Természet, te nagy, te dicső,
Te, a Teremtő kebléből jövő,
Felérhetetlen és megfoghatatlan,
Öröktől élő, örök halhatatlan…
Ki mer téged megközelíteni,
Hitvány szóval, betűvel festeni,
Ki öröktől vagy s örökké leszel
És nem törődesz soha semmivel…
Oh nagy természet, örök nagy folyó,
Létünk benned egy kis csepp- elfolyó
S talán legfőbb akadályod neked,
Ki ha haragszol, lábadnál hever…
De ha kegyes vagy, rögtön ő az úr,
Fűzfasípjába, majd kürtjébe fúj
S újra kezdi a gáncsot ellened,
Addig, míg újra, újra elvered…
Parancsod szegi, ront törvényeket,
Sőt újong gőgben, zeng dicséneket,
Amíg minden parancsod követi
S törvényeid soha meg nem szegi…
Oh Természet, türelmek angyala,
Mi lesz, ha majd türelmed elfogya
S rendezesz majd szörnyű ítéletet
Melytől a világ kínban megremeg…
Ha majd e ballaszt terólad lehull
És nyomtalan a semmiségbe fúl,
Érezni fogod az üres helyet,
Amit az ember betölt most neked!?...
Forrás: A Természet 20.
évf. 1-2. sz. 1924. jan. 1-15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése