December
24. Elég volt a bujdosásból. Pedig jó dolgom volt. Mindenütt kedvesen, örömmel
fogadtak, nem törődve azzal, hogy ottlétem esetleg bajt szerez a vendégszerető
háznak. De valahogy az idegeim nem bírják tovább. Legalább a karácsonyestet
otthon akarom tölteni.
Majd
két hónapja alig mozdultam ki a szabadba, legfeljebb este s olyan helyen, ahol
nemigen találkozik az ember nyilasokkal, Gestapo-ügynökökkel. Tudom, hogy
tulajdonképpen esztelenség most az utolsó percekben kitenni magam annak, hogy
elfogjanak. Hiszen órák hosszat ültem naponta a rádió előtt, hallgatva a
londoni, moszkvai leadást. Szorongva lestük: mikor lesz vége ennek a
szörnyűségnek. Szeretnők siettetni a sorsot, minden óra szaporítja a németek,
nyilasok áldozatainak számát, az oktalan rablást, pusztítást. Csak napokról
lehet szó, amíg a hallatlan erővel előretörő orosz hadsereg teljesen körülzárja
Budapestet. Akkor pedig meg kell, hogy szűnjék az a rettenetes állapot, amiben
ez a város él.
Beszélnek
ugyan róla, hogy a hidak alá vannak aknázva, közüzemek robbantásra készen,
főútvonalak tankcsapdákkal ellátva, házak erősségekké kiképezve. S a német és
nyilas rádió állandóan hirdeti, hogy Budapestet az utolsó emberig védeni
akarják. De ez nem lehet igaz: csakolyan propaganda, mint minden egyéb hírük. Már
csak azért sem lehet igaz, mert ennyire hirdetik. De nem is volna értelme.
Elvégre a németek sem teljesen esztelenek, tudják, hogy Budapest védelme
legfeljebb napokkal, vagy mondjuk hetekkel tolhatja ki a végzetet. Ehhez nem
kell vezérkari főnöknek lenni, egy szakaszvezető tapasztalata elég hozzá, hogy
lássa legalább most: a háború végképp elveszett. Gondolom: a német
főhadiszállás is csak arra törekszik, hogy hősi pózban fejezze be a harcot s
így talán jobb feltételeket kapjon.
Kis
kézitáskámba berakok mindent, ami belefér s amint kezd sötétedni, útnak
indulok. Kedves házigazdáimnál a gyermekek nagyban készülődnek a Szentestére,
még megvárom a karácsonyfa-gyújtást, hadd lássam az örömüket. Telefonhoz
hívnak: leányom jelzi, hogy Budakeszi felől a harci zaj mindig erősebb, az
orosz előőrsök állítólag már Budapest területén vannak. Kér, hogy ne induljak,
veszélybe juthatok. De csak annál inkább nincs nyugtom, most már megyek, akármi
lesz is. Búcsút veszek s azzal válunk el, hamarosan viszontlátjuk egymást, - most
már felszabadultam.
Amint
kilépek, sokkal erősebben hallom az ágyúdörgést, mint eddig, de mintha dél
felől jönne a hang s onnan látszik a robbanások fénye is. Hosszú idő óta nem
láttam a várost, egy-egy repülőbomba pusztítása látszik. Nagyon fájdalmas, de
ezeket a károkat majd csak kiheverjük és felszabadultan azt a helyet
foglalhatjuk el az új világban, amely bennünket megillet. Csak nehéz lesz
megmagyarázni a győzteseknek: hogyan süllyedhettünk idáig. Már az is nagy
szégyen volt, hogy a németek egy lövés
nélkül tudtak megszállni bennünket. Igaz, hogy hiába lett volna az
ellenállás. Számbeli túlsúly, technikai felszereltség, háborús, - és még inkább
megszállási tapasztalat: minden az állítólagos jóbarát oldalán. – De áldozat
nélkül nincs jövő. És talán akkor sem lett volna rosszabb sorsunk. Mert, hogy
rossz a sorsunk, az felém sír mindenünnen.
Az
utcákon alig látni embert. Egypáran sietve mennek aprócska csomagokkal,
arasznyi fenyőfákkal, bizonyára hazaviszi fáradt testüket bizakodó lelkük.
Néhol izgatottan tárgyaló kis csoportok. Inkább elkerülöm őket. Hátha nyilasok.
Kiveszett a bizalom az emberekből; magam is találkoztam biztató külsejű
polgáremberekkel, akikről kisült, hogy a német titkosrendőrség besúgói. Valahol
messze, úgy nézem, Csepel irányában lángnyelvek törnek fel. Kísérteties látvány
a világítatlan, kihaltnak látszó városban, melynek gyönyörű voltát most nem
látom, csak érzem, mert ismerem. Egyetlen kísérői utamnak ezek a gondolatok.
Észre sem veszem, már a Déli-vasút környékén járok. Egy-egy puskalövés hangzik
minduntalan. Talán csak túlbuzgó karhatalmi közegek, részeg karszalagos
kölykök. De az is lehet, hogy emberéletet oltanak ki, olyanok, akiknek
fegyházban volna a helyük. Miért kellett mindezt megérnünk? Nem jó gondolkozni.
Befordulok
a Városmajor utcába. Mind közelebbről hallszik a fegyverropogás, most már
nemcsak egyes lövések, közben egy-egy mélyebb hangú ágyúdörrenés. Szabályos
tűzharc. Érthetetlen! Még ha Budakeszit elfoglalták is, hogyan hallatszik ilyen
messzire. Ijedt képű fiatal katona szalad szembe, megállítom. Azt mondja, az
oroszok bent vannak a Budagyöngyénél.
A
Városmajor táján százszámra állanak taxik és magánautók, a sofőrök izgatottan
tanácskoznak. Elkapok egy-egy mondatfoszlányt:
-
Nem várok tovább!
-
Akármi lesz is!
-
... üthetik bottal a nyomomat!
Alig
tudok köztük átfurakodni. Az Új Szent János Kórház fekete tömege sötéten mered
az alkonyatba. És mintha a lövöldözés a Svábhegy lejtője felől hangzana. De
hisz ez lehetetlen, délben még azt mondotta a moszkvai rádió, hogy a budapesti
frontról nem adnak újabb híreket. Úgy látszik, hallucinálok, pedig igyekszem
összeszedni az idegeimet. Fegyvergolyók süvítenek a levegőben. Hát mégis? Vagy
csak a nyilasok szórakoznak. Szokásuk vaktában – vagy félelmükben – estefelé
lövöldözni.
A
Szilágyi Erzsébet-fasorból két német katonai autó robog befelé, az egyik a
sarkon elakad. Megbúvok a sötétben, de hallom a beszélgetésüket:
-
Gyorsan, gyorsan!
-
Meneküljünk, amíg lehet!
A
bizonytalanság úgy fog körül, hogy szinte nehéz a lélegzés. Nyom a sötétség,
mintha egy nagy víztömeg súlyosodna rám.
Két
öreg magyar baka. Megkérdem őket, mi van itt tulajdonképpen?
-
Nem tudom, kérem, de jobb lesz, ha nem megy tovább, nagy zűrzavar van arrafelé!
– mutatnak nyugatnak.
Úgy
határoztunk, hogy nem is próbálok hazamenni: lehet, hogy éppen karácsonykor
keresnek s akkor elsősorban a lakásomon. Édesanyámhoz akarok most eljutni.
Pasaréti út. Csak a harmadik a saroktól a kis ház, de órának tetszik az a
néhány másodperc, amíg odaérek. Figyelem magamat, nincs bennem semmi
félelemérzet, de ez a rettenetes bizonytalanság mindennél rosszabb.
Végre!
A sötét ház belülről világos. Már nyugtalanul vártak. Néhány gyors, szaggatott
kérdés, válasz.
-
Csakhogy legalább mi együtt vagyunk!
Telefonon
érdeklődöm mindenfelé, senki sem tud semmit. Lakásomat hívom, leányom
megerősíti a hírt, az orosz előőrsök – valószínűleg gépesített osztagok –
Budakeszi felől benyomultak a Budagyöngyéig, ott folyik a harc sötétben,
nálunk, kint az Udvarhely utcában, fütyülnek a lövedékek, eddig nincs semmi
baj, kimozdulni persze nem lehet, később újra beszélünk.
Az
asztal megterítve, úgy, mint régen – nyomott hangulatban ülünk vacsorához. Ha
nem tudtam volna egy darab húst és egy üveg sört szerezni, még kevésbé lehetne
karácsonyi vacsorának nevezni azt, ami az asztalra kerül.
-
Ha felszabadulunk, ez is mindjárt másképp lesz – vigasztaljuk egymást.
Meggyújtjuk
a parányi gyertyákat, a miniatűr cukrocskák között, a kis porceláncserépbe
ágyazott arasznyi csinált fenyőfán. Szótlanul álljuk körül. Harangozás helyett
csatazaj hangzik mind erősebben.
Körüljárom
még a házat. A környék kihalt, teljes a sötétség, csak a János kórház felől
világít valami vörös fény. Egy-egy lövedék sziszeg a levegőben.
Csendesen
jó éjszakát kívánunk egymásnak, fáradtan dőlünk az ágyra Ugyan mire ébredünk?
Nehéz elaludni, gondolataink uralkodnak rajtunk. Akárhogy van is, most már nem
tarthat soká s az élet majdcsak visszatér megint. Talán holnap azt mondja be a
rádió: vége a háborúnak, legalábbis mi számunkra!
S
ez lenne a legszebb ajándék 1944 karácsonyán.
Forrás: Budapest – A
székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata I. évf. 1945.
december
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése