Kárpáti Aurél: Budapesti levél

Ezt a nyolc verset ismerem csak. Mégis úgy érzem, a belőlük elém rajzolódó költői arckép: teljes. Mindenesetre szokatlanul pregnáns, jellemzően kifejező és határozott. Az igénytelen kis füzetből egy nagy költő igényes körvonalai bontakoznak ki. S ez a megvesztegetően édes-szavú nagy ukrán költő az „elbeszélő lírikusok” ritka fajtájából való. Ezért rokona egyszerre Puskinnak és Petőfinek, akik dalolva tudták kifejezni a legélőbb életvalóságot, valami sorok mélyéről hangzó lantkísérettel. Nemcsak az Anyegin andalgó strófáiban, hanem a kanyargó Tiszánál is, vagy a Tündérálom rózsafelhős ege alatt. De talán még közvetlenebb Pervomajszkij lelki rokonsága Sevcsenkóval, a „szabadság és szerelem” ukrán dalnokával, akiről a Budapesti levél előszavában Illés Béla azt mondja, hogy ez a pusztáról nagyvárosba került, lázadó jobbágyból zseniális költővé lett intellektuel édestestvére volt a mi Petőfinknek. Ő is a pusztát énekelte, az ukrán síkságot, amely sokszorosa a Nagy Magyar Alföldnek; az ukrán szabadságot, amelyért még több vér folyt, mint a magyar szabadságért; s a szerelmet, amely mindenütt egyforma a világon. Különös, szinte titokzatos szálazású az ilyen költői rokonság: egyformán jelent összehangzást és szétkülönbözést. Pervomajszkij költészete is csupán úgy juttatja eszünkbe Petőfit (akit egyébként ő fordított le ukrán nyelvre), vagy Puskint, hogy ugyanakkor még inkább megérezteti velünk egyéni elhatároltságát, benső különállását. Más szóval: eredetiségét – hangszínben és hangsúlyban, mondanivalói árnyalásában, művészi formaképzésében, vagyis költői egyéniségének lényegében. S ha így nézzük, már nem hasonlít senkihez, csak önmagához. Egyetlen példány, önmagába zárt világ.

Az én hazám síkság a Poltaván

Ott, hol kanyarog a kis Beresztovája...

Lelkemben él a  puszta tiszta tája,

Amint a mult némán dalol szaván.

Pacsirta száll az ég kék katlanán,

Patak hullámán táncot jár a sellő,

A zölderdők lombján zenél a szellő,

Míg átrepül az áldott sík hazán.

Amerre jár levél libbent a fán

S a hűs forrás ölébe hull magától...

Mesék világa! Tűzmadár daláról

Ujjongott lelkem éltem hajnalán.

A szél erről beszél most is talán

S a szél szaván üzen szívem hazája:

A róna, mely rám vár a Poltaván,

Ott, hol kanyarog a kis Beresztovája.

Íme a nyitány, amely minden közvetítő magyarázatnál ékesszólóbb. Mert önmagáért, sőt önmaga beszél, együtt villantva föl a láttató képet és szólaltatva meg a hangulatkeltő muzsikát. A költő és művész egyszerre mutatkozik meg ebben a kezdő-strófában, amelyet áradva, egyre emelkedőbb zenei sodrással, egyre élesebb és reálisabb emlékképekkel színezetten követ a többi, egyre közelebb kerülve a háborús jelenhez, amely a költőt elhívta szülőföldjéről (Viharban keltem át a tengeren, Más partokon más álmokat találtam, Ezüstszárnyú acélmadáron szálltam. S a napfelkelte szembejött velem,), míg a hazavágyódás hullámai fölött mind nyugtalanabbul tér vissza a hívogató refrén estharang-szava:

Igy szállt dalom fel pályám hajnalán

S most visszatér a földre, mely hazája,

Hol széles szteppe ring a Poltaván,

Ott, hol kanyarog a kis Beresztovája.

A következő versben a melankolikusan elnyújtott sorok hirtelen lebegő anapesztusokba szökkennek: A Szantól a Donig utacska halad, Az úton egy árva lovacska szalad, Kantára lefeslett, Patája sebes lett, De sírni azért se, azért se szabad. A kis ló csak szalad az éjben. Távol tüzek égnek s egy lányka sír árván valahol. Kozák feje véres, fölötte csillag ragyog és a lódobogás kopogó ütemével érkezik végéhez a Dalocska, ez a drámai lüktetésű, bűbájos kis vers, amilyen csak – „über allen Gipfeln” – igazán nagy költőtől telik.

De sírni azért se, azért se szabad,

Mert áll a világ – a leányka marad,

Az út se szakad meg,

A bú sem apad meg,

Csak reszket a könny a szem árnya alatt.

Ukrajnai háborús emlékek raját idézi a Föld, a Győztes és a Halott német döbbenetes realizmusa, valamint a Zsuzsanna fojtott szerelmi lírájú, majdnem végrendelkező, himnikus emelkedettsége. (És addig is, ha bús, részvéttelen Élted keserves sorsa rádzuhanna, Úgy gondolj majd rám, mint ahogy nekem Te töltötted be lelkemet, Zsuzsanna!) A Petőfi Sándorhoz írott kunszentmártoni vers pedig megindítóan szép példája a rokonlélekben való, tökéletes költői feloldódásnak. Liszt Ferenc művészete olvadt úgy át bizonyos ponton Wagner szuggesztív varázslatába, ahogy itt Pervomajszkij víziós képzelete valósággal azonosul Petőfi költészetével, még a hang közvetlensége tekintetében. Lehetetlen meghatódás nélkül olvasni ezeket a kísérteties sorokat:

Szétlőtt, sötét házak. Nem én akartam.

És nem te dúltad fel nálunk a kertet!

De háború van. Tollam mellett kardom.

Igy jöttem országodba. Jönnöm kellett.

Ez hát a zápor, mely téged vert régen...

Ma én vagyok, kit bőrig áztatott.

Hajdan s ma is csak egy nap kél az égen

Csak egy a csermely, mely itt lenn csacsog.

Találkoztunk, bár száz év választ széjjel,

Köztünk nincs per, testvérré tett a kard.

Míg elmerengtünk, véget ért az éjjel:

Amott már halovány pirt öltött a part...

Et venio nune... utoljára, de nem utolsónak hadd idézzem a címadó Budapesti levél néhány részletét. Az ukrán költő, a fölszabadító Vörös Hadsereg őrnagya, aki a Poltaváról indult el, megérkezett a Dunához

Budapesti csatában, a negyvenötös januárban,

... Hol a harc sosem állt, hol az ágyudörej sose szűnt,

Behatolt csapatunk Budapestre a ködben, a sárban

S hogy a hó leesett, a magyarra a tél beköszönt.

A költő izgalmas krónikát ír a város ostroma közben, véres, halálos történelmi naplót, míg „a fehér tereken az éjszaka leplet ereszt – s tovanéz a világon, tetők fölött az árva templomkereszt.” Jár az idegen nevű utcákon, melynek palotái „megannyi erőd” s csapatával teljesíti a parancsot: „Kicsikarni az utat egész a Dunához”, miközben a vihar fütyül körülötte s a golyók szele sír. Megolvad a hó, a tetőre köd ül, a magyar katonák „fedezékeiket szívesen otthagyva, kibujnak... s erre igyekeznek, hol közülünk alig állanak egy kevesen.”

Budapest borús éjjelein lebegett a komorság,

A tetőkön a füst, kövezetre esett a cserép,

Leomoltak a hidak, a náci Budára osont át,

Pedig arra se várta egérút, avagy menedék.

Beveszünk utakat, tereket, hidakat s az utolsót,

Ha bevettük, a célban elég, ha pihenni tudunk.

E a hadsereg érte be, vítta ki, vette be Varsót. –

Ki csodálja, ha itt is előre, a célba jutunk!

Budapesti csatában, a negyvenötös januárban

Visz a harcosok útja. Halál vagy a győzelem int.

Ma pohár-bor az élet, - örök neve lesz a halálban.

Alig egy kis idő s mehetünk a hazánkba megint.

A költő hangja a katonáé mögül is kiérzik. S ez a költő emberséges ember. A szívekben – és saját szívében – állított emléket Budapest drámai felszabadítására. Radó György, aki a verseket magyarra fordította, tökéletes művészi munkát végzett, ami az itt kiragadott szemelvényekből is kitűnik.

Egyébként Pervomajszkij nemcsak mély érzésű lírikus, hanem lelki konfliktusokat finoman elemző drámaíró is. Darabjait a kijevi, charkovi és odesszai színházak mutatták be. Orosz nyelven pedig Moszkvában és Leningrádban, georgiai nyelven Tifliszben játszották nagy sikerrel. Jelenleg mint a Pravda tudósítója tartózkodik Budapesten s egy modern magyar lírai antológia fordításán dolgozik.

Forrás: Budapest – A székesfőváros történeti, művészeti és társadalmi képes folyóirata I. évf. 1945.