Álom, tündérek legszebbik leánya
Örök gyógyír, legnagyobb alkotó,
Ki átölelsz, sajkádba tészel
S viszesz, ringatsz, mint nagy selyem folyó,
Gyógyítva testi, lelki sebeket,
Vért, könnyt szárítva, amíg beheged…
Ki magadhoz vonsz bíbor nyoszolyádra
S aranyfátylat borítsz gyöngén reám
És kék azúrral árasztasz el engem,
Rózsa szirmával érinted a szám
S feledtetsz mindent, a multat, jövőt,
Jelent, - amit a Párkák keze szőtt…
Álom, istenek legjobbik leánya,
Oh, hogy kívánom égi jöttödet,
Amikor fázom vagy gyötrődöm lázban
S alig bírom az életterheket…
S te jössz, te édes, te tündér, te jó
S ringat, röppen, száll az álomhajó…
Oh álom, édes, mennyire szeretlek,
Oh imádlak, híved vagyok neked,
Aki építesz tündérpalotákat,
Adsz napot, rózsát, égi meleget.
Hisz’ partidon a szív mindent feled,
Emberszem nem látta tündérsziget!...
*
Álom, te céda, ravasz, te csaló,
Ki kijátszod legszebb érzelmimet
És elcipelsz rút hasisbarlangodba
S mákonyoddal mérgezel engemet.
Mit ér csalfa, elszálló mámorod,
Hazug szavad, szívó polykarod?!...
Mit ér a fátylad, mely ha szétszakad,
Előttem áll a hitvány, zord való
S megundorodva, annál jobban érzem
És áhítom, ami szép, ami jó
S annál nagyobb teher az életem
Ébredve, - még nagyobb kín, gyötrelem…
Boldog haza fiának lészesz engem
s vezérelsz régi, boldog tájakon,
Hol boldog nemzet szívverése lüktet
Tenger habján, völgyeken, halmokon
S én boldogan csókolom, ölelem
Az én hazámat, az én nemzetem…
S mi van belőle: ketrec, szolganép,
Lézengő árnyak, hazugság, nyomor,
Megalkuvás, lemondás, kétség, átok,
Fekély, genny, mi poklok gyomrába forr,
- Álom, nem kellesz, mert az ébredés,
Poklok kínjánál nagyobb szenvedés…
Forrás: A Természet 20.
évf. 11-12. sz. 1924. jún. 1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése