..Ha olykor csöndes, néma éjszakán
Ketten virrasztunk én s a bús magány,
S a föld porából fölrepül a lelkem
S az ismeretlen égi tájra lebben,
Hol százezernyi lángoló csoda
Keringve száguld, ront, siet tova
S rádöbbenek a végtelen hazára,
Melyben bolyongunk, s melynek nincs határa,
S aztán a föld rögére visszaszállok,
Még nagyszerűbb, még szebb csodát találok:
Elém tűnik egy kisvárosi ház,
S egy sápadt arcú álmodozó gyermek,
Akit mint dús királyfit úgy szeretnek,
S kire az Úrnak angyala vigyáz.
Mert az valóban, bárcsak földi nő,
De már a földön is nemes, dicső,
Szűz égi báj szelíd mennyei jóság,
A Szeretet mint testté lett valóság.
Ki volt e nő?... Ha nem is mondanám,
Mindenki tudná: az édesanyám.
Anyám!... Minő fenséges, megható
Misztérium mily édes, drága szó,
S mennyire szent, mióta Betlehem
Csillagbetűje ama éjjelen
Hirdette, hogy az Ige földre szállott,
Mióta ő, Krisztusnak anyja áldott
Az asszonyok között .. Milyen csodás,
Világraszóló, roppant változás:
Istenfiak és testvérek vagyunk,
S anyánk a földön őrző angyalunk,
Hisz' így akarta ő, aki ragyogva
Tekint le ránk az égből: a Madonna!...
A sápadt kisfiú azóta felnőtt,
Hírt kergetett. Rajongva szeretett nőt.
Küzdött magasztos nagy eszményekért,
Nem egyszer sáros piszkos földet ért,
Csalódva járt bolyongott messzi tájon,
S egy arc kísérte végig a világon:
Álmodta Raffael vagy Tizián,
Márványba véste nagyszerű titán?..
Mindegy viskóba' s büszke palotába,
Csak azt az egy örök, egy arcot látta:
Karján a gyermek, szép, szelíd szemében
A Menny ragyog, a visszaszerzett Éden.
Ez ő anyám. Neki köszönhetem,
Mi színaranyként csillog lelkemen,
S ha volt valódi, tiszta gyönyöröd,
Te is, te is, csak neki köszönöd.
S bár nincs nagyobb gyász, égőbb fájdalom,
Mint elveszíteni őt egy bús napon,
Majd égi híddá szépül az a bánat...
Örök dicsőség az édesanyának!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése