I.
Megyek.
Az óra üt, a nap halad.
Csak ballagok a szürke ég alatt.
hegyek –
A messziségbe’ kéklenek.
A tenger mélyén nyugszik még a gyöngy,
Előttem csak göröngy.
A csákány sújt, a szikra pattan:
Beléremeg a szikla-katlan,
Melyet kivágtam.
Csak bátran!
Ezernyi kígyó szisszen.
Hm… jobban marnak, semmint hittem.
Megállok.
Az ajkamon nincs átok.
Bevárom szépen, nagy nyugodtan
És egykedvűn, aminthogy szoktam,
Megfojtom őket és eltiprom.
Nyugodtan, bizton.
Az én utam csak az enyém lehet.
Engem – emel; mást – eltemet;
Nekem – az élet; másnak – mély halála;
Aki reálép, annak bosszú;
Aki kitér, - ó, annak hála…
Mély csönd.
Halvány picinyke fény ég fönt.
Csupán én látom még: én érezem!
Csákányt ragad a két kezem:
Beleremeg a szikla-katlan.
S alattam
Utolsót szisszen minden kígyó.
Így jó.
A fény, a sziklacsúcsok, a hegyek –
A messziségbe’ kéklenek:
Megyek…
II.
Leszállt az est. Magam vagyok… No, jó.
Csak jobban ér így révhez a hajó.
Kicsinyke… több kormányos rajta sok…
Könnyebben jár, hogy mind kiszálltak
Az útasok.
Ködös a part. „Ki él ott? hó, hahó!”
Nagy csöndbe’, némán hulldogál a hó.
Ahonnan jöttem, száz kutya csahol,
E túlpartról rá még a visszhang
Se válaszol.
Fölkél a hold. Rémülve fut a köd.
Egy lányarc tűnik föl a part fölött.
Egy barnafürtű, sápadt, néma kép…
Ő az!... Felélje!... Ó, mi nagy lett,
Mi nagy, mi szép!
Te vagy!... Kereslek három éve már!
Azt hittem, összeomlott rég a vár!
Azt hittem, vissza sohse térhetek…
Üdvözlégy!... Nem kell szólnod… Én leomlok…
Én értelek…
„Hej!... több szenet! hadd égjen lenn a tűz!
Hej! boldog szél az, mely bennünket űz!
Előre!... szálljunk!... ott ragyog a cél!
Éjfél előtt elérjük bizton,
Isten ha él…
Leszáll a köd… Eltünt az égi jel…
Hisz itt vagyunk…
Csak lassan… Éjjel van s a köd oly sűrű…
„Hahó!... hahó…”
Forrás: Jövendő 4. évf. 1. sz. Bp., 1906. jan. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése