Az ostromot több budai
villában töltöttem, a tűzvonalak közelében. Sorsomat én is följegyeztem, mint a
legtöbb budapesti ember. E napló nagyobbik fele a harcokba elpusztult, alább a
megmaradt részt: az utolsó tizenkét nap történetét adom.
Január 18
Vargabetűvel
a Fillér utcából a Rózsadombra élelemért. Oldalt párszáz méterre sunyítva követ
a tűzvonal, mint a faluvégi gazdátlan kuvasz. Ha megállok, megáll, rámutogat
néhány aknát.
Tank
tank hátán, szekér szekéren összeakadva. A kapuk alatt kihűlt gulyáságyúk, az
elöntött boltokban lebegő lóhullák. Itt is istállóztak a nyomorultak. A Forint
utcában egy karácsonyfa nézeget ki a lyukas falon, talpig díszben, kicicomázva,
mint egy megkövült menyasszony, akitől szétszaladt a násznép. Beugrom egy kapu
alá. Az orosz gépek a Fő utcát verik.
Mehetünk?
Azt
hiszem, mehetünk már.
Térdre
roskadt a Margit-körút, amióta utoljára láttam. Tankok, ágyúk, terepjárók,
lőszeres kocsik húzódtak kétoldalt az ereszek alá. utcáról utcára mentik a
németek az ócskavasat. Tavalyelőtt Moszkvába készültek s az orosz most
Budapesten fejükre borít egy égő, napóleoni Moszkvát.
A
németek állítólag jó katonák. A jó katona azonban megnyeri a háborút, fölmenti
a bekerített várost, felpattintja az ostromgyűrűt, vagy reménytelen helyzetben
megadja magát. Ők egyiket se csinálják; Budapest köveiből nibelungi máglyát
raknak maguk alá. Talán jó Wagner-statiszták.
Errefelé
már akad magyar katona is. Öreg csontok, fáradtak, búsak. Némelyik váratlanul
ráköszön az emberre. Mintha civil ruhám valami repülő postát, valami
léggömbüzenetet jelentene egy szabadabb világba. Szívem közepéből szakad ki
válaszul egy-egy adjon Isten! Adjon, de mit? Mindenesetre különb véget, mint ez
a patkányhalál.
Egy
boltban gránátokat oldanak le a német katonák egy piros ejtőernyőről. A haza nem
feledkezik meg harcos fiairól: szalmaszálakat aprít a fuldoklóknak. De
szalmaszál még eddig senkit se mentett ki az örvényből.
A
ferences zárda mellett zongoraszó hallszik egy romházból. Jól hallom, keringő?
Borzalom, az. Mintha a Halál ábrándozna egy régi fürdőhelyi valcer fölött,
terepszínű köpenyben. Bilgeri-csizmában, acélsisakkal a koponyáján. A
hegygerincen s a városban hűtik az ágyúcsöveket, pucolják a fegyvereket. A
Parancsnok úr ezalatt zenél egy kicsit magának.
A
ferencesek a régi borpincében miséznek. Kórház, menedékhely, melegedő,
népkonyha s templom ez a pincealagút a hegyoldalban, ágyak s hordágyak közt
tapogatódzom a pislogó oltár felé. Egy kutya turkál a szemetesládásba, kihúz
egy krumplihéjat, ásványvizes-üveg csattan, sír egy teáskanna a zömök
vaskályhán, három apáca énekel az ablakfülkében, csilingelnek, a pap felmutatja
az Urat. Mellettem egy kislány babrál az ágytakaróval, egy akna szétroncsolta a
lábát. Talán a pajtása fekszik az udvaron. Mert ott is fekszik egy kislány, harisnyában,
újságpapír alatt.
Látom
a Rózsadombról, hogy Pest több helyen ég. Vajon az én könyvtáram is táplálja a
máglyát? Sok gőgöt megtör ez a háború, megtöri Hitlerét, de meg az én
könyvgyűjtő dölyfömet is. Ki-ki mértéke szerint lakol a földi mohóságért.
Este
visszajöttek a német gránátvetők az óvóhelyre. (Tíz napja az övék, minket
kidobtak eléje, egy védtelen lomtárba.) Harsogtak, fütyültek, fessek voltak. Ez
a nép még önmagának még tán álmában is blöfföl.
Január 19
Pestet
állítólag tegnap feladták. Ha jó látom a sarokról, vörös zászló leng az
Országházán. Látom a Lánchíd vértanú testét is. Ma éjjel felrobbantották a
németek.
Nyugat
elpusztította a feléje vert hidat, Széchenyi-honújító álmát. Ölelő karunkat
taszították el; magyarok: emlékezzetek!
Pest
hirtelen olyan messzeségbe foszlott, mint az őshaza. Oroszország? Többé nem a
mesés Kazán és Moszkva, hanem a Múzeumkert.
Reggel
a németek fölfedeztek s elvittek két katonaviselt férfit a házból. Egyikük
nyilas rendőrsofőr volt, októberben karszagot húzott s ő fuvarozta a zsidókat
nagy diadallal Kistarcsára. „Engem visznek a németek is!” – visítozta s utolsó
pillanatban üzent az őrszobára, hogy mentsék ki valahogy a „halál torkából”.
Három hónap előtt ő volt ennek a cápatoroknak a füttyös fuvarosa.
Két
napja ismét csönd van, gonosz csönd. mire készülnek odafenn a hatodik vagy
hetedik utcában? A cselédek várják a felmentő sereget; mindegyiknek német
gránátos a babája. Az angol rádió szerint Franciaországban megkopasztják az
ilyen ribancokat.
Két
hét óta hol Budakeszin, hol Budaörsön, hol Budakalászon van a fantomsereg. Figaro
su, Figaro giu… Állítólag Pestet is azért adták fel, hogy Budán tömörülve,
összeszedett erővel törjenek ki a kámerádokhoz. De amit én tegnap látta, igazán
nem volt összeszedett erő, hanem egy rakás ócskavas. Azt bujtatják
utcáról-utcára a mártír házak alá.
Lejárt
huszonöt nap karácsony óta. Jó mély ez a keserű pohár. Iszom, Uram, iszom, csak
tartsad.
*
A
baranyai SS-szörny is visszatért az óvóhelyre. Levelet kapott az anyjától
Németországból. Őt is kivitték egy csomó odavaló svábbal. „Azért kellett” –
magyarázza ravaszkodó, sunyi képpel – „mert rosszban voltunk a magyarokkal. Ha
mi (a Volksbund) azt kiáltottuk: Siet Heil! ők visszakiáltották: Szűk a hely!
Ki innen!”
Aknák,
egyébként csönd. A német tüzérség Pestre lő. Budáról Pestre. Hiába romboltuk le
az emlékét: Hentzi halhatatlan.
Bár
feküdne már megint „halálos sebben őrizet alatt”, ahogy Hajnik s Irányi
plakátja tudatta negyvenkilencben!
Január 29
Totális
háború. Elvette a kenyeremet, munkámat, tollamat, otthonomat, barátaimat,
ellenségeimet, a villanyt, gázt, vizet s a meleget. Sajnálnám, ha az életem is
kéne neki. Azt szeretném nemesebb célra áldozni.
Nemesebbre
áldozni? Szavak! Szeretném ép bőrrel megúszni.
*
Szenvedtek?
Rossz, mi? Csak szenvedjetek.
Én
kutyábbul kínlódtam 1939 szeptember elsején. Reggel nyolckor az autóbuszra
várva vettem egy lapot az István-út és Hernád-utca sarkán. Hitler hadparancsa
volt benne. A német csapatok átlépték a lengyel határt.
Az
volt a fájdalom! Rémület, undor és düh tömény kivonata. Évek óta annak a
reggelnek a borzalmát aprítom életem poharába.
Mért
nem szenvedtetek akkor ti is? Ma úgy bírnátok, mint én.
*
Délután
egy német katona kihalászott kettőnket hadimunkára. Homokot kellett szórni a
tankok alá a Fillér-utcában. Elkopott a fogaskerekük, nem fogja már a lejtőt.
Szakasztott
Svejk volt a társam. „Doktor úr kezdetben sose ellenkezzen” – tanított a foga
közt. – „Tréfáljon velük legényesen. A többi elválik a helyszínen.
A
helyszínen szemtelenül fütyültek a golyók. Innen kellett volna lehordani a
homokot, legalább száz titkos orosz szem láttára. Két-három kőhajtásra lappang
az előőrsük.
Svejk
azonban egy szóval se mondta, hogy neki nem tetszik a hely. Kamerád, ez a homok
összefagyott, mondta becsmérlőn. Bízzuk csak rá, ő tud nagyszerű salakot,
valamivel lejjebb. S azzal úgy elvitt a csatából, hogy röntgenszemű golyó se talált
volna hármunk után.
S
a salak? Csonttá volt fagyva persze.
Január 21
Pirkadat
előtt. Gépbúgás a magasban, köhögés, nyögés a szomszéd szalmazsákokon. Egy
ideje éjjeli vizelők lettek a hálótársaim. Halkul a búgás, egy dörrenés lapul
szét. „Lehetett volna a fejem fölött is” – gondolja az ember s hanyatt fordul a
mennyezetnek, mintha tekintetével akarná megtámasztani.
Megint
jön a gép. Mért zúg a fülem?
Mintha
a mágnes sarkon feküdnék megkötözve s minden vas felém zuhanna a világűrből.
*
Beállít
egy német baka a házmesterhez, letesz a sarokba egy összetekert vásznat.
Hirtelen mást gondol. „Meg akarja nézni?” – fordul felém s kigöngyöli. Egy Solimena-kép;
ma, most vághatta ki a rámából egy gazdátlan villában.
Ezzel
akar takaródzni Szibériában? Vékony lesz.
Január 22
Újrakezdődött
a tánc. Reggel pergőtűz sepert végig a házakon, fejbe lőtték a mienket is. S az
emeleti robbanások a mellkasban is mindig robbannak egyet.
H.
dolgozószobája beomlott, süldő unokájára ráordított a halál. Nem hallotta meg
rögtön. Felszaladt az emeletre, áttáncolt a téglákon, cserepeken, fölkapott egy
sáros Pekár Gyulát s meglengette az orrom előtt. „Rossz pénz nem vész el”.
Visszatáncolt az óvóhelyre, sepert, varrt, beszélt, picit élénkebben,
hegyesebben, mint máskor. Mint aki éhomra egy pohár konyakot ivott. Vártam,
mikor csuklik össze.
Egy
jó félóra múlva lefektettük: rázta, dobálta a görcsös zokogás.
*
Végre
agyonlőtték a kutyát. Minden lövésre lekuporgott, a vizeletében vonszolta
magát, folyt a nyála, mindenki előtt megállt s leszegett pofával, könyörgőn
emelgette a mellső lábát.
Az
első lövés félrecsúszott. S a döglődő, néma állat váratlanul megszólalt.
Ráugatott a revolverre. Frissen, fiatalos dühvel, fénylő, ifjú torokkal, int
egy kölyökkutya. A második golyó leterítette.
*
Visszajöttek
a németek a lőállásból. S jön velük a régi nóta. „Pécs, Vác, Fehérvár megint a
miénk” – mondja a tanksofőr, egy kölni fiú. „Der Adolf hat es versprochen, er
wird uns herausholen. Dann tut er es auch.” Sztálingrádnál megtette? – Meg!
mondja az egyik lakó. Sztálingrádnál egy szál német se esett fogságba. S az
embernek, aki ezt állítja, épp úgy öt érzékszerve van, mint nekem.
Tizenkilenc
éves a kölni fiú, három éve verekszik öt vagy hat országban. Egy éve nem tud
semmit hazulról, az elporladt Kölnből. „Post is Luxus im sechsten Kriegsjahr” –
csörgi Goebbels után. „S ha vége a háborúnak?” – kérdi egy anya, aki azért még
mindig gyereknek nézi, „mit csinál akkor?” Akkor?... „Hazamegyek tanulni” –
mondja bizonytalanul, majdnem ingerülten. „Kölnbe?” Vállat von. „Köln elpusztult.
Örüljenek, hogy magukat az orosz lövi… Majd meglátom, hova.” Tank a hazája,
otthona, szeretője, országút a tűzhelye, szíve fölött viseli Hitler képét s
mindig gondosan, gyöngéden ráhúzza a zippzárt. Ne félj, nem veszi el senki.
Este
magyar katonák tévedtek be, az előőrsünket keresték. Végre megint ember szólalt
meg négyheti zagyva, fenyegető hencegés után. Nem várják Adolfot, szerények,
udvariasak, hitetlenek. Gramofonlemez helyett nyelv forog a szájukban. „A
hidak, a hidak!” – sóhajt az egyik, sapkájához kap s állára vágja a fejét.
Január 23
Reggel
elölről kezdődött a pergőtűz. Máskor egy óra alatt átestünk a verésen, ma délig
tótágast állt a pince. Egy gyerek lehányta magát. Délután vadászgépek
szánkáztak a házak fölött, erős fedélzeti tűzzel. Hatodik telitalálat a házon.
A németek utolsó csepp vérünkig
tartják a várost.
Van
a házban egy tűzoltó. Azt mondja, hogy társait s a szivattyúk jórészét is „kimentették”
Németországba. A szivattyúkat egy ostromra készülő városból! Igazán egyszerűbb
lett volna, ha mindjárt karácsony este magunkra gyújtjuk a város négy sarkát.
Hitler kéjes álmot lát az ilyen eleven fáklyától. Hitler-Matuska.
Világrobbantók, vonatrobbantók. Nehéz kielégíteni a nemi életüket.
Az
óvóhelyen szól a német gramofon, a „Bel Amit” nyúzza ötvenedszer. Willy Forst
énekli, azt mondja Pel Ami.
Schubert
népének három aszfaltsláger a zenei vigasza. Scheissarsch a köszöntése, egy
ámokfutó az istene, gázkamrába löki a csecsemőket. Hamarább öltek, mint
szerettek. Sejtelmem sincs, mi az a rejtélyes keresztény európai műveltség,
amit védelmeznek a bőrünkön.
*
Itt
járt két nyilas különítményes, szállást kerestek. Kivont revolverrel
hadonásztak a jámbor öreg házmesterné orra előtt. Volt a konyhában egy német katona
is. Megparancsolták neki, hogy lőjön le minden zsidót, aki útjába akad. „Hol
van itt zsidó?” – röhögött a német. „Itt oroszok vannak.”
Rémdrámává
fajult commedia dell’ arte. Paprika Jancsi leugrik a színpadról s fakardjával igazán hasba szúr.
*
Ennek
az országnak valósággal a porából kell megelevenednie, mint Muhi után. Előre
tudom, hogy nem támad belőle különb főnix, mint a régi: a csodamadár csak
porhüvelyt cserél, nem jellemet. De ne törődj ezzel. Ezt a véres országhamut a
fiatalok hite s nem az én hitetlenségem
alá teríti a sors.
*
Két
idegen kezet kulcsolok össze: vékony gyerekkezeket. A mutatóujj ima közben már
nem ismer a lefogyott középső ujjra.
Január 24
Nagy
havazás. A pihék bekalandoznak a lyukas szobákba és sárrá keverik a téglaport.
De a tátongó sebeken át befehérlik a néptelen téli panoráma. Breughel rigólátta
betlehemes tündérkertje. Három fala van a szobáknak, a negyedik helyén folyton
megújuló hófüggöny zizeg.
*
Hajnalban
újabb német betörés a konyhába. Ma szájharmonikákon hencegnek. Más Szolnok s
Szeged is az övék.
Katonaszagra
ébredő csorba szukák, nyafogó gyerekek, a pisi felmarta feneküket, borzas
vénasszonyok, meztelen combjukon kapkodnak a szoknya után, valaki nem találja hamis fogsorát, künn
csapkodnak az aknák, csörömpöl az üveg, hull a kémény. De jó annak az agyonlőtt
kutyának!
*
Éjjel
órákig fekszem mozdulatlanul, nyitott szemmel. Szántód felé biciklizem,
kétoldalt zsinatolnak a szélben a nyárfák. A sorompónál zökken egyet a gép.
Balkézre kinyílik a síkság, zeng a sürgönydrót, párafátylait rendezi a nyakán a
Balaton. Itt a rév, kinyúl értem Tihany. Úgy, úgy, vegyél kígyós, meleg
tenyeredbe.
*
A
ház tömve német katonával. Ma vagy holnap ide öltözik le a századparancsnokság.
Az orosz most már szemből is lő, a Sas-hegyről. Szorul a gyűrű, itt ér véget az
utolsó fejezet?
Nem
hiszem. Alighanem a Vár lesz az SS vérpada.
Január 25
Naponta
eltalálják a házat. Két kőmackó gubbasztott hátul a kertlépcsőn, ma hűlt
helyüket leltem. Hajnalban széttépte őket a bomba s egy öreg fát is terített
melléjük fakeresztnek. Ragyás a hó, olyan, mint egy összeégett arc, mintha a
város kezében felrobbant volna egy benzines üveg. Forgács, szilánk, üveg ropog
benne. Tegnap felolvasztottam egy tál havat mosdani s összevagdosta a kezemet
az üledéke. Ne nyúlj a hóhoz: vág! Mint régen a magasfeszültségű
villanyoszlopra, úgy szögezi most a háború a legjámborabb tárgyra, még a
hópihére is halálfejes intelmeit.
*
Új
csapatok, új arcok, a Lórántffy Zsuzsánnak-utcából szorultak le. Egy augsburgi
orvos a mi talpalatnyi, sötét menedékünket szemelte ki kötözőhelynek. Az
óvóhelyre nem mehet, ott egy monoklis, alacsony, rövidre nyírt porosz főhadnagy
intézkedik. Parancsnokság vagyunk.
Az
orvos nyugodt. A felmentő sereg itt áll a kapuban. Jön már, jön a sereg, itt
jön, itt! Fölingerül, a konyhaasztalra csap. Jön, mert jönnie kell! Néhányan
áhítattal bólintanak.
Ismerem
már a német lélek ingalengését. „Ich möchte
es haben, ich werde es haben, ich soll
ez haben!” A vágyálmot rögtön átdolgozzák valósággá: a birtokukká. S ha a
valóság ellenáll, csalódnak, megsértődnek, felbőszülnek, revolvert rántanak.
Folyton a másé után nyúlnak s ha nem adod oda: föld nélküli, kitagadott népnek
játsszák ki magukat.
Az
orvos a „felmentés” után hazakészül. (Minden katonának szabadságot ígértek, ha
átvészeli a budapesti poklot.) Hová haza? Maga mondja, hogy Augsburgban
térképpel kell keresni az ódon utcákat. De azért a következő percben már azt
meséli, hogy háború után családjával autón bejárja a harctereket, eljön Pestre
is, igen, ebbe az utcába is.
Figyelem
az arcát: őszintén beszél. Ezzel az arccal hisznek a csodafegyverben is.
Január 26
Ismét
bedúlt egy szoba H.-nál az emeleten. „Mára megtettük hazafias kötelességünket” –
mondja csendesen. H. Károlyi Mihály követe volt; a két háború közt megpróbálták
halottá nyilvánítani. Már második szobáját, szép családi bútorait áldozza fel
annak az országvesztő politikának, amely snájdig körvadászatokat tartott rá.
Az
öregurak kicsinyesek, H.-nak azonban remek arányérzéke van, amely a pillanatnyi
helyzet szerint forgatja magatartását a puszta életösztöntől a tágítható
tárgyszeretetig. Békében, biztonságban nyilván felbosszantotta volna egy eltört
váza, most vállrántással temeti a fiókos szekrényt. Meghallja, hogy tegnapról
maradt egy kis lóvagdalék. „Az már döfi!” – s csettint. Ez aztán civilkurázsi.
*
Félni
annyi, mint élni? Nem, nem, százszor is nem. Élni annyi, mint ellenállni.
Ellenállni a csüggedésnek, éhségnek, fagynak, vízhiánynak, hazugságnak,
félelemnek. Csak így élhettük túl az özönvizeket. Noé a legjobb lelki ellenállókkal szállt hajóra a
pusztulást elől.
Az
oroszok állítólag két utcát szereztek ma s elérték az Ernyei-villát. A szomszéd
házban valaki halódó elemekből összetákolt egy rádiót s elfogta Londont. Így
tudtam meg a lengyelországi áttörést, Allenstein, Lodz, Posen, Marienburg stb.
elestét. Boroszló, Königsberg közvetlen veszélyben.
Hócsuklyában,
sisakosan, cuppogó bakancsban, lábuk közé szorított fegyverrel, bogáncsként
álomhoz ragadva, csöndesen ülnek a német katonák a kihűlt konyhában. Ha most
betoppanna egy orosz, annyi erejük se volna, hogy állva adják meg magukat.
Először hasonlítanak igazán emberhez.
Az
augsburgi orvos utolsó védőoltásaival próbálkozik a lelki klinikáján. Jön, jön,
itt van már a kapuban a felmentő sereg! „Mensch, warum bist du Arzt, warum bist
du nicht lieber Stratege geworden?” – horkan fel az egyik s visszaroskad
halálos álmába. Puffadt az arcuk a kimerültségtől, dagadt és ólomszínű.
Késő
este megjön a menázsi. Tegnap óta nem ettek. Huszonöt deka kenyér, tizenöt deka
zsír s három cigaretta az adagjuk a következő két napra. Egy pillanatig
magukhoz térnek a dühtől, a legerősebbnek pár ordításra is telik a tüdejéből.
De az őrmesternek se kell több egy-két káromkodásnál. Rájuk rivall, kezükbe
nyomja a kenyeret; eltompulva, leragadt szemmel, megjuhászodva majszolják.
Végre
kibuggyant az ember ezekből a marslakókból. Kegyetlenül lakolnak a
Wilhelm-strassei pogány fáklyásmenetekért. Azt hittétek, örökre tart az a
dzsungelünnep?
Éj
közepén kilesek a kapun. Dühöng a hófúvás; az elhagyott, sötét lépcsőházban
bokáig ér a ropogós, friss hó. Meg-megcsörrennek a liftakna üvegfalai. Odakünn
csattognak az aknák. Egy fegyveres, fehér kísértet csúszik be négykézláb a
külső kertkapun, szemére húzott csuklyával. Sebesülthöz hívja az orvost. S az
orvos abbahagyja hadászati monológját, fogja a gyógyszeres zsákot, s négykézláb
eltűnik a förgetegben. A falióra tovább ketyeg a szűk konyhában. Fekete-erdei
malmokat, kakukkos órákat, tiroli hegedűket, rajnai hajókat ketyeg a hócsuklyás
tetszhalottak álmához.
Az
óvóhelyen telefonparancsokat oszt a főhadnagy.
Január 27
Egy
kisfiú kezében fölfedeztem gyerekkori játékomat s melléje kéredzkedtem. Öt lapból
áll a játék, mindegyik lapon húsz kockára osztott egy-egy világrész. A kockákat
színes képek fedik, amelyeket helyes földrajzi válasszal lehet kiváltani.
Hányszor utaztam be így a világot egy kolozsvári földszintes házban! Hányszor,
de hányszor kergettem ezt a gulyát a pampákon, s szűrtem meg ezt a gumifát a
padlón könyökölve! A mormonok sárga városában is jártam s ezt a holdfényt
kergettem egy fogaton Mexikóban! Talán még a piárista templom harangja is
megszólal az utazáshoz?
Nem
szólal meg. Vízhordásra hívnak. Csak négy vödröt viszünk, apad a kút.
*
A
patkány fiatal korában is patkány, a csatornában lapít, az én fiatalságom
azonban nem erre a patkányhalálra készített elő. Bocsássatok meg, ha néha
elvesztem a fejem.
Megható,
csodálatos termeszdomb a test. Mostanában alig-alig jut zsákmányhoz a kis
köztársaság, hol egy csöpp fehérjéhez, hol egy szem zsírhoz, hol egy szemernyi
szénhidráthoz. De mesteri kiegyenlítő gazdálkodást folytat velük s szinte a
zsákmán percében tervszerűen küldi a szalonnabőrkét az elmaradt cukorszem
helyére. Maeterlinek írja, hogy a termeszdomb tanácskozás nélkül, némán is
tudja, mikor mennyi munkásra, katonára vagy anyára van szüksége s e szükséglet
szerint öl, nevel, táplál vagy ítél halára. Így tesz megkérdezésünk nélkül a
test is, teszi hozzá.
„Termeszdomb
az ember?” – fakad ki B. „Nézz körül, mit tett! Szemétdomb!” „Ó, itt nem” – s májamra,
tüdőmre, gyomromra mutatok. „Csak homloktól fölfelé
az.”
*
Az
augsburgi orvos az SS-t dicséri a Wehrmacht rovására. „Tudom, hogy akad köztük
briganti” – teszi hozzá. „De jól verekednek. Németország csak neki adós igazán.”
Új
erkölcstan. Nem bánom, hogy apagyilkos, ha jó hazafi. A hazafiság Vörösmarty
korában még az erkölcsiség tűzpróbája volt, ma gonosztevők menlevele
körülöttünk.
Budapestnek
is az volt a végzete, hogy sorkatonaság helyett az SS zárkózott bele. Egyszerű
a hadtudományuk, abból áll, hogy az utolsó patront is ki kell lőni. Gyönyörűen
hangzik s a legnagyobb hülyeség. Ezzel a tudománnyal hátrálnak két esztendeje
elhamvadt városokon s felkoncolt országokon át.
*
Éjfélkor
felültem a matracon. Már égett egy gyertyacsonk az alvók felett. Akkor
gyújthatták meg, mert kénszagot éreztem. „Hallottad?” – suttogja H. Ő is ül. B.
megfordul a földön s rám néz: ő is ébren van. Hallottuk mind a hárman. A
főhadnagy robbanóanyagot kért az óvóhelyen. Und schicken sie unbedingt
Sprengstoffe…
Most
mégis félsz kutya test, ugye félsz?
Félek.
Már
este óta nagy a jövés-menés, futkosás az óvóhelyen s minket csak egy lebegő
vászonfüggöny választ el az ajtajától. Odabenn egy sárga ház védelmét
szervezik.
Melyik
az a ház? Amíg a zöldről beszéltek, még gyaníthattuk, hogy a Korbuly-villa. De
melyik a sárga? Ha az Ernyei-villa csakugyan az oroszoké, a sárga nyilván
szemközt a Szcitovszky-villa. Ez a két ház a Törökvész erődje.
A
főhadnagy rekedt. Újabb járőr jön jelenteni, a tiszt felüvölt, visít, agyon
akarja lövetni a káplárt. De a káplár hangja meg se rezzen, úgy látszik: tudja
már, hogyan kell bánni ezzel a dühöngővel.
Erőd
leszünk mi is. Feljebb néhány házat emeletről-emeletre adtak fel, a gyerekek a
kazánházba szorultak, a földszinten volt az orosz, az emeleten a német. Egy
házat már szétlőtték a fejem fölött karácsony után…
Később
felolvad a főhadnagy hangja. Tudatja egy tiszttársával telefonon, hogy a
lengyel frontszakaszon leváltottak három Wehrmacht főtisztet három SS-el.
(Természetesen ő is az.) Úgy látszik, ez a kis belháborús diadal tökéletesen
kárpótolja az elveszett Ernyei-villáért.
Egy
kis levegőre van szükségem. Ruhástól alszom, csak kabátot kell húzni. Kiállok a
kapuba.
Süt
a hold a kerteken át, pattannak és surrannak a puskagolyók, mint minden éjjel.
De a hó nem olyan, mint máskor, nem kéklik: ma rózsaszínű. Mintha vékony
rózsalevélen át látnám a fehér éjszakát. Elbűvölő. Az ember azért él, hogy ezer
ilyen képet lásson s vigyen magával a lelke legyezőjén az örökkévalóságba.
Megáll
mellettem B. „Borzalmas tűz lehet a közelben” – mondja. Úristen, tűz csakugyan!
Az színezi ma ezt a rózsaszínű havat.
Fenn
a szél bevág egy ablakot s a maradék üveg kicsörömpöl. A halál cimbalomverője
talált a házra.
Január 28
Kora
reggel lábán hozták be az első sebesültet. Haslövése volt. A szanitéc otthagyta
állva egy szék előtt s futott a többiért.
„Hol
fognak kötözni?” – kérdezte halkan. Hol csakugyan? Az óvóhelyen még a telefonon
ráng a főhadnagy: „die Ivans drücken uns hart!” – ordítja, az orvos nem tudott
visszavergődni a házba. Szünet nélkül aknázzák a kaput.
Meggörnyedve,
roggyantan áll a sebesült, félrecsüggeszti a fejét, a kezemért nyúl. Le akar
ereszkedni a székbe. Kérges a tenyere, nyirkos a fájdalomtól, nincs
nemzetisége. Mintha egy fáradt favágóval kezelnék. Lesegítem a székbe, az ajtó
mellé. „Itt útban vagyok, tudom” – mondja szelíden. „Kis türelmet kérek,
mindjárt elvisznek”. Ugyan hová? Öregedő ember, sörtehaja erősen őszül.
A
következőket fektetve hozzák. Most esett el a Baár-Madas intézet a harmadik
utcában. Egyiket hordágyon, másikat vérázott matracon, harmadikat egy
kettérepedt ajtószárnyon. Ez a harmadik már nincs eszméletnél. Egy akna
szétroncsolta a két lábát, arcát teleköpte gödrökkel, vértóból szedték föl,
elvérzett. El akarják különíteni, hátraviszik a tűzoltó alagsori lakásába a
konyhakőre. Csodák-csodája, az orvos élve bejutott a kapun.
Szorosan
egymás mellett, némán feküsznek a földön a sebesültek az óvóhely előterében,
nézik a mennyezeten a gyertyaláng tündértáncát, egy szanitéc verejtékezve, szuszogva,
találomra cigarettát dug egy pihegő szájba. Időnként közönyösen átsiklik rajtam
a tekintetük, mint autóreflektor az út menti fatörzseken.
A
háború a kötözőhelyen visszájára fordítja a hősiességet, mint egy cifra kesztyűt.
Szép a felpántlikázott katona s szép a Hadak Útja, de ez a kiábrándító, szörnyű
átszállóhely van köztük: a kötözőhely. Tolsztoj is itt irtózott meg a
háborútól. Hogy is hívják azt a herceget, akit Andrej mellett amputálnak a
sátorban? Ha túlélem, megint elolvasom a Háború és békét; hirtelen lepergett
előttem az egész regény.
Suttogva
beszól a tűzoltó felesége, hátrahív.
Bableves
fő a tűzhelyen, két kisgyerek – a tűzoltó két csöppsége – játszik köhécselve az
ágyon, kártyalapokat szaggatnak. Egy asszony edényeket töröl. „Eleinte
borzalmasan dobálta magát” – mondja a tűzoltóné, „le akarta tépni a zubbonyát.
Most nem mozdul. Azt hiszem…” Megtörli a köténybe a kezét s egy marék dió ad a
gyerekeknek.
A
sebesült a csöpögő vízcsap alatt fekszik. Leakasztom a petróleumlámpát, melléje
térdelek, két ujjammal megnyomom merev szemhéját. A két gyerek diót ropogtat,
egy felemelt fedőről vízcseppek gurulnak le s pöfögve, mérgesen futkosnak a
tűzhelyen.
Bejön
egy katona; magához veszi az iratokat. „Volt családja?” – kérdem. Valahogy nem
tudom szó nélkül elengedni ezt a majdnem ismerős halottat. Keresgél egy
papírlapon. „Házas volt. De nem volt gyereke.” Kivisszük a fáskamrába.
*
Jó
volna még élni. A halálban az a legborzalmasabb, hogy nem tekinthetünk többé
emberi szemekbe. Életem mindennap meg-megújuló öröme volt, hogy szép barna
férfi és női szemekben fürödhettem.
*
Alkonyatkor
csöndesedett a verés, a sebesülteket elvitték, állítólag a Várba. Magyar
katonák ácsorognak a konyhában s az alagsorban, ők már az utóvédhez tartoznak.
Menedékhelyünk előtt magyar rádiósok órák óta áramot gerjesztenek. A
házmesterné egyet megkínált egy pohár teával. Köhögni s csuklani kezdett a
forró italtól: nyolc napja ez volt az első meleg korty a szájában.
A
főhadnagytól megszabadultunk. S ma vagy holnap észrevétlenül lecsúszik
életünkről Hitler árnyéka. Tizenkét évemet takarta be, virágzó, legszebb
éveimet.
Január 29
Német
és magyar katonák bóbiskolnak a sötét előtérben, a döglött rádió körül.
Megszakadt minden összeköttetés. Az óvóhely már hajnal óta lakatlan.
Tizenegykor
küldönc érkezik, tisztán hallom a parancsot a függöny mögött: tartani az Ezredes-utca, Fillér-utca és Olaszfasor
közti szakaszt! Egy kicsit elszédülök. Az Ezredes-utca alattunk van! Megmenekültünk.
Délben
már üres a ház. Senki földje vagyunk. Mátyás király óta nem voltunk ilyen
önállók. S bevallom, mégis szeretnék s szeretnénk mind minél hamarább
megszabadulni ettől az életveszélyes felségjogtól. Máskor is így volt a
múltunkban? Úgy éreztünk mindig, mint ez a kis budai utca a megvert németek és
győztes oroszok közt? Az egyforma méretünk egyformán éreznek: nagyok a nagyok
módján, kicsik a kicsikkel, akár kis utca az a kicsi, mint ez az utca, akár kis
nép az a kicsi, mint a mi népünk.
Néha
betéved egy katona, a tüzelőállást keresi, egy pillantással felismeri a helyzetet
s ész nélkül elrohan. Később beront egy német az itt felejtett páncélöklökért s
egy tölténykoszorúért, felnyalábolja s csúszkálva, bukdácsolva menekül. Mintha
valaki visszarohanna egy égő házba a cigarettacsutkáért.
A
délután nagyon csöndes. Hátranézek a fáskamrába, a halott egy rácsajtó mellett
fekszik, kérges sarka, sárga lábszára kinyúlik a véres katonaköpeny alól. Hívom
a tűzoltót kicipeljük az óvóhely elé, a hóra. Abban a pillanatban néhány golyó
csap el a fejünk mellett. Gondolhattuk volna! Az óvóhely kerti kijárata az
Ezredes-utca felé nyílik; dél óta már német célpont agyunk!
Csöndes
az este is. Lengő papírdarab zörög a kapun, rigók ugrálnak a havas lépcsőn.
Sokat koplaltatok ugye az idén? Csak már vége lenne ennek a kísérteties
szuverenitásnak!
Január 30
Csukott
ajtókon át keresgélő lépteket hallok a kapu felől. A világító számlap három
órát mutat. Felülök, halkan szólok. Koromsötétbe s nehéz, nyomott lélegzésbe
ütközik a hangom. Újabb ajtó nyílik az alagsorban, két-három láb megáll.
Jobbkézt van a szenespince s a fáskamra, balra az óvóhely. Balra indulnak a
léptek.
A
függöny féloldalt fellibben, három hócsuklyás óriás áll a nyílásban. H. hirtelen
felül, én már rég ülök. A németek is éppen ilyen csuklyás hóköpenyt viseltek,
lehetnek ők is, valamelyik járőrük. Farkasszemet nézünk, senki se szól. Egyszer
csak az egyik óriás nevetve felemeli a karját. „Szervusz, szervusz, ruszki,
ruszki!” – mondja sebesen.
Kacag
az egész óvóhely.
Túléltük
az ostromot.
Forrás: Budapest – A
székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata 2. évf. 1-2.
szám 1946.
