Nem mindenkit fosztanak meg szépségétől
hervasztó könnyek s az évek.
Az én anyám már hatvan éves
s minél többet látom, annál inkább szépül.
Nincs oly mozdulatja hangja, mely nekem nem drága,
se pillantása, se mosolya, mit ne szeretnék.
Óh, ha festő lehetnék!
minden vásznam rápazarolnám hófehér hajára.
A fejét festeném, ahogy meghajtja nékem,
hogy csókolhassam hófehér ezüstjét hajának,
vagy amikor beteges fáradt,
fájdalmát mosolya alá rejtve mélyen.
S mégis, ha imám az égbe felérne,
nem kívánnám ecsetjét az Egyetlennek,
urbinói Raffaelnek,
hogy avval fonjak glóriát szép ősz fejére.
Ím, éltem az éltiért kínálom.
Uram, viseljem én az aggkor kínjait!
Add néki testem harcos izmait,
forrongó lelkem: édes ifjúságom!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése