Erdélyi János (1814-1868): A furfangos diák

Urnak nem úr, mert gyalog jár,
Pórnak se pór, nem is betyár.
Nem is siet, nem is késik,
Ott lesz, hová jut estvéig.
Azért az utnak mentiben
Egyest sétál, egyet pihen.

Diák lesz ő, azt mutatja
Mindenféle mondulatja…
Az életet úgy szereti,
Oly vidám a tekinteti,
Pedig pénze fogyó félen,
Vagy el is fogyott egészen.

De amott egy bobárhátu
Csárda, rongyos elül hátul.
És kívül a hűs tornáczon
Nagy czifrán a zsidó asszony
Ülve tölti ünneplését,
Várja csillag feljövését.

A vén zsidó szinte pihen,
Se nem árul, se nem veszen,
Csak azt nézi, ki jő, ki megy;
Betér vagy nem, neki mindegy,
Mai napra semmi gondja,
Hogy üt ki a pintje, fontja.

„Itt fogunk ki, itt a csárda,
Ugy sem érnénk messzi már ma.
Szól a diák, mintha épen
Járna gönczöl szekerében.
Holott pedig későn, korán
Jár az apostolok lován.

„Szomszéd uram, adjon Isten!
Régen lakik-e már itten?”
’Régen bizony!’ – „No ha régen…
Egy itcze bort ide nékem!”
Az semmi, hogy nincsen pénzi;
Valahogy csak elintézi.

Később jön egy olajkáros:
„No hát él-e még, kocsmáros?”
’Élek bizony!’ – „Mi az ujság?”
’Itt is kijött a mulatság,
a paraszt is kardot visel,
Csak a szegény zsidó vesz el.’

„Ejh dehogy vesz, ejh dehogy vesz!
A zsidó is nemessé lesz.”
Szól a diák  nagy lelkesen,
Addig, addig hogy csendesen
Egymás szavát ütve, védve
Elvegyülnek a beszédbe.

A mnt így beszélgetnének,
Betoppan egy árva lélek.
Egészen idegen fajta,
Ugy maga mint a kalapja.
Ugyan honnan jöhet szegény?
Külországi mesterlegény.

Mindjárt kérdi a zsidótul:
Félhetni-e itt rablóktul?
A zsidó meg fejét rázva,
Amazoknak magyarázza,
Hogy a szegény miről beszél,
A rablóktul mennyire fél.

Az olajkáros, a diák
Azt felelik, ostobaság.
S beszélgetnek ujra megint,
De nem egymás inye szerint.
A zsidó is közék vegyül,
S vitatkoznak kegyetlenül.

Most a diák maga marad,
Mulatság helyet vagyon harag.
Régi dolog és nem is jó,
Hogy hasonlást indit a szó.
Szegény diák! Pedig szóval
Nem számolhatsz a zsidóval.

Már a fáradt mesterlegény
Alszik a szoba közepén,
Mellé magát a szalmára
A diák is oda vágja.
Mig ama kettő oldalvást
Feledni látszik az alvást,

„Higye el kend, mond a zsidó,
Ez ember országcsábitó,”
’Hogy is ne volna, mikor az! Szent igaz!’
A diák meg csak mosolyog:
Nem megyek én holnap gyalog. - 

Amint végre gazda, vendég
Legjobb álmukat pihenték,
Egyszerre az éj felzajlik,
„Gyilkos, gyilkos!” csak ez hallik.
Ugrik zsidó, olajkáros:
Végünk! Itt kell veszni már most.

De amint gyujtnak világot,
Tetten érik – a diákot,
Ki a szomszéd vándorlegényt
Ugyan fojtogatja szegényt.
A zsidónak nem kelle több:
No fiú! A nyakad töröd.

Nyakad töröd akasztófán,
Holnapután… holnap korán,
Nem is holnap, hanem még ma,
A reggeli kakasszóra.
Azért elő! Kocsis, szekér;
Indulj diák, ki a hóhér.

„Csak egy szóra, egy szócskára!
Ettem, ittam; mi az ára?
’Nem kell nekem se pénz, se szó,
Hanem neked kell a bitó. -
S mennek azon hevenyébe
A szolgabiró elébe.

Itt a gyönyörü mákvirág!
„’Ez az a garbonczás diák?”’
„Ez az!” mond az olajkáros,
Egész ördöggel határos.”
„’Mi a bűnöd, mondd el magad,
Vagy utána törik nyakad.”’

„Az én bünöm, a mit tettem:
Ettem, ittam, s nem fizettem.”
’Az semmi hün,mond Abrahám,
Elengedem, ne vessen rám.
„’No ha épen elengedi,
A jó Isten megfizeti,”

Egyéb bünöm nincs, nem is volt.”
„’Te bujtogattad a zsidót.”’
„Bujtogattam kész akarvást,
Mert eluntam a gyaloglást.
De ő föl nem érte ésszel,
S megpótolta szekerével.”

„’S mit mond ez a vándorlegény!
Még mostan is reszket szegény.” -
„Minek gyáva, minek beszél,
Hogy mindenütt rablóktul fél.
Én a rablókkal álmodám,
S álmomban őt fojtogatám.”

Megszólal az olajáros:
Nem megmondtam-e, kocsmáros,
Hogy a vészkordta diákja
Magát ügyesen kivágja?
’Dehogy mondta, dehogy mondta;
Az én szavam toldította.

„’Diák, elmehetsz utadra;
Te zsidó, vigyázz magadra.
A biróval ne bolondozz,
Elébe ily ügyet ne hozz
S ne fenj hamar gyanut másra;
Emlékezz e jó tanácsra!”’

Forrás: Magyar nép könyvtára II-III. füzet. Írták: Bérczy Károly, Brassay Sámuel, Csengery Antal, Érkövy Adolf, Szabó Imre, Szász Károly, Tompa Mihály. Pest, 1855.