2020. jan. 15.

Cs. Szabó László (1905-1984): Ostromnapló






Az ostromot több budai villában töltöttem, a tűzvonalak közelében. Sorsomat én is följegyeztem, mint a legtöbb budapesti ember. E napló nagyobbik fele a harcokba elpusztult, alább a megmaradt részt: az utolsó tizenkét nap történetét adom.


Január 18

Vargabetűvel a Fillér utcából a Rózsadombra élelemért. Oldalt párszáz méterre sunyítva követ a tűzvonal, mint a faluvégi gazdátlan kuvasz. Ha megállok, megáll, rámutogat néhány aknát.

Tank tank hátán, szekér szekéren összeakadva. A kapuk alatt kihűlt gulyáságyúk, az elöntött boltokban lebegő lóhullák. Itt is istállóztak a nyomorultak. A Forint utcában egy karácsonyfa nézeget ki a lyukas falon, talpig díszben, kicicomázva, mint egy megkövült menyasszony, akitől szétszaladt a násznép. Beugrom egy kapu alá. Az orosz gépek a Fő utcát verik.

Mehetünk?

Azt hiszem, mehetünk már.

Térdre roskadt a Margit-körút, amióta utoljára láttam. Tankok, ágyúk, terepjárók, lőszeres kocsik húzódtak kétoldalt az ereszek alá. utcáról utcára mentik a németek az ócskavasat. Tavalyelőtt Moszkvába készültek s az orosz most Budapesten fejükre borít egy égő, napóleoni Moszkvát.

A németek állítólag jó katonák. A jó katona azonban megnyeri a háborút, fölmenti a bekerített várost, felpattintja az ostromgyűrűt, vagy reménytelen helyzetben megadja magát. Ők egyiket se csinálják; Budapest köveiből nibelungi máglyát raknak maguk alá. Talán jó Wagner-statiszták.

Errefelé már akad magyar katona is. Öreg csontok, fáradtak, búsak. Némelyik váratlanul ráköszön az emberre. Mintha civil ruhám valami repülő postát, valami léggömbüzenetet jelentene egy szabadabb világba. Szívem közepéből szakad ki válaszul egy-egy adjon Isten! Adjon, de mit? Mindenesetre különb véget, mint ez a patkányhalál.

Egy boltban gránátokat oldanak le a német katonák egy piros ejtőernyőről. A haza nem feledkezik meg harcos fiairól: szalmaszálakat aprít a fuldoklóknak. De szalmaszál még eddig senkit se mentett ki az örvényből.

A ferences zárda mellett zongoraszó hallszik egy romházból. Jól hallom, keringő? Borzalom, az. Mintha a Halál ábrándozna egy régi fürdőhelyi valcer fölött, terepszínű köpenyben. Bilgeri-csizmában, acélsisakkal a koponyáján. A hegygerincen s a városban hűtik az ágyúcsöveket, pucolják a fegyvereket. A Parancsnok úr ezalatt zenél egy kicsit magának.

A ferencesek a régi borpincében miséznek. Kórház, menedékhely, melegedő, népkonyha s templom ez a pincealagút a hegyoldalban, ágyak s hordágyak közt tapogatódzom a pislogó oltár felé. Egy kutya turkál a szemetesládásba, kihúz egy krumplihéjat, ásványvizes-üveg csattan, sír egy teáskanna a zömök vaskályhán, három apáca énekel az ablakfülkében, csilingelnek, a pap felmutatja az Urat. Mellettem egy kislány babrál az ágytakaróval, egy akna szétroncsolta a lábát. Talán a pajtása fekszik az udvaron. Mert ott is fekszik egy kislány, harisnyában, újságpapír alatt.

Látom a Rózsadombról, hogy Pest több helyen ég. Vajon az én könyvtáram is táplálja a máglyát? Sok gőgöt megtör ez a háború, megtöri Hitlerét, de meg az én könyvgyűjtő dölyfömet is. Ki-ki mértéke szerint lakol a földi mohóságért.

Este visszajöttek a német gránátvetők az óvóhelyre. (Tíz napja az övék, minket kidobtak eléje, egy védtelen lomtárba.) Harsogtak, fütyültek, fessek voltak. Ez a nép még önmagának még tán álmában is blöfföl.

Január 19

Pestet állítólag tegnap feladták. Ha jó látom a sarokról, vörös zászló leng az Országházán. Látom a Lánchíd vértanú testét is. Ma éjjel felrobbantották a németek.

Nyugat elpusztította a feléje vert hidat, Széchenyi-honújító álmát. Ölelő karunkat taszították el; magyarok: emlékezzetek!

Pest hirtelen olyan messzeségbe foszlott, mint az őshaza. Oroszország? Többé nem a mesés Kazán és Moszkva, hanem a Múzeumkert.

Reggel a németek fölfedeztek s elvittek két katonaviselt férfit a házból. Egyikük nyilas rendőrsofőr volt, októberben karszagot húzott s ő fuvarozta a zsidókat nagy diadallal Kistarcsára. „Engem visznek a németek is!” – visítozta s utolsó pillanatban üzent az őrszobára, hogy mentsék ki valahogy a „halál torkából”. Három hónap előtt ő volt ennek a cápatoroknak a füttyös fuvarosa.

Két napja ismét csönd van, gonosz csönd. mire készülnek odafenn a hatodik vagy hetedik utcában? A cselédek várják a felmentő sereget; mindegyiknek német gránátos a babája. Az angol rádió szerint Franciaországban megkopasztják az ilyen ribancokat.

Két hét óta hol Budakeszin, hol Budaörsön, hol Budakalászon van a fantomsereg. Figaro su, Figaro giu… Állítólag Pestet is azért adták fel, hogy Budán tömörülve, összeszedett erővel törjenek ki a kámerádokhoz. De amit én tegnap látta, igazán nem volt összeszedett erő, hanem egy rakás ócskavas. Azt bujtatják utcáról-utcára a mártír házak alá.

Lejárt huszonöt nap karácsony óta. Jó mély ez a keserű pohár. Iszom, Uram, iszom, csak tartsad.

*

A baranyai SS-szörny is visszatért az óvóhelyre. Levelet kapott az anyjától Németországból. Őt is kivitték egy csomó odavaló svábbal. „Azért kellett” – magyarázza ravaszkodó, sunyi képpel – „mert rosszban voltunk a magyarokkal. Ha mi (a Volksbund) azt kiáltottuk: Siet Heil! ők visszakiáltották: Szűk a hely! Ki innen!”

Aknák, egyébként csönd. A német tüzérség Pestre lő. Budáról Pestre. Hiába romboltuk le az emlékét: Hentzi halhatatlan.

Bár feküdne már megint „halálos sebben őrizet alatt”, ahogy Hajnik s Irányi plakátja tudatta negyvenkilencben!

Január 29

Totális háború. Elvette a kenyeremet, munkámat, tollamat, otthonomat, barátaimat, ellenségeimet, a villanyt, gázt, vizet s a meleget. Sajnálnám, ha az életem is kéne neki. Azt szeretném nemesebb célra áldozni.

Nemesebbre áldozni? Szavak! Szeretném ép bőrrel megúszni.

*

Szenvedtek? Rossz, mi? Csak szenvedjetek.

Én kutyábbul kínlódtam 1939 szeptember elsején. Reggel nyolckor az autóbuszra várva vettem egy lapot az István-út és Hernád-utca sarkán. Hitler hadparancsa volt benne. A német csapatok átlépték a lengyel határt.

Az volt a fájdalom! Rémület, undor és düh tömény kivonata. Évek óta annak a reggelnek a borzalmát aprítom életem poharába.

Mért nem szenvedtetek akkor ti is? Ma úgy bírnátok, mint én.

*

Délután egy német katona kihalászott kettőnket hadimunkára. Homokot kellett szórni a tankok alá a Fillér-utcában. Elkopott a fogaskerekük, nem fogja már a lejtőt.

Szakasztott Svejk volt a társam. „Doktor úr kezdetben sose ellenkezzen” – tanított a foga közt. – „Tréfáljon velük legényesen. A többi elválik a helyszínen.

A helyszínen szemtelenül fütyültek a golyók. Innen kellett volna lehordani a homokot, legalább száz titkos orosz szem láttára. Két-három kőhajtásra lappang az előőrsük.

Svejk azonban egy szóval se mondta, hogy neki nem tetszik a hely. Kamerád, ez a homok összefagyott, mondta becsmérlőn. Bízzuk csak rá, ő tud nagyszerű salakot, valamivel lejjebb. S azzal úgy elvitt a csatából, hogy röntgenszemű golyó se talált volna hármunk után.

S a salak? Csonttá volt fagyva persze.

Január 21

Pirkadat előtt. Gépbúgás a magasban, köhögés, nyögés a szomszéd szalmazsákokon. Egy ideje éjjeli vizelők lettek a hálótársaim. Halkul a búgás, egy dörrenés lapul szét. „Lehetett volna a fejem fölött is” – gondolja az ember s hanyatt fordul a mennyezetnek, mintha tekintetével akarná megtámasztani.

Megint jön a gép. Mért zúg a fülem?

Mintha a mágnes sarkon feküdnék megkötözve s minden vas felém zuhanna a világűrből.

*

Beállít egy német baka a házmesterhez, letesz a sarokba egy összetekert vásznat. Hirtelen mást gondol. „Meg akarja nézni?” – fordul felém s kigöngyöli. Egy Solimena-kép; ma, most vághatta ki a rámából egy gazdátlan villában.

Ezzel akar takaródzni Szibériában? Vékony lesz.

Január 22

Újrakezdődött a tánc. Reggel pergőtűz sepert végig a házakon, fejbe lőtték a mienket is. S az emeleti robbanások a mellkasban is mindig robbannak egyet.

H. dolgozószobája beomlott, süldő unokájára ráordított a halál. Nem hallotta meg rögtön. Felszaladt az emeletre, áttáncolt a téglákon, cserepeken, fölkapott egy sáros Pekár Gyulát s meglengette az orrom előtt. „Rossz pénz nem vész el”. Visszatáncolt az óvóhelyre, sepert, varrt, beszélt, picit élénkebben, hegyesebben, mint máskor. Mint aki éhomra egy pohár konyakot ivott. Vártam, mikor csuklik össze.

Egy jó félóra múlva lefektettük: rázta, dobálta a görcsös zokogás.

*

Végre agyonlőtték a kutyát. Minden lövésre lekuporgott, a vizeletében vonszolta magát, folyt a nyála, mindenki előtt megállt s leszegett pofával, könyörgőn emelgette a mellső lábát.

Az első lövés félrecsúszott. S a döglődő, néma állat váratlanul megszólalt. Ráugatott a revolverre. Frissen, fiatalos dühvel, fénylő, ifjú torokkal, int egy kölyökkutya. A második golyó leterítette.

*

Visszajöttek a németek a lőállásból. S jön velük a régi nóta. „Pécs, Vác, Fehérvár megint a miénk” – mondja a tanksofőr, egy kölni fiú. „Der Adolf hat es versprochen, er wird uns herausholen. Dann tut er es auch.” Sztálingrádnál megtette? – Meg! mondja az egyik lakó. Sztálingrádnál egy szál német se esett fogságba. S az embernek, aki ezt állítja, épp úgy öt érzékszerve van, mint nekem.

Tizenkilenc éves a kölni fiú, három éve verekszik öt vagy hat országban. Egy éve nem tud semmit hazulról, az elporladt Kölnből. „Post is Luxus im sechsten Kriegsjahr” – csörgi Goebbels után. „S ha vége a háborúnak?” – kérdi egy anya, aki azért még mindig gyereknek nézi, „mit csinál akkor?” Akkor?... „Hazamegyek tanulni” – mondja bizonytalanul, majdnem ingerülten. „Kölnbe?” Vállat von. „Köln elpusztult. Örüljenek, hogy magukat az orosz lövi… Majd meglátom, hova.” Tank a hazája, otthona, szeretője, országút a tűzhelye, szíve fölött viseli Hitler képét s mindig gondosan, gyöngéden ráhúzza a zippzárt. Ne félj, nem veszi el senki.

Este magyar katonák tévedtek be, az előőrsünket keresték. Végre megint ember szólalt meg négyheti zagyva, fenyegető hencegés után. Nem várják Adolfot, szerények, udvariasak, hitetlenek. Gramofonlemez helyett nyelv forog a szájukban. „A hidak, a hidak!” – sóhajt az egyik, sapkájához kap s állára vágja a fejét.

Január 23

Reggel elölről kezdődött a pergőtűz. Máskor egy óra alatt átestünk a verésen, ma délig tótágast állt a pince. Egy gyerek lehányta magát. Délután vadászgépek szánkáztak a házak fölött, erős fedélzeti tűzzel. Hatodik telitalálat a házon. A németek utolsó csepp vérünkig tartják a várost.

Van a házban egy tűzoltó. Azt mondja, hogy társait s a szivattyúk jórészét is „kimentették” Németországba. A szivattyúkat egy ostromra készülő városból! Igazán egyszerűbb lett volna, ha mindjárt karácsony este magunkra gyújtjuk a város négy sarkát. Hitler kéjes álmot lát az ilyen eleven fáklyától. Hitler-Matuska. Világrobbantók, vonatrobbantók. Nehéz kielégíteni a nemi életüket.

Az óvóhelyen szól a német gramofon, a „Bel Amit” nyúzza ötvenedszer. Willy Forst énekli, azt mondja Pel Ami.

Schubert népének három aszfaltsláger a zenei vigasza. Scheissarsch a köszöntése, egy ámokfutó az istene, gázkamrába löki a csecsemőket. Hamarább öltek, mint szerettek. Sejtelmem sincs, mi az a rejtélyes keresztény európai műveltség, amit védelmeznek a bőrünkön.

*

Itt járt két nyilas különítményes, szállást kerestek. Kivont revolverrel hadonásztak a jámbor öreg házmesterné orra előtt. Volt a konyhában egy német katona is. Megparancsolták neki, hogy lőjön le minden zsidót, aki útjába akad. „Hol van itt zsidó?” – röhögött a német. „Itt oroszok vannak.”

Rémdrámává fajult commedia dell’ arte. Paprika Jancsi leugrik a színpadról s fakardjával igazán hasba szúr.

*

Ennek az országnak valósággal a porából kell megelevenednie, mint Muhi után. Előre tudom, hogy nem támad belőle különb főnix, mint a régi: a csodamadár csak porhüvelyt cserél, nem jellemet. De ne törődj ezzel. Ezt a véres országhamut a fiatalok  hite s nem az én hitetlenségem alá teríti a sors.

*

Két idegen kezet kulcsolok össze: vékony gyerekkezeket. A mutatóujj ima közben már nem ismer a lefogyott középső ujjra.

Január 24

Nagy havazás. A pihék bekalandoznak a lyukas szobákba és sárrá keverik a téglaport. De a tátongó sebeken át befehérlik a néptelen téli panoráma. Breughel rigólátta betlehemes tündérkertje. Három fala van a szobáknak, a negyedik helyén folyton megújuló hófüggöny zizeg.

*

Hajnalban újabb német betörés a konyhába. Ma szájharmonikákon hencegnek. Más Szolnok s Szeged is az övék.

Katonaszagra ébredő csorba szukák, nyafogó gyerekek, a pisi felmarta feneküket, borzas vénasszonyok, meztelen combjukon kapkodnak a szoknya  után, valaki nem találja hamis fogsorát, künn csapkodnak az aknák, csörömpöl az üveg, hull a kémény. De jó annak az agyonlőtt kutyának!

*

Éjjel órákig fekszem mozdulatlanul, nyitott szemmel. Szántód felé biciklizem, kétoldalt zsinatolnak a szélben a nyárfák. A sorompónál zökken egyet a gép. Balkézre kinyílik a síkság, zeng a sürgönydrót, párafátylait rendezi a nyakán a Balaton. Itt a rév, kinyúl értem Tihany. Úgy, úgy, vegyél kígyós, meleg tenyeredbe.

*

A ház tömve német katonával. Ma vagy holnap ide öltözik le a századparancsnokság. Az orosz most már szemből is lő, a Sas-hegyről. Szorul a gyűrű, itt ér véget az utolsó fejezet?

Nem hiszem. Alighanem a Vár lesz az SS vérpada.

Január 25

Naponta eltalálják a házat. Két kőmackó gubbasztott hátul a kertlépcsőn, ma hűlt helyüket leltem. Hajnalban széttépte őket a bomba s egy öreg fát is terített melléjük fakeresztnek. Ragyás a hó, olyan, mint egy összeégett arc, mintha a város kezében felrobbant volna egy benzines üveg. Forgács, szilánk, üveg ropog benne. Tegnap felolvasztottam egy tál havat mosdani s összevagdosta a kezemet az üledéke. Ne nyúlj a hóhoz: vág! Mint régen a magasfeszültségű villanyoszlopra, úgy szögezi most a háború a legjámborabb tárgyra, még a hópihére is halálfejes intelmeit.

*

Új csapatok, új arcok, a Lórántffy Zsuzsánnak-utcából szorultak le. Egy augsburgi orvos a mi talpalatnyi, sötét menedékünket szemelte ki kötözőhelynek. Az óvóhelyre nem mehet, ott egy monoklis, alacsony, rövidre nyírt porosz főhadnagy intézkedik. Parancsnokság vagyunk.

Az orvos nyugodt. A felmentő sereg itt áll a kapuban. Jön már, jön a sereg, itt jön, itt! Fölingerül, a konyhaasztalra csap. Jön, mert jönnie kell! Néhányan áhítattal bólintanak.

Ismerem már a német lélek ingalengését. „Ich möchte es haben, ich werde es haben, ich soll ez haben!” A vágyálmot rögtön átdolgozzák valósággá: a birtokukká. S ha a valóság ellenáll, csalódnak, megsértődnek, felbőszülnek, revolvert rántanak. Folyton a másé után nyúlnak s ha nem adod oda: föld nélküli, kitagadott népnek játsszák ki magukat.

Az orvos a „felmentés” után hazakészül. (Minden katonának szabadságot ígértek, ha átvészeli a budapesti poklot.) Hová haza? Maga mondja, hogy Augsburgban térképpel kell keresni az ódon utcákat. De azért a következő percben már azt meséli, hogy háború után családjával autón bejárja a harctereket, eljön Pestre is, igen, ebbe az utcába is.

Figyelem az arcát: őszintén beszél. Ezzel az arccal hisznek a csodafegyverben is.

Január 26

Ismét bedúlt egy szoba H.-nál az emeleten. „Mára megtettük hazafias kötelességünket” – mondja csendesen. H. Károlyi Mihály követe volt; a két háború közt megpróbálták halottá nyilvánítani. Már második szobáját, szép családi bútorait áldozza fel annak az országvesztő politikának, amely snájdig körvadászatokat tartott rá.

Az öregurak kicsinyesek, H.-nak azonban remek arányérzéke van, amely a pillanatnyi helyzet szerint forgatja magatartását a puszta életösztöntől a tágítható tárgyszeretetig. Békében, biztonságban nyilván felbosszantotta volna egy eltört váza, most vállrántással temeti a fiókos szekrényt. Meghallja, hogy tegnapról maradt egy kis lóvagdalék. „Az már döfi!” – s csettint. Ez aztán civilkurázsi.

*

Félni annyi, mint élni? Nem, nem, százszor is nem. Élni annyi, mint ellenállni. Ellenállni a csüggedésnek, éhségnek, fagynak, vízhiánynak, hazugságnak, félelemnek. Csak így élhettük túl az özönvizeket. Noé a legjobb lelki ellenállókkal szállt hajóra a pusztulást elől.

Az oroszok állítólag két utcát szereztek ma s elérték az Ernyei-villát. A szomszéd házban valaki halódó elemekből összetákolt egy rádiót s elfogta Londont. Így tudtam meg a lengyelországi áttörést, Allenstein, Lodz, Posen, Marienburg stb. elestét. Boroszló, Königsberg közvetlen veszélyben.

Hócsuklyában, sisakosan, cuppogó bakancsban, lábuk közé szorított fegyverrel, bogáncsként álomhoz ragadva, csöndesen ülnek a német katonák a kihűlt konyhában. Ha most betoppanna egy orosz, annyi erejük se volna, hogy állva adják meg magukat. Először hasonlítanak igazán emberhez.

Az augsburgi orvos utolsó védőoltásaival próbálkozik a lelki klinikáján. Jön, jön, itt van már a kapuban a felmentő sereg! „Mensch, warum bist du Arzt, warum bist du nicht lieber Stratege geworden?” – horkan fel az egyik s visszaroskad halálos álmába. Puffadt az arcuk a kimerültségtől, dagadt és ólomszínű.

Késő este megjön a menázsi. Tegnap óta nem ettek. Huszonöt deka kenyér, tizenöt deka zsír s három cigaretta az adagjuk a következő két napra. Egy pillanatig magukhoz térnek a dühtől, a legerősebbnek pár ordításra is telik a tüdejéből. De az őrmesternek se kell több egy-két káromkodásnál. Rájuk rivall, kezükbe nyomja a kenyeret; eltompulva, leragadt szemmel, megjuhászodva majszolják.

Végre kibuggyant az ember ezekből a marslakókból. Kegyetlenül lakolnak a Wilhelm-strassei pogány fáklyásmenetekért. Azt hittétek, örökre tart az a dzsungelünnep?

Éj közepén kilesek a kapun. Dühöng a hófúvás; az elhagyott, sötét lépcsőházban bokáig ér a ropogós, friss hó. Meg-megcsörrennek a liftakna üvegfalai. Odakünn csattognak az aknák. Egy fegyveres, fehér kísértet csúszik be négykézláb a külső kertkapun, szemére húzott csuklyával. Sebesülthöz hívja az orvost. S az orvos abbahagyja hadászati monológját, fogja a gyógyszeres zsákot, s négykézláb eltűnik a förgetegben. A falióra tovább ketyeg a szűk konyhában. Fekete-erdei malmokat, kakukkos órákat, tiroli hegedűket, rajnai hajókat ketyeg a hócsuklyás tetszhalottak álmához.

Az óvóhelyen telefonparancsokat oszt a főhadnagy.

Január 27

Egy kisfiú kezében fölfedeztem gyerekkori játékomat s melléje kéredzkedtem. Öt lapból áll a játék, mindegyik lapon húsz kockára osztott egy-egy világrész. A kockákat színes képek fedik, amelyeket helyes földrajzi válasszal lehet kiváltani. Hányszor utaztam be így a világot egy kolozsvári földszintes házban! Hányszor, de hányszor kergettem ezt a gulyát a pampákon, s szűrtem meg ezt a gumifát a padlón könyökölve! A mormonok sárga városában is jártam s ezt a holdfényt kergettem egy fogaton Mexikóban! Talán még a piárista templom harangja is megszólal az utazáshoz?

Nem szólal meg. Vízhordásra hívnak. Csak négy vödröt viszünk, apad a kút.

*

A patkány fiatal korában is patkány, a csatornában lapít, az én fiatalságom azonban nem erre a patkányhalálra készített elő. Bocsássatok meg, ha néha elvesztem a fejem.

Megható, csodálatos termeszdomb a test. Mostanában alig-alig jut zsákmányhoz a kis köztársaság, hol egy csöpp fehérjéhez, hol egy szem zsírhoz, hol egy szemernyi szénhidráthoz. De mesteri kiegyenlítő gazdálkodást folytat velük s szinte a zsákmán percében tervszerűen küldi a szalonnabőrkét az elmaradt cukorszem helyére. Maeterlinek írja, hogy a termeszdomb tanácskozás nélkül, némán is tudja, mikor mennyi munkásra, katonára vagy anyára van szüksége s e szükséglet szerint öl, nevel, táplál vagy ítél halára. Így tesz megkérdezésünk nélkül a test is, teszi hozzá.

„Termeszdomb az ember?” – fakad ki B. „Nézz körül, mit tett! Szemétdomb!” „Ó, itt nem” – s májamra, tüdőmre, gyomromra mutatok. „Csak homloktól fölfelé az.”

*

Az augsburgi orvos az SS-t dicséri a Wehrmacht rovására. „Tudom, hogy akad köztük briganti” – teszi hozzá. „De jól verekednek. Németország csak neki adós igazán.”

Új erkölcstan. Nem bánom, hogy apagyilkos, ha jó hazafi. A hazafiság Vörösmarty korában még az erkölcsiség tűzpróbája volt, ma gonosztevők menlevele körülöttünk.

Budapestnek is az volt a végzete, hogy sorkatonaság helyett az SS zárkózott bele. Egyszerű a hadtudományuk, abból áll, hogy az utolsó patront is ki kell lőni. Gyönyörűen hangzik s a legnagyobb hülyeség. Ezzel a tudománnyal hátrálnak két esztendeje elhamvadt városokon s felkoncolt országokon át.

*

Éjfélkor felültem a matracon. Már égett egy gyertyacsonk az alvók felett. Akkor gyújthatták meg, mert kénszagot éreztem. „Hallottad?” – suttogja H. Ő is ül. B. megfordul a földön s rám néz: ő is ébren van. Hallottuk mind a hárman. A főhadnagy robbanóanyagot kért az óvóhelyen. Und schicken sie unbedingt Sprengstoffe…

Most mégis félsz kutya test, ugye félsz?

 Félek.

Már este óta nagy a jövés-menés, futkosás az óvóhelyen s minket csak egy lebegő vászonfüggöny választ el az ajtajától. Odabenn egy sárga ház védelmét szervezik.

Melyik az a ház? Amíg a zöldről beszéltek, még gyaníthattuk, hogy a Korbuly-villa. De melyik a sárga? Ha az Ernyei-villa csakugyan az oroszoké, a sárga nyilván szemközt a Szcitovszky-villa. Ez a két ház a Törökvész erődje.

A főhadnagy rekedt. Újabb járőr jön jelenteni, a tiszt felüvölt, visít, agyon akarja lövetni a káplárt. De a káplár hangja meg se rezzen, úgy látszik: tudja már, hogyan kell bánni ezzel a dühöngővel.

Erőd leszünk mi is. Feljebb néhány házat emeletről-emeletre adtak fel, a gyerekek a kazánházba szorultak, a földszinten volt az orosz, az emeleten a német. Egy házat már szétlőtték a fejem fölött karácsony után…

Később felolvad a főhadnagy hangja. Tudatja egy tiszttársával telefonon, hogy a lengyel frontszakaszon leváltottak három Wehrmacht főtisztet három SS-el. (Természetesen ő is az.) Úgy látszik, ez a kis belháborús diadal tökéletesen kárpótolja az elveszett Ernyei-villáért.

Egy kis levegőre van szükségem. Ruhástól alszom, csak kabátot kell húzni. Kiállok a kapuba.

Süt a hold a kerteken át, pattannak és surrannak a puskagolyók, mint minden éjjel. De a hó nem olyan, mint máskor, nem kéklik: ma rózsaszínű. Mintha vékony rózsalevélen át látnám a fehér éjszakát. Elbűvölő. Az ember azért él, hogy ezer ilyen képet lásson s vigyen magával a lelke legyezőjén az örökkévalóságba.

Megáll mellettem B. „Borzalmas tűz lehet a közelben” – mondja. Úristen, tűz csakugyan! Az színezi ma ezt a rózsaszínű havat.

Fenn a szél bevág egy ablakot s a maradék üveg kicsörömpöl. A halál cimbalomverője talált a házra.

Január 28

Kora reggel lábán hozták be az első sebesültet. Haslövése volt. A szanitéc otthagyta állva egy szék előtt s futott a többiért.

„Hol fognak kötözni?” – kérdezte halkan. Hol csakugyan? Az óvóhelyen még a telefonon ráng a főhadnagy: „die Ivans drücken uns hart!” – ordítja, az orvos nem tudott visszavergődni a házba. Szünet nélkül aknázzák a kaput.

Meggörnyedve, roggyantan áll a sebesült, félrecsüggeszti a fejét, a kezemért nyúl. Le akar ereszkedni a székbe. Kérges a tenyere, nyirkos a fájdalomtól, nincs nemzetisége. Mintha egy fáradt favágóval kezelnék. Lesegítem a székbe, az ajtó mellé. „Itt útban vagyok, tudom” – mondja szelíden. „Kis türelmet kérek, mindjárt elvisznek”. Ugyan hová? Öregedő ember, sörtehaja erősen őszül.

A következőket fektetve hozzák. Most esett el a Baár-Madas intézet a harmadik utcában. Egyiket hordágyon, másikat vérázott matracon, harmadikat egy kettérepedt ajtószárnyon. Ez a harmadik már nincs eszméletnél. Egy akna szétroncsolta a két lábát, arcát teleköpte gödrökkel, vértóból szedték föl, elvérzett. El akarják különíteni, hátraviszik a tűzoltó alagsori lakásába a konyhakőre. Csodák-csodája, az orvos élve bejutott a kapun.

Szorosan egymás mellett, némán feküsznek a földön a sebesültek az óvóhely előterében, nézik a mennyezeten a gyertyaláng tündértáncát, egy szanitéc verejtékezve, szuszogva, találomra cigarettát dug egy pihegő szájba. Időnként közönyösen átsiklik rajtam a tekintetük, mint autóreflektor az út menti fatörzseken.

A háború a kötözőhelyen visszájára fordítja a hősiességet, mint egy cifra kesztyűt. Szép a felpántlikázott katona s szép a Hadak Útja, de ez a kiábrándító, szörnyű átszállóhely van köztük: a kötözőhely. Tolsztoj is itt irtózott meg a háborútól. Hogy is hívják azt a herceget, akit Andrej mellett amputálnak a sátorban? Ha túlélem, megint elolvasom a Háború és békét; hirtelen lepergett előttem az egész regény.

Suttogva beszól a tűzoltó felesége, hátrahív.

Bableves fő a tűzhelyen, két kisgyerek – a tűzoltó két csöppsége – játszik köhécselve az ágyon, kártyalapokat szaggatnak. Egy asszony edényeket töröl. „Eleinte borzalmasan dobálta magát” – mondja a tűzoltóné, „le akarta tépni a zubbonyát. Most nem mozdul. Azt hiszem…” Megtörli a köténybe a kezét s egy marék dió ad a gyerekeknek.

A sebesült a csöpögő vízcsap alatt fekszik. Leakasztom a petróleumlámpát, melléje térdelek, két ujjammal megnyomom merev szemhéját. A két gyerek diót ropogtat, egy felemelt fedőről vízcseppek gurulnak le s pöfögve, mérgesen futkosnak a tűzhelyen.

Bejön egy katona; magához veszi az iratokat. „Volt családja?” – kérdem. Valahogy nem tudom szó nélkül elengedni ezt a majdnem ismerős halottat. Keresgél egy papírlapon. „Házas volt. De nem volt gyereke.” Kivisszük a fáskamrába.

*

Jó volna még élni. A halálban az a legborzalmasabb, hogy nem tekinthetünk többé emberi szemekbe. Életem mindennap meg-megújuló öröme volt, hogy szép barna férfi és női szemekben fürödhettem.

*

Alkonyatkor csöndesedett a verés, a sebesülteket elvitték, állítólag a Várba. Magyar katonák ácsorognak a konyhában s az alagsorban, ők már az utóvédhez tartoznak. Menedékhelyünk előtt magyar rádiósok órák óta áramot gerjesztenek. A házmesterné egyet megkínált egy pohár teával. Köhögni s csuklani kezdett a forró italtól: nyolc napja ez volt az első meleg korty a szájában.

A főhadnagytól megszabadultunk. S ma vagy holnap észrevétlenül lecsúszik életünkről Hitler árnyéka. Tizenkét évemet takarta be, virágzó, legszebb éveimet.

Január 29

Német és magyar katonák bóbiskolnak a sötét előtérben, a döglött rádió körül. Megszakadt minden összeköttetés. Az óvóhely már hajnal óta lakatlan.

Tizenegykor küldönc érkezik, tisztán hallom a parancsot a függöny mögött: tartani az Ezredes-utca, Fillér-utca és Olaszfasor közti szakaszt! Egy kicsit elszédülök. Az Ezredes-utca alattunk van! Megmenekültünk.

Délben már üres a ház. Senki földje vagyunk. Mátyás király óta nem voltunk ilyen önállók. S bevallom, mégis szeretnék s szeretnénk mind minél hamarább megszabadulni ettől az életveszélyes felségjogtól. Máskor is így volt a múltunkban? Úgy éreztünk mindig, mint ez a kis budai utca a megvert németek és győztes oroszok közt? Az egyforma méretünk egyformán éreznek: nagyok a nagyok módján, kicsik a kicsikkel, akár kis utca az a kicsi, mint ez az utca, akár kis nép az a kicsi, mint a mi népünk.

Néha betéved egy katona, a tüzelőállást keresi, egy pillantással felismeri a helyzetet s ész nélkül elrohan. Később beront egy német az itt felejtett páncélöklökért s egy tölténykoszorúért, felnyalábolja s csúszkálva, bukdácsolva menekül. Mintha valaki visszarohanna egy égő házba a cigarettacsutkáért.

A délután nagyon csöndes. Hátranézek a fáskamrába, a halott egy rácsajtó mellett fekszik, kérges sarka, sárga lábszára kinyúlik a véres katonaköpeny alól. Hívom a tűzoltót kicipeljük az óvóhely elé, a hóra. Abban a pillanatban néhány golyó csap el a fejünk mellett. Gondolhattuk volna! Az óvóhely kerti kijárata az Ezredes-utca felé nyílik; dél óta már német célpont agyunk!

Csöndes az este is. Lengő papírdarab zörög a kapun, rigók ugrálnak a havas lépcsőn. Sokat koplaltatok ugye az idén? Csak már vége lenne ennek a kísérteties szuverenitásnak!

Január 30

Csukott ajtókon át keresgélő lépteket hallok a kapu felől. A világító számlap három órát mutat. Felülök, halkan szólok. Koromsötétbe s nehéz, nyomott lélegzésbe ütközik a hangom. Újabb ajtó nyílik az alagsorban, két-három láb megáll. Jobbkézt van a szenespince s a fáskamra, balra az óvóhely. Balra indulnak a léptek.

A függöny féloldalt fellibben, három hócsuklyás óriás áll a nyílásban. H. hirtelen felül, én már rég ülök. A németek is éppen ilyen csuklyás hóköpenyt viseltek, lehetnek ők is, valamelyik járőrük. Farkasszemet nézünk, senki se szól. Egyszer csak az egyik óriás nevetve felemeli a karját. „Szervusz, szervusz, ruszki, ruszki!” – mondja sebesen.

Kacag az egész óvóhely.

Túléltük az ostromot.

Forrás: Budapest – A székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata 2. évf. 1-2. szám 1946.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése