Mundus vult decipi.
Vasárnap este. A bakák, cselédek
már hazamentek. Most másféle párok
szívét csábítja a sok száz csalétek.
Kíváncsi szemmel én is erre járok
az angolparki kispolgári mennyben,
kopott civilben s nyűtt esőköpenyben.
Az öncsaládok bengálos, vörös-kék
rőzséinél, mesterkélt örömöcskék
lángjánál pénzért százak melegszenek,
szívükből felforrt, rossz vásári szesznek
rózsás párái szállnak, míg kacagnak,
egyik bódétól más felé szaladnak.
Sodródom én is, erre-arra nézek,
kacaj-pillangóm nem lel semmi mézet
s dermedten meghal ajkam peremén.
Azért maradt egy utolsó remény:
hullámvasútra gyorsan jegyet váltok,
háthogyha ott egy tavaszos vivátot
kurjantok én is a bolond menetre!
A vasút száguld,m int megőrült hernyó,
hullámvölgyből hullám-magasba, egyre
feljebb. Kérdés: ez a nyomasztó nem jó
a gyomornál, míg hullunk sisteregve,
vagy vágtatunk fel, ez hát a gyönyör??
Hisz élvezet helyett jól meggyötör!
A nők sikongnak,m int az eszelősek,
a férfiak füttyöngnek s hogy erősebb
a száguldás, két jassz így szól mögöttem:
„Nézd, ott a Nő!” Lenézek én is: tényleg
ott áll sátán-pirosba öltözötten
a nőjük s szerte mindenféle fények
és mindenféle színű, rangú bódék,
bennük kenyérnél kellőbb életpótlék:
sziromszórás az unalom-folyóra!
Az elvarázsolt kastély torz tükrében
mennyit kacagtam én is réges-régen!
A pofonember belapított orra
mutatja, mily kéj a szegény embernek,
kit mindenféle gondok főbevernek,
a pofonokat visszaadni duplán!
És ott a dróton száguldó aeroplán,
a csónakcsúszka, rém-vár, céllövölde,
a körhintán száguld át körbe-körbe,
kiszámított, mesterkélt minden itten
s ezrek futkosnak a kérésznyi hitben,
hogy ez a fő és ez a jó! Egy vékás
hasú polgár pénzt dob be és a mérleg
ily felírást mutat: „Ha meghalnál ma, hékás,
száztíz kilócskát kapna síri férged.”
Gyanútlan lépsz a jósló gép-boszorkány
felé, mely pénzért papírt lök ki torkán:
ott áll írásban sablon-életrajzod
s egy sablon-jóslás, mely ha már felajzott,
örvényt kavargat békés életednek
iszap-folyóján, bár most megnevettet!
Ó buta bódék bárgyú titka! Dolgok,
miktől az ember kergülésig boldog,
vagy boldogtalan mindig itt a földön!
Vivátomat már majdnem elüvöltöm,
hogy éljen a sok fény, a sok ezerjó,
midőn a csúcsra ér az őrült hernyó
s most mintha mindent tudva tudna: rám
tekint a Hold, mint Kajfás udvarán
Péterre Jézus. Megborzong a hátam,
vivátomat, mint tőrt szívembe mártom
s hogy leszaladtunk a vad vonaton,
hazaviszem vérző búbánatom.
Forrás: Uj Magyar Museum I. kötet I. füzet. Kassa, 1942.
