Gyalog
A késő októberi napfény
úgy táncolt a romok felett!
A sok foghíjjas utcasor Budán
mint eszelős vénasszony, nevetett.
A rokkanttérdű, kopott, öreg házak
tető nélkül élvezték a napot,
szinte szégyelltem fejemen
az úriember-kalapot.
Féltem e furcsa ragyogásban,
a háztetőn rég megholt nagyanyám
keringőzött s én vacogó fogakkal
menekültem. Vén városok nyarán.
Autóbuszon
A Várat elkerültem, mint a poklot,
nem tudtam látni még.
Az égre néztem, sok szakadt izom-rost,
így festette a felhőket az ég.
A felhők alatt volt a Vár, a régi
s most ott vannak a téboly szörnyei.
Hát nem volt honvéd, aki a hont védi?
Hát nem jött lóhalálban Görgey?
Ó, fuss autóbusz, fuss ki a világból!
Ragyogj, ragyogj októberi verőfény!
Száz Dózsa-trón ég, vádolón világol
s fejünkre szakad az erkölcsi törvény.
Horvát-u. 26., I. 2.
Lakásom szabadtéri színpad: az egyik fala kiszakadt.
Ma is úgy áll, kitárulkozva, ahogy rég, az ostrom alatt.
Tegnap felléptem benne én is, tetszett ez a furcsa szerep,
néztek a nézők: háztetők, kémények, nap s a fellegek.
Díszlet nem volt. Úgy mondtam el, mint régen
Shakespeare-színpadán:
itt állt az asztal, itt a karszék, itt éltem, ez volt a
szobám.
Ott ágáltam kis lámpalázzal, hová télen az akna hullt,
szavam úgy szállt a semmibe, mint multam, a polgári mult.
Forrás: Budapest – A székesfőváros történeti, művészeti és
társadalmi képes folyóirata I. évf. 1945. december
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése