2018. júl. 28.

Ásgúthy Erzsébet (1895-1984): Add tovább a lángot



Hogy gyujtó csak, vagy faggyúgyertya fénye,
sercenő mécs, vagy szikra pislogó,
mindegy. De: tűz – mely fényt vet a sötétbe,
láng: mely biztatva ég, ha tomboló

vihar dúl kint a százados határba.
Csak éleszd, támaszd, fujtasd szüntelen!
Ne hagyjátok elaludni a lángot
Apák! Fiúk! a láng, az szent legyen!

Ne hagyjátok elaludni a lángot!
Szurokba mártsatok ezer husángot!
Ezer staféta hordja szüntelen

az égő fáklyát őstől unokához.
Testvér! rohanj! és add tovább a lángot!
Hordozd körül a völgyön, bérceken,

Lobogtasd meg! S tán égig érő máglyát
gyujt lángra szívig harsanó szavad:
A lángnak kialudni nem szabad!

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.


Pozsonyi Anna (1901-1992): Házasság




Felédhajló szeretetem
nem terem bódító illatot.
Gonddal, könnyemmel itatott,
messzire indul és távolról ered
ez a szeretet s úgy teszem elibed
miként egyszerű asztalunkra
a fehér cipót, pohár tejet.
Szegd meg, egyél, erősödj!
Hadd járja át miként pihentető
erő a szívedet.

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.

Páll Miklós (1901-1988): A mi karácsonyunk




Boldog és áldott a Karácsony
Máshol.
Itt: átok van a szíven, kalácson…

Béke, áhítat, harangszó, ének
Máshol.
Erre: a lelkek könnyben égnek.

Szentséges, élet-adó éjjel
Máshol.
Itt: a Halál int csontkezével.

Cukros csodák, csillanó fények
Máshol.
Erre: keserű, tört remények.

Örömszóró, zöldselymű fácska
Máshol.
Itt: a szemnek hunyt virága.

Csendes, csitult, teljesült vágyak
Máshol.
Erre: mindig csak várnak, várnak.

Boldog és áldott a Karácsony
Máshol.
Itt: átok van a szíven, kalácson.

… Erre tán nincsen is Karácsony!...

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.

Kotzián Katalin (1926-2006): A hangya álma




A fű közé már százszorszép guggolt:
árnyékát lustán himbája a szél
Hangyát ringat szirombölcsőjében,
S a hangya álma: friss vajaskenyér.

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.

Sziklay Ferenc (1883-1943): Mélységmutató földoszlop




Mező virult a lankás hegytetőn.
Ki bánta azt, hogy nőtt a föld halomra?
Egy célja volt, hogy gyönyörködtetőn
Vándort vidítson égő csipkebokra.
Ki tudta azt, hogy meddő őstalaj
Fölé, évmilliók során rakódott
Kavics, homok, lösz… s a humusz: tavaly
Még lomb volt, mely halódva nemz utódot.

Hiába nőtt széppé, útjában állt
A megszaladt vad életforgatagnak:
Sürgős az út s kihíva a halált
Az emberek, - cél nélkül is, - rohannak.
Minek a domb? – Benzin-pocsékolás!
Vízszintes út kell autós embereknek,
Idegre megy a „hármas kapcsolás”
S pár percnyi késés – milljós kárt jelenthet.

… Szerelmi dalt zenél a kis tücsök,
- Isten boltjában ingyen áll a húrja, -
Vidám, fittyet se hány a napsütött,
Theodolitba néző mérnök úrra.
Pedig a lencse, mint ágyútorok
Pont kis lakása pitvarába céloz,
Mit tudja ő, hogy veszélyben forog,
Hogy – tán a bűn – símábban érjen célhoz!

Omlik a föld. A kotrógép nyomán
Ezer lapát, síró kubik-talicska
Sürögve hordja későn és korán
És lent a völgyben töltéssé lapítja.
A hontalanba vert kicsiny zenész
Ijedve költözik a dombtetőre,
Szívében elhatározás, merész:
Ő ittmarad, mint ősi otthon őre!

Jól számított. A csúcs , az megmarad!
Dalol tovább! … Reménye el nem oszlott.
Szűk lett a táj: kerek, kis földdarab.
Mit tudja, hogy – csak mélységmérő oszlop!
Hogy – én vagyok! A régi szép világ
Még meghagyott, halálra szánt tanúja:
Még leng fölöttem pár szelíd virág
S kis hangom is a régi nótát fújja.

Még állhatok, hogy rajtam mérje meg,
Mily mélyre ásson árkot az új gazda,
Hogy ősi, szép csodák eltűnjenek
S a dőre vágtatást mi sem marassza.
De állok itt hitvallón, meztelen
S kit érdekel,m ég olvashatja rajtam:
hogy nőtt új réteg régi rétegen,
Hogy nőtt virágos domb meddő talajban!

Tudom, ha kész a mű, ledöntenek
És szertehánynak. – Ámde legfelőlre!
S híven megőrzött ősi kincsemet
Elvethetem az újdon-nőtt mezőre.
A régi dal, termőre ért bibe
Útszélre szórva is megél, virulhat, -
Közbül rohanjon bárki – vesztibe,
A Szép örök s ez ment jövőbe multat!

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.


Mécs László: A hullámvasút tetején




Mundus vult decipi.

Vasárnap este. A bakák, cselédek
már hazamentek. Most másféle párok
szívét csábítja a sok száz csalétek.
Kíváncsi szemmel én is erre járok
az angolparki kispolgári mennyben,
kopott civilben s nyűtt esőköpenyben.
Az öncsaládok bengálos, vörös-kék
rőzséinél, mesterkélt örömöcskék
lángjánál pénzért százak melegszenek,
szívükből felforrt, rossz vásári szesznek
rózsás párái szállnak, míg kacagnak,
egyik bódétól más felé szaladnak.
Sodródom én is, erre-arra nézek,
kacaj-pillangóm nem lel semmi mézet
s dermedten meghal ajkam peremén.
Azért maradt egy utolsó remény:
hullámvasútra gyorsan jegyet váltok,
háthogyha ott egy tavaszos vivátot
kurjantok én is a bolond menetre!
A vasút száguld,m int megőrült hernyó,
hullámvölgyből hullám-magasba, egyre
feljebb. Kérdés: ez a nyomasztó nem jó
a gyomornál, míg hullunk sisteregve,
vagy vágtatunk fel, ez hát a gyönyör??
Hisz élvezet helyett jól meggyötör!
A nők sikongnak,m int az eszelősek,
a férfiak füttyöngnek s hogy erősebb
a száguldás, két jassz így szól mögöttem:
„Nézd, ott a Nő!” Lenézek én is: tényleg
ott áll sátán-pirosba öltözötten
a nőjük s szerte mindenféle fények
és mindenféle színű, rangú bódék,
bennük kenyérnél kellőbb életpótlék:
sziromszórás az unalom-folyóra!
Az elvarázsolt kastély torz tükrében
mennyit kacagtam én is réges-régen!
A pofonember belapított orra
mutatja, mily kéj a szegény embernek,
kit mindenféle gondok főbevernek,
a pofonokat visszaadni duplán!
És ott a dróton száguldó aeroplán,
a csónakcsúszka, rém-vár, céllövölde,
a körhintán száguld át körbe-körbe,
kiszámított, mesterkélt minden itten
s ezrek futkosnak a kérésznyi hitben,
hogy ez a fő és ez a jó! Egy vékás
hasú polgár pénzt dob be és a mérleg
ily felírást mutat: „Ha meghalnál ma, hékás,
száztíz kilócskát kapna síri férged.”
Gyanútlan lépsz a jósló gép-boszorkány
felé, mely pénzért papírt lök ki torkán:
ott áll írásban sablon-életrajzod
s egy sablon-jóslás, mely ha már felajzott,
örvényt kavargat békés életednek
iszap-folyóján, bár most megnevettet!
Ó buta bódék bárgyú titka! Dolgok,
miktől az ember kergülésig boldog,
vagy boldogtalan mindig itt a földön!
Vivátomat már majdnem elüvöltöm,
hogy éljen a sok fény, a sok ezerjó,
midőn a csúcsra ér az őrült hernyó
s most mintha mindent tudva tudna: rám
tekint a Hold, mint Kajfás udvarán
Péterre Jézus. Megborzong a hátam,
vivátomat, mint tőrt szívembe mártom
s hogy leszaladtunk a vad vonaton,
hazaviszem vérző búbánatom.

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.

Mécs László: Pórasszony




Mezítlen lába visszeres
és melltelen és csupa csont,
sosem pihen s míg pénzt keres,
kiszívja gyermek, munka, gond.
Még harminc éves sincs talán
s úgy jár, mint vasorrú banya
mesék napfényes oldalán.
Mégis szép, dicsfényt hord: anya!

De kisfia dundin puha
s fehér a teste, mint a tej
és tiszta rajta a ruha
és bársonyos a buksi fejl.
már járni tud és már gügyög
száz semmiséget tőle kérd
és mégse únja mint nyügöt,
nem adná semmi kincsekért!

Az asszony krumplit töltöget,
a krumpli másé, harmados.
A sok sor: nem rég írt szöveg
a föld könyvében. Harmatos
virágból fészket halmozott
fiának s míg az játszogat,
javítja fény-aranyozott
kapával a zöld sorokat.

De szeme folyton ráremeg
a kisfiú fejére, mint
két kék pillangó egy remek
virágra, néha odaint,
vagy odafut, gyorsan agyon
becézi s ekkor, Istenem,
a lúgkimarta ujjakon
virágok nyílnak hirtelen.

A föld, a munka, a gyerek
hogy összeforr itt bibliás
törvény szerint mint szív s erek!
Tudok szagos kaméliás
dámákat, kiknek eltelik
szórakozásban életük
s nem érnek rá, hogy estelig
megcsókolhassák gyermekük!!

A férje munkás, kubikos
s így ő hátán kereszteket
hord: rőzsét, füvet, gyereket.
Bár háza tája kuvikos,
a teremtésből részt akar
s mit szívből, földből így kiás,
abból ember lesz, új magyar
s így útja sírig glóriás!

Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.


Z.X.: Alant és fent




I.

Gyenge hajnal szürkültével
Felgyülöngött földi párák,
Usztak rózsaszin felhőkben
A kelő nap zsámoljáig.
S mellyből oly magasra szálltak,
A tenger nyugvó vizére,
Szánakozva néztek le.

*

Vész indult kemény s dühöngő
A tenger nyugvó vizére,
Vész alulról fel dühöngő,
Vész a rózsaszin felhőkre;
Mellyek egymás ellenében
Felzajongva harczot üztek.
Háborgás alant és fent.

*

Néma csend lön: megeredtek
A fellegek csatornái.
A felszállott földi pára
Vissza, honnan jött leszálla,
S öntve bérczen völgyön áldást,
A tenger árral egyesült.
És a nap megint derült.

II.

Élet (Bajzától)

Mint a kétes tenger pálya,
Változandó életünk;
Gyarló sajkánk majd vigan száll,
Majd örvény közt sülyedünk:
De ki tiszta öntudattal
Jár veszélyes utain,
Arra békefény világit
Felhőn, ég villámain;
Annak lenge csolnakát
Isten kéz vezérli át.

III.

Az újitás ellenségeihez
(Epigramma Vörösmartitól.)

Ti, ti az újitás megrögzött ellenezői,
Ösmerlek ránczos homloku tisztes urak!
Láttalak: agg bundáitokat lehajitva szugolyba,
Ittatok uj bort, és ettetek uj kenyeret.
S nem kérétek-e mind egyaránt új s ifju menyecskét?
Szégyen! az új hold is fönn vala a lakomán.

IV.

Körének (Garaytól)

Kárpátoktól Ádriáig
Zengjen a közének,
És ne álljon seki ellen
Forró zengzetének!
Kárpátoktól Ádriáig
Egy zenét akarnak:
Adjon Isten szebb jövőt az
Ébredő magyarnak.
Szebb jövendőt mint a mult volt,
Jobbat a jelennél;
Szebb jövőről régen él egy
Szent hit e nemzetnél.
Adjon neki hirt, hatalmat,
A ki vitt csatákra;
Nyugodalmat, de csidőet
Annyi belvitákra,
Légyen egység a királynak
S nemzetnek közötte;
Egyiránt mondják az áldást
Papjai fölötte.
Védje törvény a parasztot
ura ellenében,
És az úr jogát a jobbágy
Tartsa épségében;
És mint vére egy anyának
Hitben és reményben,
Légyen egy a szétszakadt nép
Nyelvben érzeményben:
S lészen áldás fénykörében
A magyar hazája,
Századokról századokra
Egység oczeánja.
E hitért élünk halunk, mint
Őseink halának,
Ezt hagyandjuk gyermekinknek
S gyermekink magvának.
S ivadékról ivadékra
Nem szűnünk remélni:
Kárpátoktól Ádriáig
Hogy magyar fog élni!
Kárpátoktól Ádriáig
Zengjen hát az ének:
Adjon Isten szebb jövendőt
Árpád nemzetének!

V.

Csalódás (Maticstól)

Ifjuságom hajnalán,
Fényben úszó báj egének
Jósló szende csillagán,
Tündérképek szép remények,
Üdvmosolygva tündöklének
a jövendő távolán.

*

S a jövendők megjövének
Ah de annyi szép remények
Olly hizelgők hajnalán,
Mind enyészve eltünének,
Nem mosolyg egy fény parány
Ifjuságom alkonyán.

Forrás: Erdélyi Bányász Kalendáriom. Első év. Kolo’svártt 1844-re.