Papp Dániel: A régi városháza

Képek forrása: http://varoskepp.blog.hu/2009/08/11/foteret_akarok

Pál, Péter, Barnabás és még ahányan a régi városházáról néznek alá, kőből faragottan – tizenkét kőapostolok alászállanak a megsemmisülésbe. Jan Sladovnik, a felföldi szláv, a régi városháza  oldalába döfi a csákányt, s míg déli pihenőre az egykori virágpiac gesztenyefái alá hever, siket és érzéketlen füle nem hallja, hogy körülötte a kövek sóhajtoznak. Mert mély fájdalom s a Mohácshoz hasonló alagyahangulat lebeg a főtemplom mögött. Ruskin ide – sóhajtják a kövek – hiába jött volna, minket, Budapest köveit megírni. Budapestnek nincsenek kövei; Budapest a köveit szétvereti a városszabályozókkal s negyvennégyezer napszámos tóttal; s azután hatszázezer emberrel elhiteti, hogy mértani vonalarányokat kell teremteni, mert mértani vonalarány nélkül nincsen szépség. S ámbár a régi városházáért magáért nem kár, mégis a régi városháza lebontása alkalmából kell ezeket elmondani, mert Róma akkor szűnik meg, ha meg talál szűnni a Péter-templom, Bécs akkor nem Bécs többé, ha nem látom benne Jasomirgott Henrik fekete tornyát, a koros „Steffelt”: s a régi Belváros is akkor omlik a jelenből Kuzsinszky Bálint laboratóriumba, midőn a vén városházát dönti le a csákány.

Ez a háromemeletes, sárga épületkocka volt a Belvárosnak az, ami a Gellérthegynek a citadella, az ormótlan, vén hegy lapos házisipkája. S valamint oda jámbor ízléstelenség bármely más épületet is elhelyezni, mert Szent Gellértnek ezáltal komoly méltósága vész el, s a stilizált fejek alatt egy kövér pulcinellóvá változik a tiszteletre méltó, potrohos hegy: akként, ha most ledöntetik a városháza, a XVIII-ik századbeli városrészhez, a Belvároshoz e valóban hozzáillő központ, mindenné lehet a jövendő Belváros, csak a maivá nem lesz többé. A mait megölik, esetleg nevetségesen tarka városharlequinné változtatják át, sőt, nem lehetetlen, hogy gazdagabbá teszik, mint volt régen, de ez nem vigasztal, valamint az sem, hogy itt a régi szimbólummal együtt elvész a régi város is, mintha amott a citadellával együtt ledöntenék a hegyet. Sőt, épp ezért szórok magam köré emlékeztető hamut, mert ez az elmúlás így még jobban fáj. S kérdik önök az én vén fejemtől, hogy micsoda fájdalmas motívum van abban, ha a középítési ügyosztály ily derekasan fungál?!...

Pénovátz Antal: Papp Dánielről

Omorovicza 

(ma Moravica, hivatalosan Bácskossuthfalva)

 neves, de méltatlanul elfeledett szülöttjéről

Másodéves magyar és szerb nyelv szakos főiskolai hallgató voltam az újvidéki tanárképző főiskolán, amikor 1958 őszén Herceg János ellátogatott az akkor még igazából meg sem nyílt újvidéki egyetem bölcsészkarára nekünk, a főiskolán magyartanároknak készülő hallgatóknak és más kíváncsi irodalombarátnak előadást tartani Papp Dánielről. Akkor hallottam először, hogy a 19-20. század fordulóján élt és alkotott egy magyar író, aki talán nem is volt magyar származású (!), hisz állítólagos szülőhelyén, Moravicán se a katolikus, se a református hitközség anyakönyveiben nem találták meg a nevét. Azt is akkor hallottam, hogy „Papp Dánielt a gondok – feleséget és két gyermeket kellett eltartania – kényszerítették a mesélésre, mint Balzacot és Dickenst annak idején.” Kortársai, a vele egyívású literátorok. Herczeg Ferenc, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Ambrus Zoltán ekkorra már hírnevet szereztek maguknak, Justh Zsigmond meg épp abban az évben halt meg (1894), amikor az ő első novellája, a Marcellusz a Pesti Naplóban megjelent. És mint tizennégy évvel később Móricz Zsigmondot A hét krajcár, Papp Dánielt a Marcellusz tette egy csapásra ismertté, a legkiválóbb írók által el- és befogadottá. Egyenesen Mikszáth Kálmán dicsérte, és első (és egyetlen) regényének megjelenésekor (1898) ezt írta róla: „Azokhoz az írókhoz tartozik ő, akik előbb lesznek híresek az írók világában, és csak azután a közönségben, holott nálunk megfordítva szokott történni…” De a legtekintélyesebb folyóirat, A Hét szerkesztője, Kiss József is fölajánlotta folyóirata oldalait az új csillag, a sokat ígérő nagy reménység kéziratainak közlésére. És az új csillagnak – Herceg János megfogalmazása szerint – „sietnie is kellett a siker felé, mert csak öt esztendőt engedélyezett neki életre és írásra a sorsa”. 1900. augusztus 14-én ugyanis már halott volt.

Papp Dániel: Jószívűség

Karácsony előtt (tizenkét esztendős voltam) apám ezt írta az utolsó levelében: "Ha jó lesz a bizonyítványod, karácsonykor esetleg egy kis póni fog rád várakozni az istállóban." Megvallom, ennek a hírnek távolról sem örültem annyira, amennyire kellett volna. Az állat, amelyet szorgalmam jutalmául ígértek, hidegen hagyott, s nem serkentett nagyobb buzgalomra. Sohasem gondoltam arra, hogy nekem is fényes, fekete szőrű lovacskám legyen, szép, citromsárga nyereggel a hátán, mint a városban a leggazdagabb iskolatársamnak. Az állatok iránt különben is csak tettettem a vonzalmat, és nem tudtam megérteni azokat a társaimat, akik képesek voltak eljátszani például egy kutyával. A gyermekek egyéb kedvenceire, az ostoba Mátyás-madarakra s a csízekre, akiket a természet a legcsúnyább zöldessárga színnel bélyegzett meg, s különösen amaz undok selyemhernyókra, szintén mély gőggel néztem alá. A lovakat sem sokkal többre taksáltam, s e megbízhatatlan, vérmes állatok közül benn a városban legföllebb a püspök két vasderese nyerte meg a tetszésemet. Mert azoknak minden mozdulata az élet eszményét közelítette meg, s méltóságos, lassú járásukban, ezüstös szerszámuk csörgésében mély bölcsesség rejlett: „A boldogság nyugalmat jelent, s mi még nem dobtunk le senkit.” Kilenckor reggel, ha nem kellett iskolába menni, s a kocsi a székesegyház felé görgött, mindig utána siettem, s a harmadik harangozásra már a hajóban álltam. A katonaváros bástyáiról ilyenkor trombitaszó harsogott le, s a székesegyház-téren tüzérlovak robogtak végig – de micsoda jelentéktelen zaj ez, midőn benn megzendül az orgona, s a szentély télizöld lombjai között bevonulnak a prelátusok. Ketten, hárman, nyolcan… tízen. A violaszínű sapkák és mantellettok kis suhogás után elcsendesülnek, s az oltár két oldalán édes tömjénfüst szállja körül a boldog, nyugodt prelátusokat… Hah, így ülni, e magas hátú padokon, kövérkés, fehér kezemen nagy rubingyűrűvel! „Jó Istenkém – gondoltam -, engedd meg, hogy kanonoknak képzeljem magamat, ne huszárezredesnek…” S az ilyen gyermeknek ígérnek karácsonyra pónit! Világos, hogy midőn elkövetkezett az idő, a marsallbot mellett hat igen közönséges „elégséges”-t vittem haza a tarsolyomban.

Ignotus: A siker

Papp Dánielnek, a mi drága, jó emberünknek tragikumát a mai magyar irodalomban ő maga tudná tán legjobban megírni. Az ő finom, mély, játékosan tudományos módján valóságos közgazdasági essayt írna róla, mint lehetséges, hogy ami fejlett újságírásunknak - egybeken kívül - legképesebb és leghasználhatóbb újságírója mint nem tudott, vagy másfél esztendő óta, az újságoknál - hogy is mondják: alkalmazást kapni - s a litteratúra egyik - egyebeken kívül - legszorgalmasabb s leglelkiismeretesebb munkása mint volt kénytelen valami nagyon tisztes, nagyon jelentéktelen valami nagyon tisztes, nagyon jelentéktelen, félig-meddig címzetes, és ezért átkozott rosszul javadalmazott hivatalocskát vállalni. Mindezek kifejtésében az ő különben impresszibilis lelkét nem zavarná az a keserves jajgatás sem, mellyel az ilyenkor sirató asszonnyá váló sajtó az ő korán kihunyt, fényes tehetségét elparentálja. Sőt, éppen ennél a beteges magnéziumfénynél tudná legrikítóbban kimutatni a mi sajtónk, az ő egészségtelen túlfejlettségében, üzleti vállalkozásul mégis mint nem tud addig az igazi fejlettségig eljutni, melynek törvényei közt, többek közt, ott van a kenyéradó noblesse oblige-zsa is. 

Az újságírók s az újságíró klubok: csupa hűség, csupa barátság, csupa segítség, s az újságírók testületeinek van segítő, van kölcsönadó, van nyugdíjintézete is. De mindezt, elvégre, megtalálni a hordároknál is. Ám hordárt, szükség esetén, találni annyit, amennyi egészséges férfi van a világon - ellenben az író s az újságíró tehetség kohinoor, mely a gazdájához kiszámíthatatlan véletlenségből kerül. Ez az erő tehát, fejtegetné Papp Dániel, nem egészen a birtokosáé; ez, bizonyítaná Papp Dániel, némiképpen nemzeti közkincs - s az ember azt hinné, hogy azoknak az üzleti vállalatoknak, melyeknek számára a nemzeti érzés, a közélet s a közérdek hajt kamatokat, némiképpen külön kötelességeik volnának a nemzeti közkincsek iránt. Aki búzával kereskedik: senki rossz néven nem veszi tőle, ha a búza usance-ait követi - de azt az Igét, melyen, az Írás szava szerint, a kenyéren túl él az ember, nem lehet úgy kezelni, mint a korpás kenyeret. Röviden, kulminálna Papp Dániel: ne beszéljen nekünk senki a magyar sajtó virágzásáról, mikor azt látjuk, hogy testületi érzés dolgában szigorúan distingválnunk kell újságírók és újságok között, s megtörténhetik, hogy, mint Papp Dániel, a sajtó egyik leghivatottabb munkása - az abszolút megíró - a nagy újságoknál ne találjon alkalmaztatást, még olyat sem, melyben, mint egy kitűnő társunk mondja, Brutus hülyeséget tettet a Tarwuinius udvarán, hogy Tarwuiniustól kenyeret kapjon... Mindezeket bőven kifejtené Papp Dániel, hogy végül, az egyes esetén át, eljusson az általánosságig s az alap-ok okig. S ezeket ott találná meg, körülbelül tíz év előtt, ahol tizenöt éves pangás után a politikai spekuláció rávetette magát a közvéleményre, hogy egy embernek az állam hatalmával való zsarnoki politikáját egyes embereknek a sokaságra támaszkodó rebellis politikájával buktassa meg. Tisza bukásakor, Wekerle kormánya alatt, a véderővitától a Bánffy kineveztetéséig, divatja volt a közvéleménynek, s nem volt annyi újság, s nem annyi újságíró, amennyire szükség ne lett volna. Ahol, az ország legelrejtettebb zugában, valami tehetség megmozdult, a piaci nagy kereslet kíméletlen erővel szítta magához. Ezt tapasztalatból írná meg Papp Dániel, s az eufémiának külön kis természetrajzát szúrná közbe arról, mint nevezték e műveletet, terminus technicusszal, a tehetségek fölfedezésének. Így térne rá aztán, mint lőn, hogy a közvéleményből elég lett, s a népakarat seprőjét megint visszadobták a sutba, a kemence mögé. A hausse-ra elkövetkezett a baisse, s ezzel a krach is. S itt okvetetlen eszébe jutna a Jókai meséje a szörnyetegről, mely akkora, mint egy egész kontinens, s ahogy fölbukkan egy időre a tenger színére, termőföld lepi be a hátát, s az emberek fölszántják, s belevetik a kenyerüket s a reménységüket. Egyszer aztán a szörnyeteg meggondolja magát, s visszabukik a víz alá, s vele bukik a kenyér, s a reménység is...