FALU TAMÁS (1881-1977)

1881. november 10-én született Kiskunfélegyházán. Gimnáziumi tanulmányait Aszódon és Kecskeméten, a jogot pedig a budapesti tudományegyetemen végezte. Monori közjegyzőhelyettes korában lett munkatársa Kiss József lapjának, a Hét-nek, majd más folyóiratoknak és a napilapoknak. 1918-ban a Gömör-megyei Nagyrőcére nevezték ki kir. közjegyzővé, ahonnan a csehek kiutasították. 1924 óta a Pest megyei Ócsán kir. közjegyző. rendes tagja a Petőfi Társaságnak. A dr. Légrády Ottó által meghirdetett revíziós dalpályázat 1000 pengős pályadíját 3074 pályamű közül 1932. év augusztus havában az ő „Magyar Visszhang” című költeménye nyerte el. 1920-ban „Küszöb” című regényével az Athenaeum pályadíját nyerte meg. „Kicsinyek” című, Berlinben megjelent műve az első regény, mely a megszállott felvidék életével foglalkozik. „Nyolcvanas évek” című regénye a Petőfi Társaság kiadása, „Jánoska” című regényét a Pesti Hirlap adta ki Díszkönyvtárában. Évek óta tárcaírója a Pesti Hirlapnak. Egy kritikusa ezt írja róla: „Kevés író van, aki annyi újat produkál témáiban, mint Falu Tamás. Mélyre lát s még könnyed novelláiban is az élet mélységeire mutat. Költő és filozófus, aki bölcs humorral áll a szakadékok fölött s olyan realista, aki költészettel zománcozza be a valóság sebhelyeit.”

 

KITÜNTETÉS

A 687. számú őrház fenn vigyázott a hegyek között. Alatta barna sínpár futott a végtelenből a végtelenbe. Tavasszal zöldellő, ősszel sárguló, télen fehér hegyek néztek le rá, mint nagy gyermekek egy kis játékszerre. Hol enyhén, hol fagyosan, engesztelhetetlenül néztek le rá és a kis piros tetejű őrház velük ujjongott és velük szomorkodott.

Az őrház tetejébe messziről jövő drótok voltak fűzve, talán hogy el ne veszítse az egyensúlyt s beléjük kapaszkodhassék akkor, amikor a lelke megrendül.

És a drótok alatt jelzőharang húzódzkodott meg, barna, rozsdás harang, öblében két kalapáccsal. Hogy lihegve futó s fáradt vonatokat jelezzen, melyek éjjel tüzes szemekkel, nappal asztmás hörgésekkel tűntek eléje az erdők közül.

Itt élt a vasúti őr tizedik esztendeje. Már a feleségével jött ide, mindössze egy hónapos házasok voltak akkor, s úgy érezték, hogy keresve sem találhattak volna jobb, nekik valóbb helyet a hegyekbe bújt őrháznál.

- Jó megélhetés és nyugalom -  mondta reménykedve és biztatón az őr a feleségének.

- Jó megélhetés és nyugalom – ismételte az asszony, a megélhetésben a nyugalmat és a nyugalomban a megélhetést élvezve.

Három gyerekük született a tíz esztendő alatt. Kettő doktor és bába nélkül, mert a segítség kimondhatatlan messze volt a petróleumlámpás hálószobától. A harmadik gyerek előtt azonban már be kellett menni a városba. A harmadik városban született.

Embert csak a vonatok ablakából kihajolva láttak. El is szoktak tőlük. Nem érezték hiányukat. Hozzászoktak az erdő suttogó, sóhajtó, fenyegető hangjához, a jelzőharang kalimpálásához, a madarak füttyögetéséhez, a vonatok zörgéséhez, a sínek nyikorgásához. Ezeken s a maguk hangján kívül minden más hang idegen volt nekik s különös rezzenéseket keltett bennük.

Ezek a hangok hozzá tartoztak a csendhez, amelynek gyűrűjében ők élő és mozgó kövek voltak. Akármelyik érte fülüket, a csend megmaradt csendnek, beitta gyorsan, elmorzsolta, örökbe fogadta.

A szolgálat elég kényelmes volt. Alig tíz vonat naponta. A legtöbb éjszaka járt.

Nem volt nagyon kellemes dolog kiugrálni a jó meleg ágyból, félbe hagyni a sokszor édes álmot, amely minél kellemesebb, annál kevésbé folytatható.

Valami eszébe is jutott egyszer a vasúti őrnek.

Titokban megsúgta eszméjét a feleségének. Halkan, hogy a föléjük hajoló lombok se hallják meg.

Az asszony mosolygott. Elfogadta, helyesnek találta a tervet.

Az őr felment a padlásra, fejszét, kalapácsot, rongyokat, szöget vitt fel.

A gyerekeknek sem volt szabad látniok a titkot.

Este felment az asszony a padlásra, lámpást vitt magával s kacagva jött be.

- Milyen ügyes ember vagy te, János! Milyen okos ember vagy te, János!

A találmány sikerült és ez azt jelentette, hogy János nyugodtan alhatott ezután, ha este álomba hajtotta a fejét. Nem kellett félbeszakítania álmát, akár édes volt ez, akár szívszorongató. Nem kellett ketté, néggyé, hattá törnie az éjszakát. A vonatok fellihegtek a hegyre, lelihegtek a hegyről. Megrázták a síneket, megrázták az úrház falait, beledörögtek az erdőkbe fájdalmukat, fáradságukat, messzeségeket kergető vágyaikat.

Igaz, azért nem volt szabad nagyin elbíznia magát. Ki volt téve meglepetéseknek. Jöhetett vizsgáló, ellenőr, a völgyben állomásozó főnök.

De azt ki lehetett számítani, meg lehetett érezni előre. Nem volt semmi baj.

János a nyugalomban, az egyhuzamos álomban egészen meghízott. Nekigömbölyödött.

- De jó sorod van, János – mondták lenn a völgyben, mikor nagy néha leereszkedett.

- Csak mint a szegény embernek – felelte János és mosolygott.

Ő tudta csak, hogy min mosolyog.

Át is akarták már helyezni, de nem ment.

- Megszoktam fönn – mondta. – Jó tiszta a ház. Én nem tisztogatok mások után. Jó a levegő. Nem cserélem el holmi füstért és koromért. A tehénnek jó a legelője, a malacok meghíznak a makkon. Nem megyek, kérem alássan.

Nem erőltették, hisz nem akarta kitúrni senki a helyéről, csak jobb állást akartak neki adni. Közelebb az emberekhez. Hogy hadd szenvedjen most már odafönn más.

 De maradt.

És valami országos ünnepség jött. Ki kellett tüntetni egy sereg embert, polgárt és hivatalnokot, urat és munkást. Hogy lelket öntsenek beléjük. Hogy a polgár feszítse a mellét, a hivatalnok boldogan rója robotját, az úr még nagyobb úr legyen s a munkás könnyebbnek találja a pörölyt.

A völgybeli állomásfőnöknek eszébe jutott János.

- Ez az ember – mondta -, több mint tíz esztendeje van odafönn. Soha semmi baj nem volt vele. Ezelőtt csak úgy szökdöstek abból az őrházból az emberek, ez meg beletörődött sorsába, nem futkos, nem könyörög, meg van elégedve s pontosan, lelkiismeretesen végzi a dolgát. Ennek adatok egy kis érmet a mellére. Hogy legalább a többiek lássák az érdem megbecsülését.

Az érdemjel meg is jött. Kis kerek bronzdarab. Piros szalaggal a fülében.

Az állomásfőnök felült egy tehervonatra, maga mellé vette a pénztárost, meg a raktárost s a mozdony fellihegett velük a hegytetőre.

Az úrházban már tudtak a készülő kitüntetésről. A vonatvezetők és vonatkísérők már régen lekiabálták a sorompó mellett álldogáló  őrnek.

János és a felesége várta a főnököt.

A kis lakás még ragyogóbb volt, mint rendesen. A padló olyan fehér volt, mintha tévedésből bemeszelték volna. A kilincsek aranynak képzelték magukat. A gyerekek új ruhában álltak a küszöbön. Az asztalon vadonatúj abrosz díszelgett.

A főnök kezet fogott az őrrel s pár ünnepélyes szóval üdvözölte.

- Viselje jó egészséggel s további lelkiismeretes buzgalommal – mondta, mikor a mellére tűzte az érmet.

Az őr köhécselt, zavarban volt s majdnem kezet csókolt a főnök úrnak.

Este jó borocska került az asztalra. Ünnepi hangulat kísértett az őrház falai között.

Az őr és felesége némán koccintgattak.

Lefektették a gyerekeket.

A jelzőharang keményen belevágott a csendbe. Az alsó állomásról elindult az esti gyors.

A hold bujkált a felhők közt s az erdő nehéz árnyakat fektetett a sínekre.

Az őr leemelte a lámpát, leakasztotta a szegről a padláskulcsot s intett a feleségének.

Csendben, lábujjhegyen mentek a padlásra.

Egy gerendához támaszkodva állt az őr hasonmása. Az ő sapkája, fekete nadrágja, kék kabátja volt rajta. Még lámpát is tartott a kezében. Fából és rongyból született, hogy megmentse az őrház éjszakáit. Neki nappal is éjszaka volt, éjszaka is nappal. Aludt mindig, mindenhol. A sínek mellett s a padláson is.

Az őr levette melléről az érdemjelet s rátűzte a báb mellére.

- Viselje jó egészséggel s további lelkiismeretes buzgalommal – ismételte neki a főnök szavait.

És megölelte.

Azután megfogta szépen, gyöngéden, különös melegséggel s vitte le a sorompó mellé, hogy várja a gyorsvonatot, melynek messze zakatolása már bújósdit kezdett játszani az elálmosodott erdő fái között.

Forrás: A Pesti Hirlap 1933. évi Nagy naptára