Lányi Sarolta (1891-1975): Fölébresztő álom

Táncoltam az éjjel tizenkét legénnyel

rúgtuk a port, hajrá! Forgattak,emeltek,

bokámon boszorkány-csengők csilingeltek.

Szálltam a szellővel, messzedobott kővel,

a súlyomat – volt, nincs – elnyelte az álom

életen túl voltam s innen a halálon.

Jártam is a légben s táncoltam is: éltem.

Hogy lehet, hogyan is innen hazamenni,

hol ujra leszek csak: törött játék, senki?

Muzsikát leheltem, szólván, - énekeltem…

S innen hazamenjek, hol a hangom halvány,

porlepte, könnymarta törött zeneszerszám?

Lány voltam, friss voltam „Anyám!” – kiáltottam –

szétbomlott a hajam, anyuskám fésülj meg

- s már nem én mondtam ezt, de bennem a gyermek.

A gyermek: gyermekem. Gyermekem van nekem.

Tánc, zeneszó: volt – nincs. Megyek felébredni.

A gyermek: az élet. Az álom: a semmi.

Forrás: Új Idők LI. évf. 12. sz. 1945. okt. 20.

Lányi Sarolta: Musica I. Adagio

Az alkonyatban alszik a terász

S az őszi csönd fülembe citeráz...

A levegő ma friss, finom, de füstös,

Mert föld felé búsúl most mind a kémény.

Vagy tán egy máglya búpernyéje füstöz

A messzi égen mély biborban égvén, -

S megdíszesítve kinccsel, bájjal, ékkel

E messze máglyán szép Nyárasszony ég el.

Lányi Sarolta: Az anya dalol II.

Anya gyermekével - Klimt festménye

Őnála nincsen kedvesebb

nincs boldogítóbb, jobb, se szebb.

Enyém ő, mint enyém e szem,

amivel őt nézem, lesem.

Ha drága szája rámnevet,

felejtem sok bús évemet.

Ha feje nyugszik mellemen,

jöhetnek ezren ellenem.

Belőlem él ő, benne én

egyek vagyunk mi, ő, meg én.

Halvány, halvány a szerelem,

egyetlen fény: a gyermekem.

Lányi Sarolta: Az anya dalol I.

Anya gyermekével - Andrássy Kurta János festménye

Halvány, halvány a szerelem,

már nem vakítja a szemem,

már nem tombol a szívemen,

elcsöndesült a szerelem.

Elcsöndesült az élet is,

elszenderül a lélek is,

ha nem rezzenti lombos ág,

ha múldoklik az ifjúság.

Múló öröm, dús pillant

álomvilágból villanat

ragyog felém, - de nem nekem:

neked ragyogjon gyermekem.

Lányi Sarolta: Vers III.

És én még várok. Várok. Hisz ma még

A rádvárás öröm, remény nekem.

De nem tudod és én sem tudhatom,

Hogy baktató, fakó évek során

Nem unom-é meg majd várásodat?

Nem zúzom-é be gyilkos unalomból

Az aranytükröt, mely az arcod őrzi?

S fanyar, terjengő, gyilkos unalomból

Nem tépem-é ki szálankint hajam,

Reménytelen dühvel a szélbe szórva

Foszlányait a brokátlobogónak?

Lányi Sarolta: Felhő

Felhő a vágy és mégse - semmi,

(hazudnék talán a hasonlat?)

Felhőnek is van joga lenni,

Szülője ő ezer haszonnak,

de csak, ha van belőle sok,

sok kicsi felhő összetársul,

súlyos felleggé összefog,

a föld fölé lassan aláhull

s ráönti hűs áldott esőjét

szomjas kalászra, fára, fűre,

iszik pihegve a mezőség

termő örömben elterülve...

Egy vágy külön - kis kósza felhő,

borong, rózsállik, szertefoszlik,

nyoma nincs, semmire se kellő,

semmi élőre nem hasonlít,

de hogyha milljó társra lel,

megered serkentő esője,

elmék közönyét rázza fel

s új gondolat sarjad belőle.

A tömeg vágya nem kér, - parancsol

ellent nem állhat néki semmi,

gépet hevít, teremt, vív, harcol -

ilyen vágynak van joga lenni.

(Forrás:Fényszóró 1. évf. 6. sz., 1945. aug. 30.)

Konsztantin Szimonov: Várj reám

Várj reám, s én megjövök

Hogyha vársz nagyon.

Várj reám, ha sárga köd

Őszi búja nyom.

Várj, ha havat hord a szél,

Várj, ha tűz a nap,

Várj, ha nem is jön levél

Soká néhanap.

Várj, ha nem vár senki ott

Haza senki már,

S ha nógat is bárki, hogy

Nem kell várni már.

Várj reám s én megjövök.

Fordulj daccal el,

Ha áltatják ösztönöd,

Hogy: feledni kell.

Ha lemondtak rólam már

Apám s húgom is,

S jóbarát már egy sem vár…

… Szinte látom is,

Amint olykor, bor közt már

Könnyet ejt szemük,

Emlékezve rám… te várj

S ne igyál velük.

Várj reám… ó, átkelek

Minden vészen én,

Ki nem várt, - majd rám nevet:

„Szerencsés legény!”

Nem tudhatja senki sem,

Csak én, meg te, - azt,

Hogy te voltál ott velem,

Hol halál maraszt.

Te mentettél meg, - de hogy?

Egyszerű titok:

Várni tudtál rám, - ahogy

Senki sem tudott.

(Oroszból fordította: Lányi Sarolta)

Forrás: Fényszóró 1. évf. 16. sz. (1945. november 7.)

Lányi Sarolta: Dunanéző

Magasból nézek rád, a hídperemről,

Terád, örök víz, nagyságos Dunám.

Mily rég szeretlek! S mi minden vagy nekem!

A Hont jelented, megtalált hazámat.

Voltál nekem a boldogság s a bánat...

Az első honvágy egykor, idegenben,

Gyerekkoromban... Tetőled üzentem

Akkor haza, apró papírhajóval,

Hogy: "Kis lak áll..." - így szállt a gyermekóhaj...

A szívöröm: szerelmem is veled jött

Hullámod hátán, ringó csolnakon,

S én ugy borzongtam, olyan boldogan,

Hüvös habodban úszván Ővele!

Szilaj két karja, tudtam, oltalom...

Egy messzi drága ország délszakán

Sötéten kéklő tenger sós vize

A cseppjeidtől lett édes nekem.

A tenger édes... Te: gyászfekete,

Hisz itthon annyi vér s könny hullt beléd.

Tengersirodban is szerettelek,

Mert hittel tudtam: feltámadsz te még.

Oly szép vagy most! Reménnyel oly tele!

Ahol kicsit tűz rád a napmeleg,

Zord jégruhád is már-már olvadó.

Te jég alatt merészen lázadó,

Te fájdalmat feloldó hű folyam,

Ha nézlek, érzem, nem vagyok magam.

Tavasz lesz, már soká nem tart az árnyék.

Ne halni hívj most. Küldj dolgozni engem:

S mint órjás vízerődből áram, úgy szülessen

Öröm, bár cseppnyi csak - csekély erőmből, -

Ha gépet nem, - kevéske szépet hajt talán még.

Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 40-41. old. - Ifjúsági Könyvkiadó