Ezt
a nyolc verset ismerem csak. Mégis úgy érzem, a belőlük elém rajzolódó költői
arckép: teljes. Mindenesetre szokatlanul pregnáns, jellemzően kifejező és
határozott. Az igénytelen kis füzetből egy nagy költő igényes körvonalai
bontakoznak ki. S ez a megvesztegetően édes-szavú nagy ukrán költő az
„elbeszélő lírikusok” ritka fajtájából való. Ezért rokona egyszerre Puskinnak
és Petőfinek, akik dalolva tudták kifejezni a legélőbb életvalóságot, valami
sorok mélyéről hangzó lantkísérettel. Nemcsak az Anyegin andalgó strófáiban, hanem a kanyargó Tiszánál is, vagy a Tündérálom
rózsafelhős ege alatt. De talán még közvetlenebb Pervomajszkij lelki rokonsága
Sevcsenkóval, a „szabadság és szerelem” ukrán dalnokával, akiről a Budapesti levél előszavában Illés Béla
azt mondja, hogy ez a pusztáról nagyvárosba került, lázadó jobbágyból zseniális
költővé lett intellektuel édestestvére volt a mi Petőfinknek. Ő is a pusztát
énekelte, az ukrán síkságot, amely sokszorosa a Nagy Magyar Alföldnek; az ukrán
szabadságot, amelyért még több vér folyt, mint a magyar szabadságért; s a
szerelmet, amely mindenütt egyforma a világon. Különös, szinte titokzatos
szálazású az ilyen költői rokonság: egyformán jelent összehangzást és szétkülönbözést.
Pervomajszkij költészete is csupán úgy juttatja eszünkbe Petőfit (akit
egyébként ő fordított le ukrán nyelvre), vagy Puskint, hogy ugyanakkor még
inkább megérezteti velünk egyéni elhatároltságát, benső különállását. Más
szóval: eredetiségét – hangszínben és hangsúlyban, mondanivalói árnyalásában,
művészi formaképzésében, vagyis költői egyéniségének lényegében. S ha így
nézzük, már nem hasonlít senkihez, csak önmagához. Egyetlen példány, önmagába
zárt világ.
Az én hazám síkság a
Poltaván
Ott, hol kanyarog a kis
Beresztovája...
Lelkemben él a puszta tiszta tája,
Amint a mult némán dalol
szaván.
Pacsirta száll az ég kék
katlanán,
Patak hullámán táncot
jár a sellő,
A zölderdők lombján
zenél a szellő,
Míg átrepül az áldott
sík hazán.
Amerre jár levél libbent
a fán
S a hűs forrás ölébe
hull magától...
Mesék világa! Tűzmadár
daláról
Ujjongott lelkem éltem
hajnalán.
A szél erről beszél most
is talán
S a szél szaván üzen
szívem hazája:
A róna, mely rám vár a
Poltaván,
Ott, hol kanyarog a kis
Beresztovája.
Íme
a nyitány, amely minden közvetítő magyarázatnál ékesszólóbb. Mert önmagáért,
sőt önmaga beszél, együtt villantva
föl a láttató képet és szólaltatva meg a hangulatkeltő muzsikát. A költő és
művész egyszerre mutatkozik meg ebben a kezdő-strófában, amelyet áradva, egyre
emelkedőbb zenei sodrással, egyre élesebb és reálisabb emlékképekkel
színezetten követ a többi, egyre közelebb kerülve a háborús jelenhez, amely a
költőt elhívta szülőföldjéről (Viharban
keltem át a tengeren, Más partokon más álmokat találtam, Ezüstszárnyú
acélmadáron szálltam. S a napfelkelte szembejött velem,), míg a
hazavágyódás hullámai fölött mind nyugtalanabbul tér vissza a hívogató refrén
estharang-szava:
Igy szállt dalom fel
pályám hajnalán
S most visszatér a
földre, mely hazája,
Hol széles szteppe ring
a Poltaván,
Ott, hol kanyarog a kis
Beresztovája.
A
következő versben a melankolikusan elnyújtott sorok hirtelen lebegő
anapesztusokba szökkennek: A Szantól a
Donig utacska halad, Az úton egy árva lovacska szalad, Kantára lefeslett,
Patája sebes lett, De sírni azért se, azért se szabad. A kis ló csak szalad
az éjben. Távol tüzek égnek s egy lányka sír árván valahol. Kozák feje véres,
fölötte csillag ragyog és a lódobogás kopogó ütemével érkezik végéhez a
Dalocska, ez a drámai lüktetésű, bűbájos kis vers, amilyen csak – „über allen
Gipfeln” – igazán nagy költőtől telik.
De sírni azért se, azért
se szabad,
Mert áll a világ – a
leányka marad,
Az út se szakad meg,
A bú sem apad meg,
Csak reszket a könny a
szem árnya alatt.
Ukrajnai
háborús emlékek raját idézi a Föld, a
Győztes és a Halott német döbbenetes realizmusa, valamint a Zsuzsanna fojtott
szerelmi lírájú, majdnem végrendelkező, himnikus emelkedettsége. (És addig is, ha bús, részvéttelen Élted
keserves sorsa rádzuhanna, Úgy gondolj majd rám, mint ahogy nekem Te töltötted
be lelkemet, Zsuzsanna!) A Petőfi
Sándorhoz írott kunszentmártoni vers pedig megindítóan szép példája a
rokonlélekben való, tökéletes költői feloldódásnak. Liszt Ferenc művészete
olvadt úgy át bizonyos ponton Wagner szuggesztív varázslatába, ahogy itt
Pervomajszkij víziós képzelete valósággal azonosul Petőfi költészetével, még a
hang közvetlensége tekintetében. Lehetetlen meghatódás nélkül olvasni ezeket a
kísérteties sorokat:
Szétlőtt, sötét házak.
Nem én akartam.
És nem te dúltad fel
nálunk a kertet!
De háború van. Tollam
mellett kardom.
Igy jöttem országodba.
Jönnöm kellett.
Ez hát a zápor, mely
téged vert régen...
Ma én vagyok, kit bőrig
áztatott.
Hajdan s ma is csak egy
nap kél az égen
Csak egy a csermely,
mely itt lenn csacsog.
Találkoztunk, bár száz
év választ széjjel,
Köztünk nincs per,
testvérré tett a kard.
Míg elmerengtünk, véget
ért az éjjel:
Amott már halovány pirt
öltött a part...
Et
venio nune... utoljára, de nem utolsónak hadd idézzem a címadó Budapesti levél néhány részletét. Az
ukrán költő, a fölszabadító Vörös Hadsereg őrnagya, aki a Poltaváról indult el,
megérkezett a Dunához
Budapesti csatában, a
negyvenötös januárban,
... Hol a harc sosem
állt, hol az ágyudörej sose szűnt,
Behatolt csapatunk
Budapestre a ködben, a sárban
S hogy a hó leesett, a
magyarra a tél beköszönt.
A
költő izgalmas krónikát ír a város ostroma közben, véres, halálos történelmi
naplót, míg „a fehér tereken az éjszaka
leplet ereszt – s tovanéz a világon, tetők fölött az árva templomkereszt.”
Jár az idegen nevű utcákon, melynek palotái „megannyi erőd” s csapatával teljesíti a parancsot: „Kicsikarni az utat egész a Dunához”,
miközben a vihar fütyül körülötte s a golyók szele sír. Megolvad a hó, a tetőre
köd ül, a magyar katonák „fedezékeiket
szívesen otthagyva, kibujnak... s erre igyekeznek, hol közülünk alig állanak
egy kevesen.”
Budapest borús éjjelein
lebegett a komorság,
A tetőkön a füst,
kövezetre esett a cserép,
Leomoltak a hidak, a
náci Budára osont át,
Pedig arra se várta
egérút, avagy menedék.
Beveszünk utakat,
tereket, hidakat s az utolsót,
Ha bevettük, a célban
elég, ha pihenni tudunk.
E a hadsereg érte be,
vítta ki, vette be Varsót. –
Ki csodálja, ha itt is
előre, a célba jutunk!
Budapesti csatában, a
negyvenötös januárban
Visz a harcosok útja.
Halál vagy a győzelem int.
Ma pohár-bor az élet, -
örök neve lesz a halálban.
Alig egy kis idő s
mehetünk a hazánkba megint.
A
költő hangja a katonáé mögül is kiérzik. S ez a költő emberséges ember. A
szívekben – és saját szívében – állított emléket Budapest drámai
felszabadítására. Radó György, aki a verseket magyarra fordította, tökéletes
művészi munkát végzett, ami az itt kiragadott szemelvényekből is kitűnik.
Egyébként
Pervomajszkij nemcsak mély érzésű lírikus, hanem lelki konfliktusokat finoman
elemző drámaíró is. Darabjait a kijevi, charkovi és odesszai színházak mutatták
be. Orosz nyelven pedig Moszkvában és Leningrádban, georgiai nyelven Tifliszben
játszották nagy sikerrel. Jelenleg mint a Pravda tudósítója tartózkodik
Budapesten s egy modern magyar lírai antológia fordításán dolgozik.
Forrás: Budapest – A
székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata I. évf. 1945.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése