ŐSZI
FÁRÓL megsápadt levél, könyv hull le a polcról régi szerelmesek történetével.
Rég nem olvasott, érzelmes regény, mintha megunta volna, hogy nem nyúlnak
hozzá, senki homlokát nem ráncolja, mikor a hős féltérdre ereszkedve vallomást
tesz, senki nem mérlegeli, vajon komolyak-e szándékai, hímzése fölött nem
sikolt föl a kisasszony, mikor az egymásra vágyók végre célhoz érnek.
Öngyilkosságot akart elkövetni a kötet, de életben maradt. Mindössze egy
méterrel mélyebben őrzi most lapjai között a kürtőkalapos lovagokat, tavaszi
kirándulásokat a hideg sült tökkel és egykor izgalmas szóváltásokkal.
Egy
méterrel mélyebben járunk most valamennyien.
Mint
a lelkes régészeknek, ha a város egy régebbi részét óhajtják vizsgálni, lefelé
kell ásniok egy keveset, úgy kell nekünk, mint valami emelkedésen, fölfelé
kapaszkodnunk, ha csak emlékezésben is újra azt a várost akarjuk járni, amelyet
néhány esztendeje.
Hol
vannak a pocakos polgár hasának vastagságával vetekedő törzsű fák,melyek a
pesti utcákon, ereken erdőségeket juttattak eszünkbe? Hol vannak a padokon
üldögélő nyugdíjasok, akik a fejük fölött tanyázó, verebekkel életre szóló
szövetséget kötöttek, hogy soha egymást el nem hagyják? Merre röppentek a
sirályok, amelyeket a Lánchídról rejtelmes öreg urak és iskolát mulasztó boldog
diákok etettek, mialatt a Duna két oldaláról büszke-szép hatalmas épületek
jóindulatú mosollyal nézték a színjátékot? Hová tűnt az az idő, amelyben
Budapesten minden lehetséges épület, híd, sétány, nevezetesség ki volt
világítva, hogy végül egy mérges lapszerkesztő a korzón kijelentse: ő
büntetésből magát a polgármestert világítaná ki? És hol van maga a
lapszerkesztő? Hol vannak végül maguknak az épületeknek tündöklő díszei, a
sétányok mesebeli tisztasága, a Váci utca ragyogása, az Apponi tér békésen
igyekvő forgalma, a Mária Valéria utca aszfaltjának sima szürkéje, mely
külsejére sokat adó, idős gavallér galambszínű öltözetére emlékeztetett, vagy –
eső esetén – ünnepélyesen csillogó fekete tükre?
Ebben
az utcában tanyázott a Szép Szó első szerkesztősége.
Tanyázott
– ez a helyes szó, mert a két nem túl nagy és eléggé sivár helyiségben
Cserépfalvi Imre könyvkiadó raktárában, keddi napokon az emberek is mintha úgy
lettek volna egymásra dobálva, mint a gyalult bútordarabok és a fölvágatlan
könyvek. Meghitt szeszélyességben, bizalmas zsúfoltságban, amely rendetlenség
mintha egy titokzatos, csak beavatottak számára megmutatkozó rend álruhája is
lett volna és ezért a két kalitkát az otthon jellegével ruházta fel. De azért mégsem
otthon volt az, csak tanya, rendetlenségében, hangsúlyozottan ideiglenes
összevisszaságában alkalmi tanya; ideiglenességét még megerősítette a
várakozás: csak múljék el mennél előbb a délután, a néhány szerkesztőségi óra,
a lényeg azután következik: a Hangli-sörözőben éjfélig, vagy tovább is tartó
üldögélés. József Attila és Ignotus Pál, a két szerkesztő hol egyik, hol másik
szobában ültek a könyvekkel borított asztalok sarkára megtárgyalni valamit a
vendégekkel, akiknek feje – mint a kártyacsomag lapjai keverés közben – szintén
a legváratlanabbul bukkant föl itt is, ott is; Somlyó Zoltán szép sötét arca is
megjelent itt egyszer, Berda József jókedvű rikoltozása meglepő szögletekből
hangzott föl, megszámlálhatatlan mennyiségű költőnő csevegése töltötte meg a
szobát, mint valami madárházat; Fejtő Ferenc és Remenyik Zsigmond ugyanúgy
pattant ide-oda, mint Ignotusék; az egyetlen szilárd pont, biztos tájékozódást
nyújtó támasz, aki elhorgonyozva tartózkodott az első szobában Matildka volt, a
kisasszony.
A
HANGLI-SÖRÖZŐ a Mária Valéria utca tanácsa volt; de annyira megszerettük, hogy
ez maradt sok későbbi üldögélés színhelye is, amikor a folyóirat már rég
átköltözött a Pantheon-kiadó helyiségébe. Egyszer azonban, emlékszem, nem oda,
hanem a szemben lévő nagyszálló halljába kalauzolta a társaságot a Szép Szó női
hangon kiáltozó bárója. Tompított világításban adta elő legközelebbre tervezett
műsorát a dizőz, aki kérte, hogy meghallgassuk.
Ha nem szeretsz vissza
mi lehet?
Eső után kár a köpönyeg.
-
énekelte, míg saját külön zeneszerzője, aki ezt a dalt szerezte, áhítattal
kísérte. József Attilának különösen az tetszett, hogy: „ha nem szeretsz
vissza”. Igaza volt. A slágert is komolyan figyelte, a tudós szemével és
fülével, aki semmit nem tart érdektelennek és a környezet értékétől függetlenül
kiemeli abból azt, amit megjegyezni valónak ítél. „visszaszeretni” többet fejez
ki, mint viszontszeretni, a teniszjátékosok nem viszontütik egymásnak a labdát,
hanem visszaütik; az időbeli különbséget érzékelteti tehát ez a szó: előbb van
az érzelem, amelyre azután a viszonzás vagy nem-viszonzás válaszként
következik.
A
slágerszerző szavát a költő helyeslő biccentése bebocsátotta az irodalmi
nyelvbe. – Azután, már odalent a bárban, ahol csak a mi társaságunk tartózkodott,
versekről beszélgettünk. József Attila a dizőz bundájában ült a középen, mert
fázott. Én Babits „Mint különös hírmondó”-ját mondtam el, melyet akkor is,
azóta is legszebb magyar költeménynek érzek. előtte Adyról folyt a szó, s mint
olyanról, akit más költő meg sem közelíthet. Azt hiszem, éppen ezért idéztem
ezt a verset, de a válasz csak az előbbi kétkedő mosoly volt. „Pedig – mondtam
erre – Ady ilyen szárnyalású verset soha nem írt.” „Nem, ilyet tényleg soha nem
írt” – szólalt meg Attila. Meglepetten fogadtam ezt a váratlan segítséget éppen
tőle. Hiszen emlékeztem, „Az istenek halnak, az ember él”-kötet ellen írt
röpiratára. De ismerten tárgyilagosságát és visszaemlékeztem arra a Balog Vilma
által rendezet Babits-estre is, amelyen a jelenlévő költők olvastak föl
Babits-verseket és amelyen József Attila éppen a „Mint különös hírmondó”-t
választotta és csak miután megtudta, hogy mindenki csak egy verset olvas föl, s
neki volt egy másik kedvence is, engedte át ezt a költeményt nekem.
Tárgyilagossága több volt, mint az elfogultság hiánya: teremtő volt. Régen
túlemelkedett már azon, hogy ítéleteit egy-egy művész személyéhez, vagy akár
egy-egy művész művészetének egészéhez fűződő személyes rokon- vagy
ellenszenvétől tegye függővé.
KÉSŐ
LETT. Elindultuk az éjszakai erős esőben a Mária Valéria utcán. Aztán jobbra
vágtunk, föl a Tisza István utcán át. József Attila velünk. Hogy ekkor volt-e
otthona, nem tudom. Mert körülbelül ebben az időben tartott lakásavatást a
Szentkirályi utcában, ahol még telefont is tartott, mint valami különös
háziállatot, s a lakásavatás alkalmából a Szentkirályi utcai otthon a sűrű
cigarettafüstben félelmetesen hasonlított a szerkesztőségi délutánok
helyiségéhez, s mindössze annyiban különbözött tőle, hogy távozásunk előtt a
költő gyűjtést indított a szobaleány számára, aki a lak rendbeállítására volt
másnap eljövendő. De kevéssel a lakásavatás után már gondterhelt arcát láttam
viszont a Nádor utcában: még nem tudta, hogy hol aludjon. Én akkor testvéremmel
albérletben laktam, szüleim fönt a hegyen, csak tanácsot tudtam adni Együtt
hívtuk föl a Nádor utcai trafikból a Mikes
Kelemen Akadémiát, vagyis Füsi Józsefék lakását: odaköltözetne-e József
Attila az Akadémia Benczúr utcai „székházába”? A válasz az volt, hogy sajnos
nem. Talán az Akadémiát takarító „méltóságos kisasszony” volt ennek az oka,
vagy az, hogy Jóskáék ismét bezárták tréfából a mellékhelyiségbe G. L. ismert
közírót, és távozni óhajtottak hazulról, nem tudom, ez már más fejezetbe
tartozik. A lényeges az, hogy Attila az ilyen kicsinyes gondok között is
mennyire a költészettel foglalkozott mindig – hiszen ez természetes is volt -,
méghozzá úgy foglalkozott vele, hogy nem is fordított rá külön gondot: be- és
kilélegezte. Mikor a Szentkirályi utcában még a lakásavatás előtt – ezúttal
egyedül – meglátogattam, azzal fogadott, hogy elővette a görög antológiát,
fölolvasta ezt az epigrammát: Holt
Spinthérnek a síremléket az apja emelte – és fölemelt mutatóujjal
megkérdezte, miért ez a legszebb költemény a világon. Szeretett kötekedni, rejtvényeket
föladni, oktatni. Én csodálkozva néztem rá és úgy éreztem: mindenekelőtt azt
kellene tisztázni, vajon valóban ez-e a világ legszebb költeménye? Kételkedtem
benne. Azért, mondta ő, mert benne van a legnagyobb fájdalom: az apáé, aki
túléli fiát. Annak a szép igazságnak nevében szólt tehát József Attila, amely
szerint a költemény legyen tömör és egyszerű, legyen komoran zárt, mert minden
igaz vers jelkép és rejtvény is, többet kell jelentenie önmagánál. Egyetlen
költeményt sem lehet elolvasni, vagy meghallgatni, csak olvasni, hallgatni,
eltelni vele, mert ablak a költemény és nem őt kell csodálni, hanem azt a
birodalmat, amelyet rajta keresztül láthatsz.
De
mást is eszembe juttat ez az epigramma, s az, hogy a költő éppen ezt szemelte
ki.
MONDOM,
a Tisza István utcán mentünk az esőben, s hogy volt-e neki akkor szállása, nem
tudom. Ma pedig ezt az utcát József Attila utcának hívják – egy egész utca az
övé tehát. S ha az utcatáblára nézek, az epigrammára kell emlékeznem, mert
hiszen sírfelirat ez is és a Spinthérről szólóéhoz hasonlóan fájdalmas
sírfelirat, amelyet az olyan ifjan távozott gyermeknek apja, a haza emelt.
Hiszen
ő is apjának nevezte a hazát: „Szólj ügyészedre, - ki ne tépje a tollamat” -,
kérlelte. Máskor meg a Szabadság fiának nevezte magát. Nincs ebben
következetlenség, csak a költőnek vágya, melynek megvalósulása oly
természetesnek tűnik: az, hogy a Haza és Szabadság egyet jelentsen. A haza nem
fékezte meg az ügyészek kezét, nem, még a gyilkosok kezét sem tudta
visszafogni. De most megrázkódott, fölocsúdott, s ébersége első jeléül
ideszögezte ezt a táblát. Vajon mit szólt volna akkor éjjel, ha ezt a táblát
előre láthatta volna?
Vagy
mit szólna most, ha csak egy percre visszajöhetne és megmutatnók neki a
feliratot? Az utca, melyet gyerekkoromban, az ő diákkorában még Fürdő utcának
hívtak és a dolgát végző polgárságnak kedves útja, munka-, találkozó- és
sétahelye volt egyszerre, ma sem csúf. Sőt még most is pompázik, még a romok
között is; szellős, nemesen és előkelően egyszerű. Méltó otthona egy költő
árnyának, aki míg nem volt árnyék, olyan sokat járt benne versekkel
aktatáskájában és fejében. Mit mondana?
Fölemelné
mutatóujját és ingerkedő-nevető szemmel -, hiszen éppen ez volt benne a
legkedvesebb, hogy míg a szája még csak nem is mosolygott, a szeme tele volt
nevetéssel – oktatólag közölné, hogy ez nem lényeges.
De
azért örülne neki.
Forrás: Budapest – A
székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata 2. évf. 1.
szám 1946.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése