„Elhullunk, mint a fák levelei.”
Ezsaiás 63, 6.
Künn a természetben hervadó virágok,
Hulló és megszáradt levél a mit látok.
Ilyen az élet is, hullnak örömei,
Mint fák és virágok sárgult levelei.
Mi is lehullunk majd, nyugalomra térünk,
Boldogok ha midőn a révpartra érünk,
Elmondhatjuk hiven futottam pályámat,
Add meg én Jézusom égi koronámat!
Oda
a tavasz és nyár ékessége. Mindenütt hulló levelek, hervadó virágok, a hanyatló
természet bús jelenségei látszanak. Nincs a mezőnek virága, a természetnek
mosolygó tekintete. Az őszi ködhöz hasonló borus érzés száll lelkünkre. A
természet hervadása életünknek példázata. Mi is virulunk korunk szép tavaszán;
az öröm mosolya, ragyogó fénye játszik arczunkon, tekintetünkön. Majd az élet
közép korában, mint a természetre a nyári időben, munka és verítékezés vár
reánk magunkért, szeretteinkért, embertársainkért, egyházunkért, hazánkért,
nemzetünkért. De miként a nyár hanyatlásával, lassan bár, de fogy a nap ereje;
mi is, ha életünk a délpontot meghaladta, fogyatkozunk erőnkben, mind hova
tovább gyengülünk, míg végre a virulást s munkabiró szakot, hervadás váltja
fel, majd a falevélhez hasonló lehullás követi.
Hát
ez-é a mi osztályrészünk? Avvagy, mi sem vagyunk-e tartósabbak a falevélnél, a
mező virágainál? Oh, hisz igy sorsunk fájdalmasabb, mint a hulló leveleké s
hervadó virágoké, melyek nem érzik a virulás örömét, s nem érzik az elmúlás
fájdalmát. Nem igy van, ne búsulj kedves olvasó keresztyén felebarátom. A
mindent bölcsen intéző jó Isten, miként a hervadás után a természetnek hoz uj
életet, tavaszt és virágzást, minket, kik sokkal drágábbak vagyunk fűnél,
fánál, virágnál s az egész természetnél, ha lehullunk is, mint a fák levelei:
örök életre méltóztatott. Az örök életet hirdeti a természet megujulása, az
örök élet hitét tanitja szent vallásunk gyermekségünktől fogva; e hit kisérőnk
és buzditónk az élet terhes munkájában, és sokszor szivünket elboritó
keserveiben; örömeink elvesztésénél, kedveseink koporsójánál. E hit mondja
nekünk, ember! te az Isten képét hordozod e földön, halhatatlan vagy, igazán
és nemesen futott pályád végén az idvesség koronájával vár reád az az áldott
Jézus, ki már földi életben tudományának mennyei fényével előtted járt; mint
egy feláldozó hű testvér vigyázott gyermekségedre, ifjuságodra, erősitett,
bátoritott a férfi kor küzdelmeiben. Ne félj, csak higyj, ne félj. Bár élted
hervad s lehullasz, mint a fák levelei, míg poraidra, hogy a feltámadás napjáig
csendesen pihenjen, vigyáz; lelkedet magához öleli az ég dicsőségébe, hol nem
fogsz látni hervadást, de a menny viruló tavaszának el nem muló mosolya
hervadatlan virágai gyönyörködtetnek mindörökké!
Midőn
az ősz hervadó képe, a hulló falevelek emlékeztetnek elmulásunkra, s ez
emlékezet busongó érzelmeket költ bennünk: ime a vallás igy vigasztal, hogy
eloszlassa kétségünket s borulatunkat. Azonban, hogy ezen vigasztalást egész
teljességében érezzük, a az örök élet boldogságára számot tarthassunk: mint
gyermekeknek, ifjaknak, felnőtteknek, sőt még az öregeknek is, az élet egyes
szakaival járó munkát, kötelességet hiven kell teljesiteni, az örömet nemesen
élvezni, a fájdalmat, csalódást, panasz, zugolódás nélkül hordozni. A
gyermeknek, ifjunak, hajadonnak, Isten félelmében, lelki alázatosságban kell
nőni és virágozni, szivének tisztaságát, ártatlanságának erejét hiven
megőrizni. A férfiunak, a nőnek, az apának és az anyának magáért, az övéiért,
vallásáért, hazájáért, nemzetéért és segélyt tőle váró ember keresztyén
társáért Istenbe vetett bizalommal, kitartó hűséggel munkálkodni, s minden jót
cselekedni. Az öregnek, ki már nem birja a munkát, az ifjak előtt, a nemesen
futott pálya tetteivel, s a hitnek mindent Istenre hagyó bizalmával kell
ragyognia. Igy élvén keresztyén olvasóm és embertársam: ne félj a hervadástól,
mert ha a vallás, erény és tiszta erkölcs virágaival, gyümölcseivel gazdag volt
életed: az örök élet virányára ringat át a halálnak álma.
Forrás: Vasárnap – III.
évf. 5-6. sz. Felső-Bánya, 1881. okt. 30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése