Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti
nagylétünk nagy temetője, Mohács!
Hollószárnyaival lebegett a zordon Enyészet,
S pusztitó
erejét rád viharozta dühe,
S vak diadalma jelét robogó villámival itten
Honni vitéz
seregink holttetemikre süté.
Tomori! büszke vezér! mért hagytad el érseki széked;
Nem halt volna
hazánk disze, virága veled.
Harcz tüze lángitá bizton viadalra kikelted',
S érted mennyi
dicsők estenek áldozatul!
Szük vala egy ország! be kicsiny most néma lakásod?
Tárogatód
megszünt, rozsda emészti vasad,
Nyugodj! rajtad üzé dölyfét a csalfa szerencse;
A békitő sír
enyhe takarja porod.
Hány fiatal szivet, tele sok szép földi reménynyel
Sujta le
kegyetlen itt a riadó csatavész!
Élte kies tavaszán kora sírt hány ifju talála,
Kit nemrég az
öröm lágy öle ringata még!
Disztelen itt fekszik, deli termete összerutitva,
Száguldó
paripák vasszegü körmök alatt.
Szög haja fürteivel nem játszik kedvese többé,
Vér- s tapadó
portól elmerevedtek azok.
Hasztalan áll az uton váró hive friss koszoruval,
Nem jön-e
bajnoka még, félve reménylve vigyáz:
Hogyha levél zördül, őt sejteti véle szerelme,
Néz, piheg,
arcza tüzel s keble feszülve haboz.
Ah! de hiába tekint a távol lenge ködébe;
Elmarad a
kedvelt, s érzete búnak ered.
Végre megérti Mohács veszedelmét; gyönge virágként
Hervad el a
szép szüz néma keserve között.
Sirja felett enyeleg suttogva az alkonyi szellő
S a hüség
csendes angyala őrzi porát.
Mennyi nemes bajnok, méltó sok századot élni,
Fénytelen itt
szunnyad s kő se' mutatja helyét!
Ősi szabadságért harczolt bár férfikarokkal,
Rendzavaró
hévvel vérbe füresztve vasát,
Ámde hol olyan erős, kit meg nem dönt sok ezer kar?
Testhalmok
közepett küzd, soha élte szakad.
Sinli szokott terhét tüzménje, nyikogva kapar, vág,
Rugdal, rázza
fejét, hosszu sörénye lobog;
Elszáguld, hazatér, s igy hirli vitéz ura hunytát,
Kit repedő
szivvel hölgye zokogva sirat;
Mig sürü könnye apad, s ő is hű férje után hal,
S a kiürült
háznak csak döledéke marad.
A tölgy, mely zivatar közt annyiszor álla kevélyen,
Dőltében
viruló ágait igy temeti.
Hány bajnok hala igy, de csak a boldog leli bérét:
A
meggyőzöttnek csillaga véle tünik.
Igy hamvadtak el ők alacsony mohlepte gödörben,
S a
feledékenység éje boritja nevök',
Hantra dül a pásztor s fütyörészve legelteti nyáját;
És nem tudja,
kinek hőspora nyugszik alatt;
Titkon meg is eped, szomoru dalt zengedez ajka:
A hősárnyékok
csendesen ihletik őt.
A csatasikon mély borulattal ballag az utas,
Elgondolva
minő kétes az emberi sors;
Néz, és elkomorul s lesütött szemmel halad ismét;
Felpattant
sebeit belseje érzi maga.
Ott, hol az esti sugár gőzfátyolt usztat az éren,
Mintha
fedezgetné, hogy ne tekintse szemünk;
Ott vergődne Lajos, rettentő sorsu királyunk,
Sülyedező lova
érczhimzetü terhe alatt.
Hasztalanul terjeszti kezét; nincs, nincs ki segitse!
Bajnoki
elhulltak, nincs ki feloldja szegényt!
Tátogat a mélység, aranyos pánczélja fakó lesz,
S összuzott
testét hab fedi s barna iszap.
Ekként halni kinos! s kegyalak! neked életed igy tünt!
Veszteden a
magyar ég napja sokára leszállt.
Ifju valál, örvényt nem sejtvén szörnyen adózál;
Szendergő porodat
béke lebegje körül!
Hajh! s ezt visszavonás okozá mind s durva irigység,
Egységünk
törten törve, hanyatla erőnk.
A sorvasztó láncz igy készüle árva hazánkra;
Nem! nem az
ellenség, ön fia vágta sebét.
Gyászemlékü vidék! mi sok inség kutfeje lettél:
Párolgó mezeid
bánatos oszlopa ez.
Nagygyá lett Szolimán gőgét Buda ormai nyögték,
S kénye vadon
dultán annyi viszályra jutánk.
Hány szűz fonnyada el zsarlónk buja karjain ekkor,
S a Duna szőke
vizén hány rabok usztak alá!
Birtok nem vala már, idegen lett a magyar otthon:
Félhold
kérkede szét városi tornyairól -
El! ti komoly képek! ti sötétség rajzati, félre!
Uj nap fényle
reánk annyi veszélyek után,
Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,
S égve honért
bizton nézzen előre szemünk,
És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,
Nemzeti
nagylétünk hajdani sirja Mohács!
Forrás: Aurora –
Anthologia a magyar költészet fénykorából – Összeállította Király György –
Gyomán, Kner Izidor költségével és betűivel 1921.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése