Cerva Frigyes
összegyűjtött adatai nyomán
I.
A kékboglárka
Kész volt a Teremtés, az Úr megpihenni készült
S megszemlélte még egyszer alkotását.
- Habkönnyű, opálszínű fellegek
Lebegték körül égi palotáját…
Lent virult minden, madarak daloltak,
Virágok lelke szállott fel a mennybe,
Élt minden tiszta boldogságban,
Felolvadt a jólétbe, kedvbe…
S Ő mindent átható szemével
Megvizsgált mindent, - mindent látott,
Amint mennyei palotája
Aranyoszlopos gyémánt ablakában állott…
Elégült volt, minden tetszett neki,
A Hozzá feltörő órjás hegyek,
A zöld dombok, fák, a hullámzó tenger,
Kanyargó folyók, csillogó erek,
A sugárzó nap, csillagok sugári,
A hold, pára, az úszó fellegek
S a mozgó élők, az apró bogárkák,
A madarak, állatok, emberek,
Csak egyetlenegy nem tetszett neki,
Az ég színe, mely homályos vala
S nem illett a színpompás világhoz,
Amit Ő jó kedvében alkota…
Hívta hát Pétert s szólt neki imígy:
- Az égnek színe nem tetszik, eriggy,
Hozz festéket, pemzlit, lépj égi útra
S fesd be az eget szép kékre, azúrra!...
Péter a magazinba sietett
És keresett festéket, ecsetet
S rövid időn az égbolt ragyogott,
Derűsen, kéken, lágyan csillogott…
Mondá az Úr: - így már jó, Péterem,
Látod, ebben kedvem telik nekem. –
S leszállt a földre, hogy alulról nézze,
Miképp ragyog le az ég tiszta kékje…
Amint lent sétált üde pázsiton
S le is tekintett, a fűszálakon
Csillogó, azúr cseppecskéket látott,
A fű smaragdján, szinpompás virágon…
- Ejnye, vajjon – kérdi – ez mi lehet!?...
S rájött, - mikor Péter az ecsetet
Forgatta ott fönn, - e parányi cseppek
a mennyboltról a földre leperegtek…
Oly szép mindenik, oly színtiszta azúr,
Mosolygva szemlélte őket az Úr,
Mint a fűre, virágra illenek,
Ahol csak vannak, ékestenek…
- Maradjatok tehát s szálljatok szerteszét
Üdítni, vidítni az emberek szívét
S azt, ki lát titeket szálldosva, repesve,
Emlékeztessétek a tiszta egekre…
S kiterjesztett karját, éltet adva, áldva,
Így született egykor a kis „Kékboglárka”…
II.
A gyászlepke
Mikor Krisztus Urunk kiszenvedett,
Az egész mindenség gyászba veszett.
Gyászruhát öltött ég, mező, a madárka,
Ember, állat úgy, mint a kis bogárka…
Sokáig tartott ez a néma bú,
Könnyezett, gyászolt fent maga az Úr,
Majd lecsendesült, megnyugodott keble,
Megváltás műve be volt már fejezve…
S szólott: ím megszüntetem gyászotok,
Folytassátok a hivatásotok
S öltözzetek fel újra régi mezbe
S munkálkodjatok új derűbe, kedvbe…
Nos, a gyászlepke is az Úr elé vonul
Bársony szárnyira gyászos kék borul
- Engedd Uram, hogy e nagy gyász után
Én is felöltsem régi szép ruhám…
Az Úr szétnézett s meglepetve látta,
Hogy nincs számára már díszes ruhája
Elvitték mind a díszes nászruhát
És a kis lepke most itt gyászban áll…
- No jer ide édes kis állatom,
Díszes ruhád vissza nem adhatom,
De itt e szalag aranysárga színben
Felékesítlek, ne légy gyászos éjben…
Szólott a karjáról aranypaszomántot
A kis lepkének szárnyára akasztott
És vele szárnyit gyöngéden beszegte,
Hogy azt emlékül örökké viselje…
III.
A káposztaözöndék
Az Úr elé járult egy kis fehér lepke,
A lábai elé s kérte hízelegve:
- Könyörgök jó Atyám, oh engedd meg nékem,
Hogy a nagy világot már én is megnézzem!...
Szólt az Úr: - nem bánom, de vigyázz magadra
Szép fehér színedre, ártatlanságodra,
Mert abban van legfőbb örömem énnékem,
Ha jó és ártatlan minden teremtményem…
Kirepült azután a kis fehér lepke,
Egész nap szálldosott napfénybe fürödve.
Bejárta a falut és sok mindent látott
Élvezte az édes, aranyos világot…
A napnak vége lett és leszállt az este,
Amikor hazatért s az Úr megkérdezte:
- Nohát fehér lepkém beszéld el hol voltál
S mi tetszett legjobban mindközt amit láttál!?...
- Oh Felséges Atyám, láttam sok, sok szépet
A kirándulásért hálát adok Néked,
A sok szép között mit láttam én lenn szerte,
Legszebb a molnárnak a káposztás kertje…
Nos három hét mulva beállít a molnár
- Oh Felséges Uram hallgasd meg a szolgád,
Zöld hernyók pusztítják szép káposztás kertem,
Mit arra áldoztam, mind elveszítettem…
Tudta az Úr mindjárt, hogy ezt ki okozta
És a fehér lepkét magához hivatta:
- Az ártatlanságod íme beszennyezted,
A jó hírnevedet, íme tönkretetted!...
Megbélyegezlek hát, hogy örökké hordjad,
Mindenik szárnyadon egy fekete ponttal
Hogy a káposztákat tőled óvják, védjék
S tudják, hogy te vagy a „Káposztaözöndék…”
S ezután e lepkét mindenütt üldözték…
IV.
A gyöngyházlepke
Az Úr egykor nagy bölcsen rendelé:
Minden teremtmény kövesse parancsát
S maradjon ott, ahová Ő tevé
És ne zavarja az ő alkotását…
A hal a vízben, más szárazon éljen,
Madárka, lepke szálldosson a légben…
Egy nap tengerparton sétált az Úr
S gyönyörködött a Tőle jövő rendben
Amint tükröződött égi azúr
A mérhetetlen, hullámzó vizekben,
Mikor egy kis gyöngyházcsigát talált,
Amely pihegve várta a halált…
Vízből kimászott, mert kíváncsi volt
Milyen lehet a külső szép világ,
Oh de tettéért keményen lakolt,
Mert megszegte az Úr parancsszavát.
Porban vonaglott szegény kicsiny teste,
A hő, a napfény halálra gyötörte…
Szánta őt az Úr, - irgalmas szívében
Elhatározta, most még megbocsát,
Kis barna, pettyes lepkék szálldostak a légben,
Intett nekik és hallatta szavát:
- Toljátok vissza e szegény csigát
A vízbe, hogy ne halljon rút halált…
A kis lepkék hát neki láttak nosza
Teljesíteni Uruknak parancsát
Sokan dolgoztak, nehéz volt a munka,
De a kis csigát a tengerbe tolták
És meg volt mentve szegénykének élte,
Munkájuk az Úr gyönyörködve nézte…
S a kis lepkéknek barna szárnyira
Belül egy pár gyöngyházpikkely tapadt
És csillogtak a nap sugárira,
Amint körülrepkedték az Urat,
Hogy bevégezték híven ezt a munkát
S teljesítették Uruknak parancsát…
- Kedves lepkéim, e fénylő jelek
legyen nektek az érdemetek bére
És mindenkit emlékeztessenek
a munkára és engedelmességre!...
Mondá az Úr!... – parancsát látod,
Ha e lepkéket megcsodálod…
V.
A rókaszöglönc
Az első ősz jött a világra
S a természet ámulva kérdé:
Mért kell elmúlni a virágnak,
Mért nem ragyog a nap örökké
Mért hallgat el dalos madárka,
Mért sárgul meg a falevél
Mi fehérlik, mi csillog ott fenn,
Messze az ormok tetején!?...
Bús őszi szél, mért fütyül méla
Szivet búsító éneket,
Mik azok a fagyasztó cseppek,
Ködfoszlányok a tó felett!?...
Egy ágról hullott kis levélkét
Hajtott, űzött az őszi szél
Rég elvesztette, felcserélte
Sárga, barnára, zöld színét
S amint a szél hányta, vetette
Szomorú, síró táj felett,
Sóhajtott az árva levélke:
- Oh végem hát, oh elveszek!...
És könyörgött az őszi szélnek:
- Oh vigy el engem messzire,
Oh jaj, ne hagyj elveszni engem,
Oh vigy a felhők felibe,
Hol az örök napfény sugároz
S örök derű van mindenen,
Mentsd meg az éltem, hisz azontúl
Nincsen egyebem énnekem…
S a szél meglágyult, átkarolta
S felvitte a felhők felé,
Fel a jó Isten trónusához
És ott elébe letevé…
Az Úr meglátta, felemelte
S gyöngéden megsimogatá:
- Mivé lettél, én kis levélkém,
Ki nemrég még oly szép valál,
Oh, szánlak téged, bölcseségem
Megértitek majd: a halál
Után élet jő nemsokára,
Ősz, tél után feltámadás…
És emlékül keblére tette
A kis barna falevelet,
Hogy itt nyerjen téli nyugalmat
És tavasszal új életet…
S jött a tavasz, megújult minden
A rét már zöldben csillogott
S a barna, kicsiny falevélből
Szép, színes lepke származott,
Éltet öntött piciny testébe.
Az Úrnak áldó kebele
- Kis falevélkém lepkeképpen
Élj hát tovább, menj vissza le…
Most már ne félj az őszi széltől,
Szárnyakat adtam én neked,
Utódidban támadj fel újra,
Folytasd őbennük életed…
S a kis lepkécske hálatelve
Fentről újra a földre szállt,
Színén, alakján látszik: egykor
Levélként várta a halált,
De könyörült rajta az Úrnak
Irgalmas szíve-kebele
S lepkévé tette, e lepkének
Most „Rókaszöglönc” a neve…
Forrás: A Természet 19. évf. 21-24. sz. 1923. nov., dec.
1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése