"Ó, mi szépen leng a zászló,
Ó, mi szépen fénylik a kard...
Eressz, anyám, engem is el
Szép vitézek seregivel!"
"Nem lehet az, édes fiam"
- Mond az anya lassú hangon
S férje után, ki már távol,
Kendővel int ablakából.
"Ó mi szépen szól most a kürt,
Hallod, anyám! Ó, eressz el!
Meglásd, mit hozok majd néked
Napkeletről: gyöngyöt, éket!"
"Van énnékem elég gyöngyöm"
- Mond az anya szomorúan -
És valóban: sötét szeme
Fényes gyönggyel, könnyel tele.
"Hányszor mondtad, édesanyám
Hogy megtennél mindent értem.
Ó, bocsáss a vészbe, harcba!"
S kipirult a gyermek arca...
"Kicsiny vagy még, én magzatom,
Kicsike még katonának,
El nem bírná gyenge karod,
El nem bírná még a kardot!"
"Ó, dehogy nem!" - mond a fiú,
És levesz a szegről egyet:
Nagy Hunyadi súlyos kardja,
Vérrózsákkal van kirakva.
Aztán vágni próbál vele,
Először is Kelet fele.
Hanem nehéz, súlyos a kard,
Le a földre húzza a kart.
Örömkönny a nő szemében,
Mátyáséban pedig szégyen:
Rivall a kürt távolról még...
"Istenem, csak nagyobb volnék!"
"Megnőttél már, édes fiam!
Aki eddig visszatartott,
Maga anyád mondja már most,
Hogy kösd fel a harci kardot!"
Vitéz apád, hős testvéred,
Mind a kettő a föld alatt,
Feledtesd el mind a kettőt,
Mind a kettő légy te magad!"
"Fényes neved van már most is."
- Fényes név a magyar neve. -
De te tedd még fényesebbé,
Hogy a nap sápadjon belé!"
"S boruljon le előtted mind,
Aki csak él a világon;
Mint a csengettyű szavára,
Hit beszéljen, ész megálljon!"
"Ne legyek én többé anyád,
Ne is szeress engem soha!
Édes hazád most az anyád
Én pedig csak egy mostoha!"
"Csak azt imádd, csak azt szeresd,
Annak neve, annak képe
Álljon mindig szent oltárként
Szíved, lelked közepébe..."
"És hogyha kell, halj meg érte!
Halj meg érte, én nem bánom -
Ha a szívem meghasad is...
No, most az Isten megáldjon!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése