I.
Kór atyjok ágya szélinél
A herczeg két leánya áll,
Az aggot, sírvendégeül
Jött eljegyezni a halál,
Kit kincs, esengő kérelem
Könyörre bírni képtelen.
Az ősz nyugodtan halna meg,
De szíve fájdalomba vesz,
Mert serdülő leányitól
Gyámoltalan két árva lesz;
Jó anyjokat régóta már
Ürébe vitte síri zár.
S a herczeg éjtekintetén,
Bútengerének gyöngyeül,
A hosszu elválási kín
Bucsúkönyűje fölmerül;
És ajkiról e végszavak
Intés gyanánt viszhangzanak.
„Hogy csendes lelkiismeret
Vidítsa mindig a kebelt,
Fussátok a külcsillogást,
Ez álgyőzelmi csalfa jelt,
Mert a hiú fény, pompavágy
Boldognak lenni kit se hágy.
Azért hunyok jelenleg én
Istenben olly nyugodtan el,
Mivel körülem élvtanyát
Hiúság nem birt verni fel:
Szerény és elvonult szivem
Volt biztos óvó szellemem.”
Akart beszélni többet is,
De gyönge keble elszorúlt,
Sötét szemére a halál
Ködárnyu leple ráborúlt;
Még egy tekintet ég felé –
s örök nyugalmát föllelé.
II.
Szép volt a két herczegaszsony
Szép, miként a rózsahajnal,
Melly pirosló fellegekből
Lép elő aranymosolylyal.
Halmazokban áll, vitatták,
Pénz alant a várfenéken;
Ennyi kincsnek, ennyi bájnak
Nagy volt híre a vidéken.
a sok dalnok ajka őket
Ünnepélyesen kegyelte,
Túlmagasztaló hevében
Angyalok közé emelte.
S mert hiúság lelt tanyára
Szívök tiszta rejtekében,
Csillogás után sovárgtak,
S eltünt keblükből az éden.
Tétovázó útnak indult
Így a két szép herczegasszony,
S nem volt, a ki gyámolólag
Biztos pályaczélt mutasson.
Ifju fő és ifju elme,
hogyha nincs koros vezére,
Szárnyszegetten hull magasból
A viszályok küzdterére.
Atyjok czélszerű tanácsi
Csakhamar feledve lőnek,
S a javasló ész szavára
Oktatást habozva vőnek.
Győzött végre a hiúság,
Hasztalan beszélt az elme,
Kényuralgó lett fölöttük
A pazarfény túlszerelme.
Köznap is gyémántkövektől
Volt nehéz selyemruhájok,
Napsugárban nem leendett
Bárki képes nézni rájok.
S mert nehéz dolog hiúknál
Lelni részvevő kebelre,
Hasztalan ment kéregetni
A szegény e pompahelyre.
III.
Ünnepélylyel hangzik a harangszó,
Jámbor hívek serge összegyűl,
Hitzsolozsmák zengnek ajkaikról
A dicső nap és emlékeül,
s leng fölöttük, míg eseng az ének,
Szent malasztja Isten szellemének.
És megindul a bucsúmenettel
Ájtatos sorokban a sereg:
Lelki kéj mosolyg a nép szeméből
Isten Mellyet hittel álda meg;
S míg vallás ad égi üdvre tápot,
Vallásban talál a nép istápot.
Néz a két szép testvérherczegasszony
A magas vár díszerkélyiről,
Sokszorozva hat le a verőfény
A fej és nyak gyémánt ékiről;
Ah, de mint a kő ez ékszerekben
Olly kemény a szív a két kebelben.
Lent pedig s a vári bémenetnél
Esdve kór, szegény hiába várt,
Mert nyomor s kín részvevő szivekre
A hiú hölgyekben nem talált,
Volt arany, volt pénz bár mennyi részre,
Koldusokra? nem, csak fényüzésre.
És midőn alázatos szerényen
Ájtatos dalt hangozott a nép –
Még hitetlenekre is csodálat
Tárgya illy dicső vallási kép –
Lenge csillogási vágy helyébe
A két hölgynek köny tolúlt szemébe.
Mély hatást tőn női szíveikre
E buzgólkodási látomány,
Menni látván annyi jó keresztényt
A nagy Istenember nyomdokán,
A kiben tehetlenek, szegények
Felsegélő jótevőt nyerének.
S ment le sirva a két herczegasszony,
Szerteosztá drága ékszerét,
Most tapasztalák csak: a tehetlent
Fölsegítni milly gyönyör, mi éd!
Mellyhez, bár legyen tömérdek a kincs,
Hozzáfogható kéjélvezet nincs.
Két galamb repült föl a magasba
Búcsujáró népcsoport közül –
Isten a megtérők emlékére
Győzelmet dicső csodában ül –
A galambok égbe szárnyalának –
Ők a herczegasszonyok valának.
**
Kortemésztő századok tünének
Semmiségbe már azóta el,
A hajdan magasztalt várerősség
Puszta romban néz az égbe fel –
Még csupán a két galamb van épen
A herczegcsalád kőczímerében.
Forrás: Őrangyal. Szerkeszti Sujánszky Antal. Pesten, kiadja
Emich Gusztáv 1847.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése