre indulón…

Az asszony egészen a fiúcskához kuporodott. Arcuk összesimult és az asszony illatos melege átjárta a didergő gyermeket. Szemük ugyanegy pillanatban esett rá a sírra, melyen a gyertyák utolsókat pislogtak… Egyik-másik már egészen ki is aludt, s csak vékony füstje imbolygott a hideg levegőben, mint egy alulról küldött titkos írás…

Az asszony már nem félt. Erősen fogta a gyermekkezét és közben a szívéhez szorongatta. Eggyel azonban még tisztában akart lenni, s azért kockázatos merészséggel kérdezte meg a kis Józsikától:

- No, Józsika, mondd csak: Kit lát most anyukád?

A kisfiú szeme csodálkozásba kerekedett. Előbb az apjára, majd a mostohájára nézett. Aztán elmosolyogta magát.

- Anyuka már senkit se lát… Hiszen a gyertyák mind elégtek…

A férfi és a nő egymásra nézett. Most először, igazi megértéssel. Kezük lassan egymás felé indult és a kis Józsika válla fölött összeforrt.

… És az asszony ekkor úgy érezte, hogy ott lent, a hant alatt,az anyai szív megnyugodott.

Forrás: Magyar Uriasszonyok Lapja V. évf. 31. sz. Bp., 1928. nov. 1.