Tiszteld atyádat és anyádat!
Ez az isten parancsolatja:
Szived is a háládatosság
Erre inti, erre nógatja.
Ez intést én hiven megőrzöm,
Hogy jól legyen dolgom e földön!
Hogy szép időt érj, amidőn már
Hajad, mint az ezüst fehérlik,
Hogy tartsanak majd tiszteletben
A fiak s unokák mind végig,
Ne légyen ez feledve nálad:
Tiszteld atyádat és anyádat!
*
Jól emlékeznek még a Duna mellékén
Egy vén emberre, ki koldulásból élvén:
Volt a jámbornak egy különös szokása,
Hogy az alamizsna meg nem maradt nála.
Hanem azon módon amint kezébe jött,
Széjjel-osztotta azt a gyermekek között;
S el nem mult, hogy hozzá ily mondást ne tegyen:
Tiszteljed atyádat, anyádat, gyermekem!
De mindezt mívelni hogy mi okból szokta?
Vagy régen jutott-e s mikép koldusbotra?
Hogy hivják? merre van lakja, szülőfölde?
Azt sohasem birták kivenni belőle.
A keze felől is tudakozták váltig,
- Mivel a jobb karja el volt esve vállig -
Volt-e felesége, gyermeke is él tán?
Hanem ő mindenre fejét rázta némán.
A sok unszolásnak így véget vetettek,
Látván, hogy elméje hibás az öregnek.
Egyszer csak elmaradt, - elmaradt végképen,
Jobb helyet keresvén a sírnak ölében,
Holott nyugodalmat találnak, valakik
Oda menvén, lesznek az itélet napig;
És végórájában az esze megtére,
Mint a borongós nap kitisztul estére:
Megnyugodt, kibékült a halálos ágyon,
És hogy sírjába is a hit karján szálljon,
Papot kért; a nyavalyás élte történetit
Akkor fedezte fel, mely itt következik:
Vagyonos Pál, mert igy hítták az öreget,
Akkor mintegy harminc esztendős lehetett:
Hogy özvegyen maradt s két gyermek árván,
Feleséget s anyát korán sírba zárván.
Dolgos, takarékos, szelid volt az asszony,
Ki inkább türt, mintsem perpatvart támasszon;
Pál nehéz erkölcsét szépen tartá féken,
- Szelidséggel a nő mindig többre mégyen! -
Két fiát nevelte hasznos erkölcsökben,
Buzgalma, hűsége semmiben nem csökken;
S ugyan virágzott is Vagyonos Pál háza,
Hejh, mert a jó asszony nagy isten-áldása!
De bezzeg, mihelyt a jó asszony sírba ment,
Felfordult egész ház, megváltozott a rend;
Kikre, mint két szeme fényére vigyázott:
Leve a két fiú rendetlen és vásott.
Mert jaj a gyermeknek akkor és idővel,
Ki nem édes anyja szárnya alatt nő fel!
Midőn az anyai szeretet melege,
Szépet, jót ki nem fejt benne jó-eleve.
Mikor kézről kézre megy a szegény árva,
Vagy rideg rokonhoz, vagy idegen házba.
Öreg édes anyja, darab idő óta
Ott volt ugyan Pálnál, de bár ne lett volna!
Mert Pál nem jól bánván az édesanyjával:
Gyermekinek adott rosz példát az által.
Oh, ti szülék, szülék! bizony nem tudjátok,
Mily szörnyű büntetés készül lassan rátok:
Vén apák- s anyákkal bánván méltatlanúl...
Hisz a gonosz példán gyermeketek tanúl!
S midőn megvénhesztek, a roszat, idővel
Visszaadja néktek, vissza hét tetővel!
Igy terjed a gonosz, s firól-fira menvén,
Sok házat megemészt, mint az eleven szén.
Bekap oda a bűn, szétvonás, irígység,
A lakóknak éltét hogy megkeserítsék.
Testvér testvér ellen, gyülőlködő Kain,
S romlás a ház lelki és testi javain.
Igy állott a dolog a Vagyonos-háznál,
Fájdalom! a roszban nagyon elmerült Pál!
Ott lehet felőle család és gazdagság,
Rosz cimborák s bor közt vesztegeti magát!
De e mellett az volt a legnagyobb bűne:
Öreg édes anyját hogy meg nem becsűlte;
Belé-kapcáskodott, korholta ok nélkűl,
Sovány falatját is kapta, szegény, kéztűl.
Sokat szerzett, mégis szűket látott sokban,
Tépett a ruhája, a szive még jobban!
Saját édes fia, kit szült a világra:
Hosszú életét is a fejéhez vágja!
Nem volt az a csufság, becstelen nevezet,
Gúny. átok, szidalom, amit nem szenvedett,
Mindezt úgy szórták rá fiának ajkai,
Hogy még a földnek is nehéz volt tartani.
Mignem végezetre, már miért, miért nem?
De felbőszűlt reá irtózatosképen,
S édes anyját ki volt hatvanan felűl:
Összetörte, verte, gazul, kegyetlenűl.
Gyermekei látták az apának tettét,
De már elfásulva, mindazt fel sem vették;
Az öreg pedig sírt, hosszú éjtszakákon:
Jövel, jövel hamar én csendes halálom!
Igy multak a napok, igy multak az évek,
A Pál gyermekei immár megnövének:
Megnőttek az igaz, de a derék testben
Maradt szív és lélek bután és üresen.
Mit is tanulnának az olyan apátúl,
Akit szűlt az anya önéltére átkúl?
S igy amiképen fogy a jó erkölcs Pálnál:
Akkép fogy a vagyon, és a ház alább száll.
Történt pedig egyszer, hogy rosz két gebéjén, -
- A kenyérnek-való fogyatékon lévén, -
A malomba ment Pál - s nyulván az ing róla:
Két fej kendert is vitt, hogy majd megbakólja.
Szoros volt a malom, addig hát mig őrne,
Levitte a két fej kendert a törőbe;
És mihelyt a zsilíp meg vala bocsátva:
Kezdődött a bakók nehéz puffogása.
Hanem a kenderen, egyet avvagy kettőt
Alig fordított Pál, hogy jaj-szóval eldőlt,
És midőn egy őrlős a földről felhuzta:
A jobb keze szörnyen össze vala zuzva.
Meglehet hogy megél, - mondák - s kiheveri,
De e kézzel anyját többé meg nem veri!
Igaz is! az orvos lemetszette vállig.
S élet-halál között vitték Pált hazáig.
Azután sokáig nyomta volt az ágyat,
Ápolgatásába minden bele-fáradt.
A fiak, mintha nem történt volna semmi,
Éppen nem látszottak a szivökre venni,
Csak egy el nem fáradt, - hanem éjjel-nappal
A beteg körűl volt szíves indulattal;
Az anya! akinél elfelejtve vagyon
Annyi méltatlanság, gúnynév és szidalom,
Kinek a csonka kéz láttán szive vérzett,
Mely kéztől szenvedett kínos vereséget.
Oh anyai hűség! anyai szeretet!
Amelynek nagyvoltát megmérni nem lehet!
E közben Pál lassan lábadozni kezdett,
De az orvosságtól amely gyógyit testet:
Nem mert könnyülést a tusakodó lélek,
Hányták, vetették azt sok visszás érzések,
Gyakran behunyt szemmel fekszik - de van ébren,
Forgatván ő dolgát fáradt elméjében:
Előtte áll gondos, szelíd felesége,
Mintha reá szemrehányó képpel nézne!
Helytelen fiai, megvert édes anyja,
Aki még mostan is híven ápolgatja.
Azután az Isten méltó büntetése,
Mikor rázuhant a bakó a kezére...
Ekkép eszébe jut, és vádolja minden,
S nincs ami lelkére vigasztalást hintsen!
És amint felgyógyul, - anyja halva fekszik...
Mintha élete csak azért nyult vón eddig,
Hogy felápolja az érdemetlen fiat,
Azután meghaljon a sok búbaj miatt.
Mindez Pált leverte, megrázta erősen,
Testben rongált, hitben félénk és erőtlen,
Nem vala támasza s lelkének istápja, -
Hát még, hát még ami később jött reája!
Elmúlik az idő, az öreg Pál még él,
De alábbvaló az utolsó cselédnél;
Nincsen becsülésben, de szitok, gyalázat
Éri aggott fején az őszült hajszálat,
A kegyetlen kölcsönt saját gyermekei
Visszafizetik most hét tetővel neki.
Ki roszat cselekszik, oly fát ültet, melynek
Ágai számára büntetést teremnek.
Történt egyszer, amint készen volt az ebéd:
Az öreg ember nyult a tálba legelébb,
De a kisebb fiu elrántá a tálat,
S megütvén a kezét, durván reá-támadt:
'Várjon kend sorára! no...! ilyet ki látott,
Csak henyél s megfalná mégis a világot!
Mihaszna vén koldus! még az is köszönet,
Ha kenyérhajat kap ott az ajtó megett...!'
Ezt látván mivelni saját édes fiát:
Szegény vén emberrel felfordult a világ.
S végkép összebomlott meggyöngült elméje,
Fiának e szörnyű szavára, tettére.
Felkelt az asztaltól, - kirohant hirtelen...
S nem látta őt többé a háznál senki sem.
Más távol vidéken bolyongván szerteszét,
Koldulással ette halálig kenyerét.
Szomorú esetét ekkép elbeszélvén,
Kibékült, megnyugodt a halálnak révén,
S újra visszaesvén bús állapotjába,
Mintha akkor is még az utcákon járna,
A koldus-éneket végig mondá halkal,
S szétosztá fillérét azon nagy szavakkal:
Melyeket ha követ világ-életében,
Nyomorult életét nem végzi ekképen.
*
Hogy szép időt érj, amidőn már
Hajad mint az ezüst fehérlik;
Hogy tartsanak majd tiszteletben
A fiak s unokák mind végig;
Ne légyen ez feledve nálad:
Tiszteld atyádat és anyádat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése