A kereszten, mit elől vittek,
Fehér, nagy fátyol lobogott,
Mintha csak az ő tiszta lelke,
Az repkedett, szállt volna ott.
Követtem gyászos koporsóját,
Oh! istenem, mily nehezen!
Nem lehet ennél nehezebb az
Elitélt végső útja sem.
Betették azután a sirba,
És mindörökre elfedék
A nemes, tiszta, halvány arczot,
És jó szelid tekintetét.
Elfedték mindörökre azt a
Malasztos, áldó két kezet,
S a szivet, a mely a világon
Engem legjobban szeretett.
Nem volt ez ösztön... nemesség volt
Szeretetének gyökere:
Akkor szeretett ő legjobban,
Ha reám vigaszt lehele.
Miként mélység a letekintőt:
Vonzotta őt a lelki seb...
Nem a tapsok, nyomor közt voltam
Szivének én legkedvesebb.
Utolsó gondja is csak egy volt:
Hogy ne sirassam, erre kért,
Hisz ő olyan régen beteg már,
Hisz a halálra ugy megért.
Oh! csodálatos, drága, mély szív!
Oh! leirhatlan szeretet!
Nem a sötét, titkos haláltól,
Könyhullásomtól remegett.
Csókoltam is, mint soha senkit,
Forrón a nedves homokot,
Melyet kezem végbucsuzásúl
Koporsójára ledobott.
Ha összehull majd koporsója,
Könnyebb lesz igy a föld neki,
Oh, álmodozza, hogy az ég ott
Fia csókjában fürdeti...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése