Hegytetőn állok.
Zsibongva morajlik alattam a város.
zsongva járnak, kelnek, tolongnak.
És a rideg ércharangoknak
Zengő zúgása, lágy melódiája
A magasságot szerte bejárja…
Ajtaja nyitva a templomoknak;
Ünnep lesz holnap.
Egy szó, egy foszlány idáig feljő…
Kacagva kering köröttem a szellő.
Azután lágyan legyinti arcom;
Mintha susogva szólna, úgy hallom:
Ah, mennyi bűn, mennyi baj, bánat
A titka ennek a sok cifra háznak!
Fölkacag… hajamat zilálja, túrja;
Gúnyosan, merészen beléfog újra.
Hallom, hogy zúgja:
„Nézd csak az embert!
A kereszt után ott födetlen fővel.
A nemtelen önzés rút légköréből
Kilépett im egy pillanatra.
S míg a tömjénfüst összetartja
A rögtönzött szeretet-harmóniát,
Ebben erősnek érzi magát…
Megfoghatatlan:
Hogy összeforrnak az eszme jegyében
S már a tömjénnel elszáll a szeretet…
És kezdődik a hajsza a tülekedés.
Feledve minden, a kereszt, a szózat
Ha véres verejték csurog is rólad,
Munkád- görnyedhetsz: - semmi kevés.
Lásd ez az ember.
Igy lesz ez mindig!
A béke hozná biztos romlásod.
De hintem én szerte a kapzsiságot;
Szítja ez folyton a harcot, lángot,
Melyben bukik a jó, az eszme…
S bár nem lesz sohasem győzedelme,
De megmaradt, lappangó szikrája
Az alvókat, mint harc harsonája
Ujra fölrázza…
Nézd csak az embert!
Egy világot lát, ha önmagát nézi.
Külömbnek mindenik önmagát véli.
S tényleg, ha egymást gyürik tiporják:
Egyik erősebb; nem egyformák.
De egyformák óh, az elmúlásban.
És egyformák ott mind valahányan,
Hová az ész tán el sohse lát…
Míg én ott állok sziklaszilárdan,
Tudom, hogy egy sem juthat tovább.
Mondd, ki vagyok hát?”…
Zsibongva morajlik alattam a város…
Zsongva járnak, kelnek, tolongnak.
És a rideg ércharangoknak
Zengő zugása, lágy melódiája
A magasságot szerte bejárja.
Ajtaja nyitva a templomoknak;
Ünnep lesz holnap.
Forrás: Jövendő 4. évf. 1. sz. Bp., 1906. jan. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése