Idők Ura, minden világok Atyja!
Multnak, jövőnek boldog Istene!
Népek feje, Országok Alkotója!
Te hozzád száll egy nemzet éneke.
Hála fohásza zendül ajkainkon,
Imánk szárnyán hozzád emelkedünk
Ebből az ezredéves szent hazából,
Melyet hatalmad alkotott nekünk.
Emlékezés! repülj a multba vissza,
Vizsgáld e nép küzdelmes útait.
Okulj magad, oktasd e nemzedéket.
- Egy ezredes mult sokra megtanít! –
Keresd a fényt e nemzet életében,
De ne kerüljed a homályt sem el:
Ez földre sujt talán a búsúlással,
De üdvöt ád az s ég felé emel.
Idők Múzsája! szállj szívembe mostan:
Mult századokba hadd tekintsek én;
Te gyönge elmémet teremtsd erőssé,
Hadd lássak át egy ezredév ködén.
Te láttad ezeredéven át e népet:
Tudod, azóta mit s miért teve;
Előtted feljegyezve mind: a bátor,
a gyáva, nagy, a gaz s igaz neve.
Meghallgatál… Már látom őseinket,
Mint jőnek át a nagy Kárpátokon,
E földre, melyen messze századokban
Két nemzet is lakott velünk rokon.
- Elmultak ők, mert rút viszálynak átka
Ütött tanyát Hun és Avar között; -
Minket megóvtál ezredéven által
Bár annyi balszerencse üldözött.
Im látom őt, daljás, vitéz Apánkat,
Árpádot, a honfoglaló vezért;
S a többi hőst, kik immár ezredéve
Ontottak e hazáért annyi vért.
Zászlóinkat im itt lobogtaták, a
„Hármas halom s a négy folyó között,”
Zalán gyors népe itt futott előlök,
Kit „zúgó tábor réme” üldözött.
A nagy királyt, kinek szivét a béke
Szent vallásának egykor megnyeréd,
Ki harczi dicsre fürge őseinknek
Kezökbe kard helyett adott ekét.
Nyakát szegé itt dőre pártviszálynak,
Istent dicsére harczi dal helyett,
S hogy népe rút kalandozást megúnjon,
Számukra épített lakóhelyet.
A nagy királyt nagy honfi gyász követte,
Pártoskodás ütötte fel fejét.
Egy ezredéves ellenünk, a német,
Alig valánk még, tőrt vetett elénk;
Bárdunk Bizáncz falát bezúzta egykor,
Most a görög földünkre éhezett;
Az áruló, a pártos ősapákkal
Ármányosan szoritva itt kezet.
Felcsillogott ugyan a rút viszályból
A nagy László, s Kálmán a bölcs neve,
Kiktől remegve bujdosott az ellen
És a magyar név újra nagy leve.
De régi bűnét el dehogy feledte!...
Haragra gyúlt az ég s lesujta ránk,
Vad mongol népe, messze Ázsiából
Betört s lerontá mind, mit alkotánk.
Sajó! Egy nemzet vére folyt öledben,
Gyászos folyó emléked oly setét!
A jó király is hősök élte árán
Mentette meg melletted életét.
Egy nép halálhörgése zúg a pusztán,
Melynek ölén átfutsz, szegény folyó.
Pártoskodásunk gyász emléke vagy te,
Megátkozott emléke, bús Sajó!
Csak vétkeinket elragadta volna
Sebes vized, túl messze tengeren.
És vitte voln’ az ős hazába vissza,
Vad nép közé, hol tőr, gyilok terem!
Azt nem vivéd el, itt hagyád a parton,
s midőn feléledt, meglelé e nép.
S örült neki… Hajh észre nem vevé, hogy
Ő sujta ránk, az Úr, a vétkekért.
Eltékozlák az élet őserőit
Hitvány királyok, aljas élveken;
Itélt az Isten újra: - Szörnyü végzés! –
„Árpád családja magtalan legyen!”
S úgy lőn… Négy század elrepült felettünk,
Árpád családja nem hagyott fiat:
Viszály hydrája újra visszatére,
S három kalandor küzd a trón miatt.
De végre csend lesz és elűzi Károly
Vágytársait, nagygyá tevén a hont;
Megfékezé a belviszályt s hazánknak
Világverő dicső királyt adott.
Nagy volt is ekkor és dicső az ország,
„Határait három tenger mosá”;
Belől erős, kívül csodált a nemzet,
Zászlóit a szerencse hordozá.
Tündér álom volt, elrepült, a mint jött,
a boldogságra gyász következék:
A nagy király leánya gyáva cenknek,
Könnyelmű ifjúnak adá kezét,
Ki elfecsérle dicstelen csatákban
Mindent, a mit a Nagy király hagyott;
A tegnap rettegett magyar vitézség
A harcmezőn, mint gyáva nyúl futott.
Egyszer derült fel még az ég hazánkra,
Csüggedt szivekbe visszatért a hit;
Egyszer mosolyga vissza régi dícsünk,
Ha rátekintek most is elvakít.
Sok emberöltő fekszik ám közöttünk,
De fénye most is oly dicsőn ragyog,
Idők homálya nem takarja azt be,
Elmuljanak bár hosszu századok.
Világijesztő nagy hadak jövének,
Országokat, hogy eltemessenek.
Európa népe reszketett előre;
Egy volt, ki nem félt: a magyar sereg.
Egy volt, ki nem futott előle gyáván:
Hunyadi az, a hős, dicső vezér!
Említve nagy nevét, boruljatok le;
Nekünk e név országokat megér.
Mint hős oroszlán, kit a pusztaságban
üvöltve támad tigrisek hada;
Puszták lakói félve, sirva futnak:
Ő futni nem tanult, megáll maga.
És bús haragban égve, védi kölykét,
Amerre fordul ott, halál terem:
Ugy védte ő, mint Isten, egymagában
Szegény hazánkat hosszú éveken.
Majd egy fiút adott a drága honnak,
És lőn a gyermek ifjuból király,
Király… de milyen ám?.. a jóknak apja,
Gaznak, gonosznak ostor és halál.
Oltalmazója minden elnyomottnak,
Tudósok serge leste bölcs szavát;
Karját remegte cseh, török s a lengyel,
„Bécs büszke vára nyögte bús hadát.”
Ez is álom volt, édes, bűvös álom…
Az ébredés utána bús leve.
Játék király kellett kevély apáknak,
Ijesztő lőn a nagy Hunyad’ neve.
Hajh, mily korán elérve, mit kerestek!
Lábuk a sír felé hamar haladt,
A melyet vétkes önkezükkel ástak,
E szent hazának, ott Mohács alatt.
Mohács! Te gyászban híresebb Sajónál,
Te nemzetünknek szörnyü sírja vagy;
A honfi szívet bánat ölyve tépi,
Határidon ha néha áthalad.
Minden veszett ott: ifjaink virága,
Apáink jobbjai s a bús király,
Szabadságunk is eltemetve lőn ott…
Mohács!... E név nekünk sötét halál.
Most is fülembe sír a jajgatásod,
Te annyi vér locsolta szent hazám!
Midőn vergődve hasztalan esengtél
Öngyermekidhez is segély után.
midőn kevélység s kába nagyravágyás
Kettő helyett három felé szegett;
A korcs, a dicstelen fiak viszálya
Hős karjaidra vert bilincseket.
Ha’lom ma is fájó, nehéz nyögésed,
A míg tiport a vérszopók hada;
Fülembe cseng a hősi fegyveridből
Készült bilincsek átkozott zaja.
Máglyák füstjétől köny csorog szememből,
Szívem facsarja vérpadok szaga;
Mély börtönöknek vak sötétje lázit,
Mikben lakást tett gyermekid java.
Kik idegenből itt hazát találtak,
Acél búzádat és Tokaj borát,
Bezárt cellákban renyhe dőzsöléssel,
Rajtad kacagva itt fogyasztgaták;
Ős nyelvedet kik darabolni jöttek,
S koldussá tenni árva népedet:
Törvényt azok ülének itt te rajtad,
Hazám! s a lelkiismeret felett.
S minő törvényt! elég ki hű magyar volt:
Felzaklaták a vizsla vérebek.
Vizek helyett Kárpátok ős öléből
Patak gyanánt szent honfivér eredt.
A ki honához s lelke szent hitéhez,
Mint Istenéhez úgy ragaszkodott:
Mint üldözött vad, elfutott a honból,
Mint üldözött vad, elfutott a honból,
Vagy vére szennyezé a vérpadot.
Sötét egünkön néha fény derengett,
Zengett az ős kürt, villogott a kard.
A bérces Erdély hősi fejedelmi,
Felállíták az eltiport magyart,
Zászlónk alá terelve jobbjainkat,
Szabadságért küzdöttek és hitért;
Zsarnok király zsoldos hadát elűzve,
Szereztek régi dicshez új babért.
De hajh! Véráztatott hazánk ölében,
Mint gomba nőttek áruló gazok,
A bűnös Róma vad, sötét csapatja
Elárult köztünk minden igazat.
Nem bízhatott a honfi önfiában,
Mély bánatában nem sohajthatott;
Csend lett, halotti csend megölt hazánkban,
Nagy Rákóczynak midőn kibujdosott.
Sírásók jöttek gyászos öltözetben,
hogy óriás sírt ássanak nekünk;
Hogy annyi kin után belé temessék
Halálra gyötrött árva nemzetünk’.
S megtelt a sír… Kábultan annyi sebtől,
Már benne volt a drága tetszhalott.
A bécsi Burg és Róma bősz csapatja
Felette már halotti tort csapott.
De megmozdult Árpád apánk a sírban,
S „Nándor felől dörgött Hunyad szava,”
A dőzsölők remegve suttogák, hogy
Él a magyar! nem halt meg a haza.
Nem folyt ki mind a vér nemes szívéből,
Nem ölték meg hóhérok ezrei.
S ki háborítja, ősi fegyverének
Élét a harczban is megismeri.
Próféta jött, sötét jövőbe látó,
Igy biztatott: „Nem volt magyar, de lesz!
A harci dicshez béke műve által
Nevének újabb, szebb babért szerez,
S mozdult a vér, mely hosszu századon át
Reménytelen csüggedve tespedett,
Tett, alkotott és szebb jövőt reméle,
Mely hozni fog új földet, új eget.
S úgy lőn… A gyáva népek árulása,
Bécs bosszuszomja mind hiába volt.
Észak vad népe is hiába tört ránk,
És annyi vér megint hiába folyt.
Pokolnak minden ördögét hiába
Küldék reánk: élünk, vagyunk ma is!
Takarva véd Hadúr erős palástja,
Mint óriás kéz, rémitő paizs.
Borulj le hát, te annyi honfi vérben,
Könyben fürösztött drága nemzetem!
- Egy ezredévig őrizél e földön, -
Tiéd a hála édes Istenem!
Annyi viharban nem vitéz apáink
Oltalmazának szüntelen, de Te!
Óh légy megáldva, légy imádva tőlünk,
Apáink Atyja, Népek Istene.
Milljók szeméből köny pereg e földre,
Nem fájdalom, de hála könnye ez.
Megtérni vágyunk: ime arcainkon
Igaz bünbánat könnye csergedez.
Eltántorodtunk, belviszály emészte,
Éreztük érte sulyos végzeted;
„Megbünködők a multat és jövendőt”;
Megcsókolók a sujtoló kezet.
Im, tédrehullva, esdekelve kérünk:
Töröld le népünk régi bűneit!
Fertelmes ördögét a pártviszálynak,
Mely számtalanszor végveszélybe vitt;
Egymás romlását szomjazó szívünket
Egyetértés szent vágya szállja meg:
Akkor fedezni fog erős palástod,
S vésztől e honban senki nem remeg.
Te nemzetem, virulsz sok ezredévig,
Ha jól megérted hossz multadat,
Hátad megett a hosszu, bús tanulság
Békés munkára, tettre hívogat.
Imádd az Istent és szeresd hazádat!
Fáradjon érte szíved és kezed;
Áldozz! S ha üdve tőled azt kívánja:
Egy cseppig ontsd ki érte véredet!
Forrás: Sárospataki Lapok 15. évf. 19. sz. 1896. máj. 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése