Áll grófi vár magányosan
A puszta bérczfokon,
Kőczímer a kapuk felett,
Zászlók a tornyokon;
S mélyen kerítik árkai
Sok százados falát,
Hová török s tatár erő
Nem lelheté utát.
S egy kis lak áll a bércz alatt,
Zöld rétnek közepén,
Nyugalmasan fészket rakott
A gólya tetején;
Zöld a kerítés, kis falát
A dél sugáritól,
Egy hársfa védi, födele
Nem nyúl ki ágiból:
De a magas tornyok felett
S a kisded ablakon
Egy nap sugára játszadoz,
S mindent egy fénybe von.
S kéken terűl a tiszta ég
A vár s kunyhó felett,
Egyképen mintha áldana
Urat s szegényeket.
* * *
Eljött az est, csikorgva nyílt
A tölgyfa várkapu,
S büszkén köszöntve lép elő
A deli úrfiu.
Arany kard csördül oldalán,
Dolmánya gyöngyözött,
S reszketve csillog drágakő
A nyuszt-kalpag fölött.
Eljött az est szép hajnala
S a kunyhó ajtaján,
Pirúlva, mint az ég, kijő
A szép jobbágy-leány.
Remegve lép s meg visszanéz,
Megáll s tovább siet.
A völgyben nincs ily szép leány,
Világon sem lehet!
Ah, régen vár az ifiú
Erdő sötétiben,
Siet, siet a szép leány,
Keblén majd megpihen.
Szű szűn dobog, ott állnak ők
Hallgatva boldogan,
Eltűnt a vár s a kunyhó rég
Az éj homályiban.
Eltűnt a föld s a nagy világ,
A gyémánt s czímerek,
Egy érzeménynek lángiban
Dobognak a szivek.
* * *
Magasan űl a büszke gróf
Várának termiben,
Arcza komoly, fehér haja,
A szív örömtelen.
S az ajtó nyílik és belép
A grófnak egy fia,
Egy földmives s egy szép leány
Vezetve általa.
"Atyám! - a deli ifju szól -
Add szent áldásodat,
Csak őt, csak őt szerethetem,
Csak érte él fiad."
,Csak őt, csak érte?' - szól az agg,
S harag gyúl arczain -
,Mocskot, tudod, nem szenvedek
Ősimnek czímerin.'
"Mocskot nem szenvedek magam -
Szól a földmívelő -
Nevem felett; leányomat
Mért csábitá el ő?"
,Itt függnek ősim képei -,
A gróf szól - s czímerek,
Nincs köztük egy is nemtelen,
S nem lesz, mig én leszek.
Nemzetségfám terjedten áll,
Áll ősim tereme,
A harczmezőn pihennek ők;
E faj hősök neme'.
Szól a jobbágy: "Velem leány!
Gróf úr, isten veled,
Erősen áll ez ősi vár,
S hires vitéz neved.
De voltak ősim nékem is,
Van nékem is hazám,
S a gróftul nem koldult kenyért,
Bármily szegény apám.
E hársat nézd, száz évivel,
Csekély lakom előtt,
Nemzetségfának ülteté
Ősöm a zöldelőt.
Felnőtt a fa, száz ágakat
Hajtott erős töve,
S hidd el, gróf úr, jobbágyod is
Gondol még ősire.
Ha ott ül estve s a mező
Kaszálva illatoz,
S az est harangja énekel,
Mint egy szentelt koboz:
A mult időkre gondol ő.
Miként te, hős uram,
S a nemtelen szemekből is
Megindul a folyam.
Mert voltak ősim nékem is
Hazáért vérezők,
S mert nem említed tettöket,
Tán nem vitézek ők?
Bár ősöd hantja szépen áll
Ismert a harczmezőn,
A népnek hamva, büszke úr,
A por eldődidön".
A jobbágy szólt s büszkén kimegy,
Hol kis kunyhója áll,
De ah, szelid leánya ott
Nyugalmat nem talál.
S nyugalmat nem talál a gróf
Fia, sohajtozik:
A várban s a kunyhóban egy
Keserv uralkodik.
* * *
Ősz lett, a hársak zöldje hull,
A fecske elrepűl,
Elszáradt lomb csörögve száll
A kis kunyhó körűl.
S a büszke várnak tornyain
S a tölgy kapu felett
Búsan szállong gyászlobogó,
Szines zászlók helyett.
Csikorgva nyíl a várkapu
S kilép a gyászsereg,
Egy rézkoporsót visznek ők,
Rajt' festett czímerek.
Nyílik a kunyhó ajtaja,
Fehér leányok ott,
Virágtakart födél alatt,
Kihozzák társokat.
Megállanak a zöld mezőn,
Uj sírgödör körűl,
S a gróf s a jobbágy bánata
Egy könyüvé vegyűl.
Rög rögre húll, temetve ott
Két fájó szív pihen,
A gróf és a jobbágyleány
Egy sírnak mélyiben.
Forrás: Aurora – Anthologia a magyar költészet fénykorából –
Összeállította Király György – Gyomán, Kner Izidor költségével és betűivel
1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése