A forspont. – Csehov Antal irodalmi hagyatékából

Szmirnov Gavrilovics Gleb mérnök megérkezett a Glinuski nevű állomásra. A tanyáig, ahova határmérés végett hívták meg, még vagy 30-40 versztnyit kellett kocsin megtennie. (Ha a kocsis nem lesz részeg és a lovak nem gebék, akkor 30 verszta sem lesz, ha a kocsis kapatos és a lovak rosszak, akkor 50 verszta is lesz belőle).

- Ugyan kérem, hol kaphatnék én itt postalovakat? – fordult a mérnök az állomási zsandárhoz.

- Micsodát? Postalovakat? száz versztnyire sem lehet itt még csak egy kutya-forspontot se kapni, nem, hogy postalovakat. Hová tetszik igyekezni?

- Gyevkinoba, a Hohotov tábornok birtokára.

- Úgy? – ásított a zsandár -, tessék kikerülni az állomási épület mögé, ott az udvaron vannak néha parasztszekerek; utasokat szállítanak.

A mérnök felsóhajtott és elballagott a pályaház mögé. Ott hosszas keresgélés, tudakozódás is habozás után rátalált egy jól megtermett, komor tekintetű, fekete képű bocskoros, rongyos, ködmenes parasztra.

- Ejnye, be furcsa taligád van neked! – szólt a mérnök, felmászva a paraszt szekérre -, azt se tudja az ember hirtelenében, hogy melyik az eleje, melyik a hátulja.

- Pedig nincs azon mit okoskodni; ahol a ló farka van, ott van az eleje, ahol pedig kegyességed ül, ott van a hátulja.

A szekérbe fogott lovacska fiatal volt még, de viseltes, széttaposott patákkal és kicsipkézett fülekkel. Amint a forsponton paraszt felült s rácsapott kender ostorával, a lovacska csak a fejét rázta meg, mikor pedig a paraszt jól összeszidta s még egyszer rácsapott, akkor a szekér jajgatva és reszketve mozdult meg, mintha ah ideg rázná. A harmadik ostorcsapás után a szekér megingott, a negyedik után végre elindult a helyéből.

- Hát aztán majd így fogunk haladni az egész úton? – kérdezte a mérnök, erős rázást érezve és csodálkozva azon, hogy miképpen tudják az orosz kocsisok a csöndes csiga módjára menő hajtást a velőkig ható rázással.

- Ne tessék félni, oda é-érünk! – nyugtatta meg a forspontos. – A kancácskám fiatal, erős… Csak tessék megvárni, míg belejön a futásba, akkor meg se lehet állítani… No-o-o, gyí, te semmirevaló!

Mikor a szekér a pályaház udvaráról kidöcögött, alkonyodni kezdett. A mérnöktől jobbra vételen, beláthatatlan, mozdulatlan síkság terült el… Aki azon végig akar menni, bizonyosan beléjut valami mocsaras dugványba. A látóhatáron, ahol a rónaság az éggel érintkezett, lassan-lassan tünedezett el az őszi, hideg esthajnal pírja. az úttól balra a sötétedő légben valami apró halmok látszottak, talán tavalyi asztagok, talán facsoportok. Ami előttük volt, azt a mérnök nem láthatta a kocsis széles, esetlen vállától. Az idő csendes, de hideg és fagyos volt.

Milyen elhagyatott vidék – gondolta magában a mérnök, fölére húzva köpönyege gallérját. – sehol egy pont, amelyen a szem megpihenhetne. Ha megtámadnak és kirabolnak, senki meg nem tudja, még ha ágyúból lövöldöznénk is. Aztán ez a forspontos sem valami bizalmat gerjesztő ember… Ni, milyen vállai vannak! Ha a természetnek ilyen fia egy ujjal megfogja az embert, hát vége van. A képe is olyan vad, gyanús.

- Hej, barátom – szólalt meg a mérnök -, hogy hívnak?

- Engem? Klimnek.

- No hát Klim: milyen itt a világ? Nem veszélyes? Nem szoktak itt bajok történni?

- Oh nem, jó az isten… ugyan ki csinálna itt bajt?

- No, az jó. Hanem azért én elővigyázatból három revolvert hoztam magammal – füllentett a mérnök -, a revolverrel pedig kedves barátom nem jó tréfálni. tíz rabló ellen is elég.

Hova visz ez engem? – gondolta a mérnök -, eddig mindig egyenes irányban hajtott s most egyszerre balra tér. Még bizony megteszi a gazember, hogy bevisz valami csárdába és … és… oh, voltak már ilyen esetek.

- Hallod-e – fordult a kocsishoz -, hát azt mondod, itt semmitől sem kell félni? Kár. Én nagyon szeretek az útonállókkal verekedni… Úgy látszik, mintha én gyönge, beteges volnék, hanem azért nekem olyan erőm van, mint egy bikának… Egyszer megtámadott engem három rabló. És mit képzelsz, Egyet úgy vágtam mellbe, hogy – tudod -, mindjárt kiadta a lelkét, a másik kettőt pedig azért, hogy engem megtámadtak, Szibériába vitték kényszermunkára… Hogy hol veszi magát bennem annyi erő, azt én magam sem tudom. csak megkapok az egyik kezemmel akármilyen óriás embert, mint amilyen például te is vagy, és… és úgy vágom a földhöz, szinte nyekken.

Klim visszanézett a mérnökre, összeráncolta egész arcát, aztán megcsapkodta a lovacskáját.

- Úgy ám, kedves barátom – folytatta a mérnök -, mentsen meg az isten mindenkit attól, hogy az én kezembe kerüljön. Nem csak, hogy összetöröm az útonállót, hanem még a törvény előtt is felelni kell neki. És nekem minden bíró, minden iszpravnik jó ismerősöm. Én állami szolgálatban lévő ember vagyok… Nagy szükség van rám… Arról is tud a felsőbbség, hogy én most itt utazom… Az én utam mentén minden bokorban egy-egy kisbíró meg bíró vigyáz… Hó! Megállj! – kiáltott föl a mérnök, hová viszel te engem?

- Hát nem tetszik látni? Egy erdőbe.

Csakugyan erdő – gondolta a mérnök -, s én már megijedtem. No, de nem jó, ha izgatottságomat elárulom. ez a gazember már észrevette, hogy félek… máskülönben miért nézett volna rám vissza olyan gyakran? Bizonyosan fogat valamit az eszében… eleinte olyan lassan hajtott… csak lépésben, most pedig, hogy siet!”

- Hallod-e Klim, miért hajszolod annyira azt a lovat?

- Nem hajszolom én,m agától belejött a futásba. Ha egyszer ez belejön a futásba, hát nem lehet visszatartani… még ő maga sem bánná, ha nem volnának olyan gyors lábai.

- Hazudsz te, pajtás! Látom, hogy hazudsz. Hanem ha jót akarsz, hát azt mondom: ne hajts olyan gyorsan! Tartsd erősebben azt a lovat. Hallod? Tartsd jobban.

- Minek?

- Hát annak… annak, hogy az állomásról még négy társam jön utánam. Hát, hogy utolérhessenek. Azt mondták, hogy éppen ebben az erdőben fognak majd utolérni. Ő velük majd vígabban mehetünk tovább… Nagyon derék, megtermett emberek… Mindegyiknél van egy-egy pisztoly. No, mit tekintgetsz mindig körül? Mit izegsz-mozogsz, mintha tűkön ülnél? Mi? Barátom, én… Mit nézel mindig rám?... Nem vagyok én olyan szép ember… Legföljebb a revolvereim… Ha akarod, hát mindjárt előveszem őket… megmutatom… ha akarod.

A mérnök úgy tett, mintha a zsebében keresgélt volna s ebben a percben olyasmi történt, amit ő félelmében soha nem remélt volna… Klim hirtelen kiugrott a szekérből s négykézláb beiramodott az erdő sűrűjébe.

- Segítség – ordított Klim -, segítség! Vedd el a lovamat is, a szekeremet is, istentől elkárhozott, csak ne veszítsd el a lelkemet! Segítség!

Erre gyors, távozó léptek hallatszottak, melyek alatt a haraszt és száraz gallyak ropogtak -, azután csönd lett. A mérnök, aki nem várt ilyen fordulatot, első dolgának tartotta a lovat megállítani, aztán kényelmesen elhelyezkedve az ülésben gondolkozni kezdett.

„Elszaladt… Megijedt a szamár… No, mit csináljak most? Egyedül nem folytathatom az utat, mert nem tudom itt a járást s még azt gondolnák, hogy elloptam a lovát… Mit csináltak?”

- Klim! Klim!

- Klim – felelt a visszhang.

Arra a gondolatra, hogy neki most egész éjjel itt kell ülni a sötét hideg erdőben s hallgatni a visszhangot, a farkasok ordítását és a ló prüsszögését, a mérnök hátán végigfutott a hideg.

- Klimuska – kiáltott újra -, galambocskám, Klimuska, hol vagy?

Így kiabált a mérnök vagy két óra hosszat s csak miután elrekedt s megbarátkozott azzal a gondolattal, hogy az erdőben töltse az éjszakát; egy gyönge szellő valakinek a nyögését hozta a fülébe.

- Klim! Te vagy az, galambocskám?Jer ide, gyerünk tovább.

- Megölsz.

- Hiszen én csak tréfáltam, galambocskám. Bizony isten csak tréfáltam. Ugyan, hol venném én a revolvert? Én csak félelmemben emlegettem a revolvereket. Légy olyan jó, hajts tovább. Megfagyunk itt.

Klim, bizonyosan fölgondolva, hogy egy igazi rabló már rég eltűnt volna a lóval és szekérrel, kijött az erdőből és még mindig habozva odament a mérnökhöz.

- Ugyan, mitől ijedtél meg bolond? Én tréfálok – s ő mindjárt megijed. No, ülj föl.

- Oh uram, hogy az isten áldjon meg – dörmögött Klim, mialatt fölmászott a szekérre -, ha ezt tudom, száz rubelért sem ültettelek volna fel a szekeremre. Majd meghaltam ijedtemben.

Klim rácsapott a lovára. A szekér megnyekkent. Klim még egyszer rácsapott s a szekér megingott… A negyedik ostorcsapás után, mikor a szekér kimozdult a helyéből, a mérnök betakarta a fülét a gallérjával és elgondolkozott. Most már nem félt sem Klimtől, sem az úttól.

Forrás: Jövendő 4. évf. 1. sz. Bp., 1906. jan. 1.