Kiáltó szó támadt a néma pusztában,
Hol bolygott az ember szörnyü éjszakában,
És a teremtőhöz lelke utat nem lelt.
Hirmondó szó volt ez, mint a bástya őre
Harsány trombitája, melylyel ébredőre,
A hajnal keltéről ád a magasbul jelt.
És az eldördült szó hangjának nyomában,
Égi világosság gyult az éjszakában,
s szétoszlának annak rengeteg ködei.
Uj idő viradt fel: a bálvány istenek,
Lejárván uralmok kora, eltüntenek,
Mint nap felkeltével az éjfél rémei.
Kilövelt e földnek minden határára
Az uj világosság terjengő sugára,
Vive tanait az örök igazságnak;
S évezredek során épült templomai,
Véráldozatoktól gőzölt oltárai,
Romokba omlának a babonaságnak.
A hol annyi kedves elvirágzott élet
Maradványa a sir nyugágyán földdé lett,
A halál házának lehulltak zárai;
És kik lelánczolva átok rabságába,
Tengerkönyet sirtak a bünnek zsoldjába,
Feloldoztattak a kárhozat foglyai. –
az én életem is szenvedés pusztája;
Felette borong a bánat éjszakája,
Mert a bűn imádott bálványom volt nekem.
Hallom, szól szivemben vádló kiáltó szó:
Gyujts oly fényt elmémre, Atyám! örökvaló!
Mely tévelygésimben legyen szövétnekem.
Forrás: Vasárnap – III.
évf. 9-10. sz. Felső-Bánya, 1881. nov. 27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése