Kép: Van Gogh
Szitáló köd borult a házsorokra,
Komor, sötét az esti némaság,
Elkésve koppan a külváros végén
Egy szomorú, megroskadó alak
Nehéz lépése. Lámpa már nem ég,
Föllelte mégis azt a rozzant kunyhót,
Amelyben kis családja s a nyomor
Felváltva ébred s ébren álmodik.
A pincelépcső nyirkos fokain
Alá száll imbolyogva. Hogy benyit:
A lámpa pislog ingó asztalon,
Mellette kis karjára leborultan
Aludt el iskolás kicsiny fia.
Előtte még az irka. Belefáradt
S tollát leejtve, az utolsó sornál
Elszunnyadt - s úgy álmodja folytatását.
Kis ágyon a zord munka osztályosa,
Az asszony alszik, csöndesen. Szivén
A csecsemő. Jobb karja szépen
Fonódik harmadik kis gyermekének
Nyaka körül. A lámpa kialvóban.
A férj az asztalhoz lép. Gyorsan, gyorsan -
Sietni kell!... nagy elhatározás,
Sötét, lesujtó terv és gondolat,
Amely ma kivitelre vár... Utolsó útja
Gyötrelmes próba volt. Pénzt nem kapott,
Utolsó fillér és kenyér nélkül
Találja holnap a derengő reggel
S ha e kis ajkak kérnek s ő nem adhat,
A szíve megszakad...
................ Ha durva volna,
Iszákos, renyhe és embertelen:
Mámorba fojtaná a gondot; ezt
Az alvó kis fiút munkára űzné,
Keressen egynehány garast. - Tanulni?
Minek? Maradjon durva, gaz, tudatlan,
De nem... jobb sorsot látott egykoron
S bár veritékes munka szerzi most
A kis családnak a sovány kenyért -
De szíve van - de lelke értük él,
Az asszonyért, a három gyermekért
S ha kell - hát szenved ő, de ezt a négyet
Ne bántsa földi gond, míg ő velük van.
... Hanem sokáig nem lesz már velük,
A munka meg nem szerzi kenyerét,
Segélyforrása kiapadt. Ruházni,
Kenyérrel látni nem birván övéit,
Elcsüggedt s egy lesujtó gondolat,
Az öngyilkosság vert tanyát agyában:
Ez érzéketlen nyugodalmat ígér.
Leül a hunyó lámpa mellett. Izzó
Fejét lehajtja... Pár sort írna tán,
Miről tudhassák: merre lőn s mivé?
Az alvó kis fiú irkája ott van.
Halkan magához vonta... reszkető
Kezével fölvevé a könnyű tollat,
Hogy a bucsú nehéz igéit írja
Az ártatlan gyerek kis irkájába,
Amelyben ilyen véres, szörnyü sor
Nem volt soha...
................. S ahogy belétekint:
A végső sor, melynél elszenderült
A liljomlelkü alvó: ez a kis vers:
"Én istenkém, reménységem -
Jó apámat tartsd meg nékem"
A zordonarcu ember összerezdül,
Sötét lelkén fehér galamb puhán
Simuló szárnyát érzi átsuhanni.
Föláll... a kicsiny irkát fölveszi,
Olvassa újra: nézi a kis alvót
S a többit sorra... csókot nyom a végső
Kis sorra - térdre rogy, az égre néz
És új reménynyel és kulcsolt kezekkel
Sóhajt - és sóhajában hit vagyon:
"Fiam, a jó Isten meghallgatott!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése