Vachott Sándor (1818-1861): Szépemhez

 

Téli estén kérd anyádat
Föl ne verje éjszakádat;
Gyöngye hajnalvirradásban
Meg ne bántson álmodásban.
Oh az álomszőtte képek
Boldogítók, égi szépek;
És ha képes boldogitni,
Kár az álmot megszakitni.
Mondd anyádnak mézbeszéddel:
Majd ha új tavasz virúl fel,
Majd ha jókorabb kel a nap,
Téged ágyban fekve nem kap, -
A midőn hegy, völgy föléled,
Kikeletkor más az élet.
S bár rövid lesz álmod éjjel,
Künn tekints mosolygva széllyel:
A tavasz virágozása,
Álmaidnak folytatása.

Forrás: Magyar költők könyve. Második kiadás. Geibel Armin Pest,  1857.

Vachott Sándor (1818-1861)

 

Vachottfalvi Vachott Sándor Gyöngyösön született 1818-ban, hol a kathol. Gymnásiumban vette első oktatását. Innen 1831-ben Eperjesre menvén, az ottani ev. lyceumban folytatni tanulmányait, Sárossy Gyula serkentésére jó korán kezdett verselni, s mint jogász, elnöke is lett az ottani magyar társaságnak. Első nyilvános fellépése 1838-ban az Athenaeumban történt, midőn Nógrádban törvénygyakorlaton volt, majd Pestre jővén, 1841-ben ügyvédi oklevelet nyert, az ügyvédséget azonban nem gyakorolta, egészen magának s önmívelésének, utóbb, miután a szellemes Csapó Máriát nőül vette, Tápió-Sápra Pest várm. Vonulva, kis gazdaságának élt, de keble költői sugallatait soha vissza nem utasítva. Első kísérletei nagy reményeket gerjesztettek felőle, s így azon tizenkét jeles közt találjuk, kiket a Kisfaludy-Társaság átalakulásakor, 1842-ki január 22. kebelébe felvett. Garay János volt elfogadásával megbízva, mely azon évi sept. 24. ment véghez, s ez alkalommal Vachott Sándor A KÜLFÖLD RABJA című költeményével köszöntött be, mely öltői dolgozatainak mind eddig koronája maradt. Ennek köszönhette azon kitüntetést is, mely szerint a magyar akadémia őt, a lyrai költőt 1843. oct.7. level. Tagjául választotta, de abban szabályszerű előadással helyet soha nem foglalt. Költeményeit 1845-ben szedte össze s adta ki: 1. VACHOTT SÁNDOR VERSEI. Pesten, év nélk. Megjel. Dec. 1845.). Ezeket egy évvel utóbb követte: 2. BÁTHORY ERZSÉBET, történeti beszély két énekben, Pest, 1847.
    Jött a forradalom, és Vachott 1848-49-ben Kossuth minisztériumában titkárságot viselvén, ez állásában a kormányt Debrecenbe követte. A katastroph után előbb Tisza-Sápra, aztán Gyöngyös mellett rédei kis birtokára vonult, hol a vidéken bujdosó, s az „Arany Trombita” miatt üldözött barátját, Sárossy Gyulát házába fogadván, gyanú alá esett, s 1853-ban elfogatott. Ez eset zavarólag hatott kedélyére és elméjére, sőt ismételt öngyilkolási kísérletre ragadta, mire több havi fogság után szabadságát visszanyerte ugyan, de lelkének épsége csak múlólag tért vissza. Ez ínségben hitvese mint szabadító s ápoló őrangyal állt mellette mindenkor, sőt irodalmi működéssel is támogatta családját (két valóban költői regényt írván 1854 és 1857-ben). De végre is b. Eötvös eszközlésére Schwarzer budai tébolydájába lehetett őt beszerezni ápolás végett, hol általa s más nemes keblű főurak által segélyeztetett, míg a halál 1861. ápril. 9. szenvedéseinek véget vetett. Költeményeinek egy újabb teljesebb kiadását öccse, Imre adott Pesten 1856-ban, teljeset a Kisfaludy-Társaság: Vachott Sándor Költeménye, Pest 1869, melyet Tóth Lőrincnek, e társaság 1862-ki közülésében tartott szép emlékbeszéde előz meg.
    Vachott egészen az volt az életben is, mi költészetében: kedélyes, házias, elégiai természet; hű, önfeláldozó férj, vő, barát. Emellett arany becsületességű, nem ügyes, nem életre való, ábrándozó, rossz gazda. Segítendő barátait, pénzeit rosszul helyezte el, nem jelentéktelen örökségét ez úton vesztette el úgy, hogy halálával családjára csak gyászt és szükséges hagyott. Költészetét Tóth Lőrinc, említett beszédében Arany János, gyönyörű nekrológjában szeretettel és valóan jellemezték.
    A IV. mutatvány felvilágosítására szolgáljon, hogy annak tárgya Lovassy László, az 1836. elítélt ifjak egyike, ki őrülten hagyta el börtönét 1840-ben.

I. Cornélia emlékezete*

Ha bizni van mit földi sejtelemben,
S lát a magasból tiszta szellemed,
Úgy látod a köny árjait szememben,
S utánad égő mély keservemet.
Tekints alá, nézz e kebelviharra,
Mely csillapúlást hasztalan keres;
Talán egészen érdemetlen arra
Még sem valék, hogy oly forrón szeress.

Egy szív tövében nyertünk életet mi,
Szebb éveink egy tájon múltanak;
Távolban egymást nem kellett keresni,
Hogy érzeményink egybe forrjanak.
Szent volt a lánc, mely összefűze minket,
Szülék után, de sorstól szálla ránk;
Más tette inkább egyé kebleinket:
Lelkünk után is testvérek valánk!

Nem mintha példás szellemkincseiddel
Volnék megáldva, gyarló ember én;
Tebenned a jó szent forrása tűnt el,
Méltó vagy ülni isten jobb felén;
Azt értem én csak minden szózatommal,
- A bút okozd, ha nem hű szót lelek -
Mit mélyen érzek s édes fájdalommal:
Hogy mint te engem, úgy szerettelek.

Azt sem! Ki tudna úgy szeretni, mint te?
Hol indulat, mely oly tisztán ered?
Ó bár szeress az üdvnek közepette,
Mert úgy a földön senki nem szeret.
Érzelmeidnek elpusztúlt világa
Fölrázza minden hőbb érzéseim;
S lelkem, miként az árvafűznek ága,
Mélyen lehajlik bús emlékein.

Ah láttam én több évi szenvedésid;
Kimondhatatlan mennyi ért vele!
De hitlenek közt nem hagyott el a hit,
S nemesbülél a búnak általa.
Sérült szived bár, ép maradt erénye,
S ez szenvedésben fő vigasztaló!
Gyakran határt lelt vágyaid reménye:
Határt szivedben soh’ sem lelt a jó.

Arcod szelid volt hosszu bánatidban,
Szives bocsánat ült vonásain;
Komoly tanulság hangzott szózatidban,
Oltalmazó az élet habjain.
Mig legnehezb, mi legtöbb küzködést ad,
Mig ifjuságunk fenncsapongva száll,
Te azt eléggé könnyen megtanultad,
Te nélkülözni békével tudál.

S midőn kifáradt sorsod balhatalma,
s boldog nyugalmad végre fölleléd;
Midőn azt átélt gyötrelmek jutalma
Hű férj ölében sugárzott eléd,
S legszebb örömnek indúltál elébe,
Hivén: a jó ég fog vezérleni:
Rideg koporsó vett sötét ölébe,
Édes hited nem bírt megőrzeni.

S mellette álltam a hideg tetemnek,
Jaj énnekem, hogy halva láttalak!
Miért örülnék már én  életemnek?
Azért vagyok csak hogy sirassalak!
Hol fog pihenni csöndes kéjjel a szem,
Midőn utánad vágy-epedve néz?
Hajh mély a sír, s az ég magas felettem:
Bár hol kereslek, mindig messze léssz!

Nem vártam én, oh végzet, kedvezésed,
Hogy ellenem léssz úgy is tudhatám;
De tűrhetetlen immár üldözésed,
S kegyetlenebb vagy, mint gondolhatám.
Ha zúgolódom, légyen megbocsátva!
Békételennél tőn a veszteség;
Hol a keresztyén, ki őt halni látva,
Ne mondta volna: Kár érette még!

De mind hiába! Pályád végez ére.
Örökre hűves álom szálla rád.
Szent béke lengjen sírod gyászhelyére,
Nyugassza isten hű szived orát!
S te vérező sziv, mit fogsz még epedni?
Kifogyhatatlan bú mi haszna nyom?
Ha nem tudál őérte megrepedni,
Légy néma hát! Mit ér a fájdalom?
(* Testvére, Erdélyi Jánosné)

II. György úrhoz

Hogy élsz, mióta tőled messze váltam?
Úgy folynak-e, mint hajdan, napjaid?
Le birod-e még vágni tenkezeddel
Kétszer hetenként ősz szakállodat?
Belátja-e még a határt szemed,
Vagy lábaiddal fáradsz most oda,
Hová szemeddel jártál azelőtt?
Zsémbelsz-e még, ha olykor megficamlik
A házi rend, mely őstörvény gyanánt
Több század óta szállt firól fira?
Valljon, ha rád s a múltra gondolok,
Úgy él-e minden, amint képzelem?
Mert én nem egyszer gondolok reád,
És képzeletben színről színre láttak.
A szép vidéknek hüves bérceit
Édes teherként hordom lelkemen.
Az ifjuságnak andalgásival
Ott jártam én a lombos tájakon.
Bizonytalan volt sorsom és jövőm,
S küzdött az ifju tántorgó hitével.
Egyszerre fölkelt a vihar szele,
S mint vén harangnak tompa hangjai,
Hajlongva zúgtak a fenyők körülem.
Szétnéztem ekkor – és mi jól esett
Mintegy inogni látnom a világot.
Te honn maradtál, és a házeresz
Alól ohajtva nézted jöttömet.
A vész miatt betértünk tűzhelyedhez,
S asztalhoz ülvén, gondos nőd nekünk
Ételt, italt bő kézzel juttatott.
Midőn kitombolt a zúgó vihar
S zárt ablakod jó légnek megnyitád,
A ház előtt felnyúló büszke hárs
Dús illatával tölté a szobát be.
Eljött a sánta szomszéd alkonyatkor,
Kit mi szerettünk sok tréfáiért,
És nyílt örömmel üdvezeltük őt.
Kivüle jöttek olykor többen is,
Te jó boroddal nem késtél soha,
Hogy megfelelj a ház becsületének.
Igy folytak és nem másként napjaink,
S bizony nehéz volt egymástól szakadnunk.
Sírtál s az étel sem kellett soká! -
Most hű körödtől távol élek én,
Pezsgő világnak folytonos zajában,
És kedvez a sors többfelől nekem:
De a szerencse közt is boldogít
Emlékezetben bírnom egy helyet,
Hol még a őskor bölcs szokásait
Nem forgatá fel változó csere;
Hol a csalárdság és képmutatás
Nem hányja minden lépten tőreit;
Hol a természet egyszerű fia
Késő időkre nyújtja életét,
s csöndes halállal tér a föld alá.

III. György úr halálakor

Midőn utószor mentél ágyadig,
Érezve a bajt, mely rád nehezült,
Elképzelem, mint csóváltad fejed!
De oly közel nem sejtéd a halált.
Szép rendesen, mint véredben vala,
Az ágy előtti székre vetkezél,
S nem gondolád, hogy mindegy már neked,
Akár a földre hányd ruháidat,
Avagy kidobd a keskeny ablakon.
És hála isten, hogy vég percedig
Veled maradt a biztató remény;
Szent lámpa volt ez, mely jótékonyan
Hinté sugárit a beteg körül,
Mely amidőn kialvék hirtelen,
Együtt aludt ki életed vele. -
E pillanatban zordon lőn a ház.
Sötét alakja, mint gyászravatal
Állott az éjben bús kietlenül.
Az éltető lég ajkaid felett
Nevét s hatalmát meghazudtolá.
Mely künn leszedte a fák lombjait,
Mely ellen ajtó, ablak, zárva volt,
A messzeterjedt őszi pusztulás,
Benn a falak közt is, sátort ütött.
Elnyúlva széles ágyad közepén,
Magad levél a pusztulás jele. -
Tested köré az udvarnép begyűlt
S együtt virasztá a rest éjszakát.
Doboghatának váltig méneid,
Megnézni őket kedvetlen vala
A bánatába elmerült cseléd.
Túllépni a szűk pitvar küszöbén
Tartózkodott a félénk szolgalány:
Künn a sötétben lengő szellemed
Halk suhogását vélte hallani.
Éjfél után megszólalt a kakas,
Hirdetve jókor a dologtevő
Napot. De szét nem mentek emberid
Kezelni a nap rendes dolgait:
Együtt maradtak a rideg tanyán.
Csak a legélesb szolga távozék
Elhozni keskeny deszkaházadat,
E gyászhajót, mely könnyek árja közt
A zord enyészet tengerébe tűnt.
És ott pihensz most vég ítéletig,
Hol fekve várod a föltámadást.
Veled letűnt az ősök jobb kora,
S helyébe jőnek színtelen napok.
Üres magányban fog fennállani
Emlékedül a tisztes ház fala.
Rokon s barát betérnek udvarán,
De nyílt karokkal a szelíd öreg
Vendégeit nem jő üdvezleni.
György úr ezentúl nincs honn senkinek:
Ő a világgal már számot vetett.
S barátihoz sem lesz többé köze.

IV. A KÜLFÖLD RABJA
1843.

Még látod a hon véghatárait,
Az est elönti rajtok bájait.
Még bérce ormán látsz p ásztortüzet,
Folyója partján látod a füzet,
Ó még az édes léget szívhatod,
Mitől e föld oly szép, oly áldatott.
Jól megtekintsd! Midőn hajnal hasad,
Hazád az éjben tőled elmarad.
Ne kérdd: ha jősz még vissza vagy soha?
Sorsnál a válasz – s sorsod mostoha!
Vesztvén szülőket, jó testvéreid,
Hű lányt, barátot, kebled híveit,
Kiket miattad fájdalom viraszt,
Szegény rab ifju, melyiket sirasd
Ők nem gyanítják éji utadat,
Rég nincs felőled biztos híradat.
S most, amidőn e szép honból kimégy,
Hogy ismeretlen ország rabja légy:
Most, amidőn elmégy örökre tán,
S nem jösz, ha jösz, csak számos év után:
Bucsútlanúl kell tőlök válni meg,
Ez fáj – ezért vagy oly igen beteg.
És nincs, kitől egy jó szót küldenél,
Ha ezt sem, úgy hát kebled mit reméll?
Nincs egy betücske, nincs egy puszta jel,
Mely hírüladná merre vittek el.
Ki már a sírban tölti éjjelét,
Tudják a holtnak is nyugvóhelyét:
Te élni fogsz, s nem tudják merre, hol?
Bár azt se tudnák, hogy kínoztatol!
Könnyít e percben mély fájdalmidon
Hogy most veled, még itt a drága hon
Ó itt a hon még, legtovább híve
Annak, kinek leghűbb hozzá szive.
Tőled bucsúzik, búsan nézve rád,
értsd meg fiadnak néma búcsuját,
Te, kit szerelme mindig hőn ölelt!
Ki rólad annyi jó reményt növelt,
El messze rabnak éretted megy ő,
Tőled bucsúzik a hű szenvedő. -
S tovább tovább visz a gyötrelmes ut,
Nézd nézd hazádban a véső falut.
Bús csöndesen szól ott az estharang,
Átrázza bágyadt idegét e hang:
Fut a szekér bár és gyorsan viszi,
Mintha temetni vinnék, azt hiszi.
És sírni tudna, búban sírni jó,
Gyakran beszéllőbb a könny, mint a szó,
De a szekéren ülnek őrei,
S szivébe visszafolynak könnyei.
Azok ne lássák őt siralmiban,
Kiknek bajosztó részvét tiltva van.
Ne bánd, ha nem sírsz! foghatsz sírni még,
S fölkél a hajnal. Fénye ünnepi
Sugárral a zöld tájat ellepi.
Az éjben eltünt szép hazája már,
Amerre lát, néz, idegen határ.
Ki azt hiszi, hogy egy nap fénye süt
A terjedelmes földre mindenütt,
Honán kívül tán kételkedni fog:
Valljon honott nem más, szebb nap ragyog?
S hogy van fajunknak önnön istene,
Ha messze járnál, hinned kellene.
Ó bár te vallhasd egykor e hitet,
Kit majd a börtön gyászhomálya fed.
Neked lehet még tiszta kék egen
A felkelő nap méltán idegen.
Miként az égő háznak lángjait,
Búsan tekinted tűzsugárait.
Sugárival, hogy most még rád veti,
Nem arcodat, de lelked égeti,
S amint tovább visz a gyötrelmes ut,
Mindig kopárabb, pusztább tájra jut.
De ő a tájra nem sokat tekint,
Alig tudá, hogy vészes alkony int.
Egy nagy ború lőn a vidék ege,
El-szétterülvén sűrű fellege.
Lezúg a zápor, minden oly setét,
Tükrözve látja ő gyászéletét.
Kivül a várat meg sem nézheté,
Hová setét ut vészben vezeté;
Melynek rideg, mint a sír, belseje,
Hol annyi átkot látand bús feje!
És ottan áll ő, a négy fal között,
Borzadva látja, milyen  helyre jött -
De borzadás még inkább szálla rá,
Midőn az ajtót őre rá csuká.
És ottan áll ő, némán és merőn,
Mély kínja is megállapodva lőn,
Miként a tőr, hahogy mélyen talál,
Az átdöföttnek keblében megáll.
Kitépve őt ég föld áldásiból,
A zord ítélet számos évre szól.
E gondolatra fölreng kebele,
S ismét tolongó kínnal van tele.
Egy rája ömlő tenger a sok év,
Melyből menekni hol van békerév?
Volnál idős, ó volnál éltesebb,
Oly égetőn nem fájna tán a seb;
De a remény s a tett legszebb korát
Élő halottként hogy húzd itten át?
Mely szüle téged, szép de bús hon az:
Kevés az enyh, sok benne a panasz.
Örök viszongás, tettlen ősi dölyf,
Mely hő szivén rág, a kártékony ölyv.
Kicsiny a részvét nemzetüdv iránt,
Ha ád, leginkább sors ád jó irányt.
Sok őszül ott meg s van fényes neve,
Ki szent javáért lépést sem teve.
Téged korán és híven meghata
Sinlő hazádnak esdő szózata.
Fiúi bánat és a hív remény,
Hogy még derül az árva népre fény:
Szilárd hatásra bírtanak vala,
S lelked, miként sas, fennen szárnyala.
Dicsők valának kebled álmai,
Dicsők a bátor homlok gondjai.
Hol ifju ajkad szótól hangozott,
Vén is gyönyörrel elmémúla ott.
S föl kell-e tárnom még több bűnödet?
Ez, ami téged börtönéjbe vet!
Az éj körüled sűrű, úgy-e bár?
Ott künn a hold ki tudja merre jár?
Benn mit se látnak a nyitott szemek,
Habár merően széttekintenek.
Kicsiny a börtönablak és magas,
Kevés üveg van rajta, több a vas.
Ki lakta elsőbb e zordon tanyát?
Gyilkos talán, ki ölt testvért, anyát,
S kit hosszu rabság múlva, e helyen
Holtan találtak egyik reggelen?
S az ő helyén fogsz hát szenvedi te?
Neked hasonló végzet jutna-e?
Mily gondolat! S nincs rá vigasztalás.
Egy rém eloszlik, s kél után a más.
Eljő a reggel. Megvirad belől.
Több szolga lép be. Őre lép elől.
Szőrbül raböltönyt hoztanak neki -
Ruháit ő bú közt cserélte ki:
Mi volt honából úgy is egyebe,
Mint a ruha, mely testét födte be?
S midőn a rabköntös már rajta volt,
’Le kell fekünni!’ Börtön-őre szólt.
S ő ijedve a vén őrre néz,
Egész valója rettegésbe vész;
Elgondolá, hogy itt a hatalom,
S oly messze tőle minden oltalom!
De nem, ne rettegd a gyalázatot!
Amott van a lánc, íme láthatod -
Lábadra láncot fognak verni fel.
Terülj le bizvást! Fojtsd félelmed el.
S fölverve már a lánc. Testén csörög
Ajkin hatalmas szózat mennydörög,
Mely szózat el nem foghat hangzani,
Mely szózat égbe fog felszállani! -
S amint oszolni kezd a szolga nép,
Némán közőlök egy melléje lép,
Fejére durva föveget nyoma,
Mit ismeretlen kéz szőrből fona.
Haragra gyúlt; és négy hó elhaladt,
Hogy fövegéhez nem nyúlt azalatt. -
Bár lassan is, de múlnak a napok.
Nincs perc, midőn ne volna búra ok.
Mi haszna minden szép emlékezet,
Ha mindenik csak búval fog kezet?
Dicső azonban azt éreznie,
Hogy jó ügyért kell ennyit tűrnie.
E gondolatra gyakran büszke lesz,
De büszkesége is csak búba vesz.
Olykor ha kissé csöndesül a kín,
bosszankodásra kél unalmain.
Mindent kigondol ami lehető,
S időt veszítni nem lel módot ő.
S holott beáll a télnek évszaka,
Sokkal homályosb lőn rideg laka.
A dl alig múl, már az este jön.
Magába nyelvé őt az éjözön,
De meghajolt a őr, kérelmein,
És mécsvilág ég  hosszu éjein.
Órákig elvan a mécsen szeme,
Mulatja őt a kék láng kelleme.
Sőt többre vitte még az únalom:
Éjjel, ha álma késik, a falon,
Hová a mécs fényt vet sugárival,
Gyakorta játszik ujja árnyival.
Hisz gyermek ő, a kínnak gyermeke,
Játékra mért ne volna érdeke?
Majd nagy beteg lőn. Rég sorvadt a test,
Végkép pihenni fogna örömest.
Ki ágya szélén fölvirasztana,
Oly messze mért vagy, ó szülőanya!
Szülötted ím itt fekszik, mint a váz.
Szörnyű, midőn elfutja őt a láz,
S a keskeny ágyból talpra vánszorog,
És bús lakában, rémként tántorog,
Mintha keresni járna a halált,
De azt talán más, boldogabb talált.
Ott ifjusága megvédelmezi,
S lázát naponként múlni érezi.
Ekkor, hogy lenne mit forgatnia,
Könyvet kapott, s e könyv a biblia.
Látván a könyvet, rá öröm derült,
S a szent igékbe mélyen elmerült.
Olvasva tölt el éj és napokat,
A gyönge testtel nem gondol sokat.
Majd megszünék. A könyvet leteszi.
El-el mereng, majd ismét fölveszi,
Agyában a hiteszmék harca kél,
Nem boldogúl az észnek fényinél;
Forr, küzd az elme,küzd haszontalan,
Minél tovább, mind inkább nyugtalan,
Testében a vér lázasan kereng,
Fény és homály a fejben összereng.
Majd mintha égne minden gondolat:
Lelkébe vakhit őrjöngése hat.
S jár kel lakában, míg nem térdre hull,
És ajka csöndes mély fohászra gyúl.
Fohásza hosszu. Egy éj telt belé.
Térdén aludt el virradat felé.
Hallgasd meg, isten, amit ajka kért,
Talán könyörgött a kedves honért!
Azóta sok nap, sok hó eltünék,
Buzgón könyörgni ő meg nem szünék,
Az őr naponként térdein leli,

S vállat vonítva el-elnézdeli.
Egyol nap, mint így imádkozik,
Felé: ’szabad vagy!’ e szó hangozik.
Embernek e szó édesben zeneg,
Mint hogy az őrült is ne értse meg.
Megrezzen ő e szónak általa,
Fölnéz, s előtte őre állt vala.
És hinni nem tud őre ajkinak,
Azt hitte, gúnyt űz s ámítgatja csak…
Több szolga jött. Elhozták a ruhát
Melyet cserébe vettek egykor át.
A rég pihent ó köntöst fölvevé:
Bő volt a köntös… El belé tevé
A fakanált és villát, mellyel ett,
Emlékül innen nem visz egyebet.
Aztán szekérre lép. Melléje ül
Egy éltes őrtiszt kisérőjeül,
És elhagyá a zordon elmesírt;
Hogy annyi kínról maga hozna hírt.
***
Honába ér. Szent földén szállva le,
Zavart örömnek volt arcán jele.
Szikrája volt már-alvó lángnak ez,
Mely hamviban mg föl-föléledez.
Új élet, új zaj hatja meg fülét,
De ő a zajban mélán néze szét.
Ó nincs a földnek semmi oly kegye,
Mi már az ifjat boldoggá tegye!
Körötte sűrűn állnak társai,
Az árva honnak lelkes fiai.
Hévvel fogadják a hű szenvedőt,
Örvend is, sír is mind, ki látja őt.
S közöttök áll ő, testi lelki rom,
s kitör belőle a tűrt fájdalom.
Ajkán a megnyílt szó eláradoz,
Tartalma elmét, szívet gyászba hoz.
Mi volt s mivé lőn! Felsohajtanak,
Kik ajkiról bús szókat hallanak.
A kór beszédnek egy ép része van,
az, mit honáról mond fájdalmiban.
Majd a szülői házba érkezett.
Hangos sírással a ház telve lett,
Hol a cseléd is váltig síra mind:
Ki festené le a szülői kínt?
Reá a házban sem várt lelki bék,
Meg sem pihent, már elkivánkozék:
Magányt ohajta, hol térdére hullt,
S imádkozásban éje, napja múlt. -
Történik olykor, tollat vesz elő -
Hagyjátok el! Hadd írjon csöndben ő,
Mely oly sokáig hordta láncait,
Jegyezze a kéz, tenger kínait.

Forrás: A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig, vagy az utóbbi negyedfél század kitűnőbb költői életrajzokban és jellemző mutatványokban. Feltüntetve Toldy Ferenc által. Második átdolgozott kiadás. Ötödik kötet. Franklin-Társulat Budapest, 1876.

Vachott Sándor (1818-1861): Báthory Erzsébet

 
 - Történeti beszély két énekben -

ELSŐ ÉNEK

A bérczes felföld szép vidékein
Sok régi várat lát az útazó.
Legtöbb azért tisztes, mivelhogy ó
S minthogy lepel van történetein.
Virúlatos képéhez a vidéknek
Úgy tűnnek szembe a dűlt vár-falak,
Miként ép ajkhoz a tördelt fogak.
Egykor kemény fogsort képezhetének,
Mik védni tudtak és emészteni.
A féktelen kor átkos zavara
Úgy tudta a jót s bűnt vegyíteni,
Hogy sok nagy hős nagy orzó is vala…
És számtalan vár büszke véd-fala
Veszett állatnak volt véd-agyara!
Benn, a falak közt, ádáz hatalommal
Tenyésze a bűn, rejtett fészkiben.
Eltűnt e kor; de gyász-emlékiben
Föléled újra és fölzeng a dal…
***
Olly ünnepélyes a köz-némaság!
Az őrtoronyból nem terjed világ -
Sötéten áll az éjben Csejte-vár:
Tán minden őre ágyba tére már?
Nem látni embert a tág udvaron.
De ím kilép az éj vendégeül
Egy gyors levente rejtek-fal megűl.
Előbbre lép s megáll. Vajjon mi von
Sürű redőt az ifju homlokára?
Élesre fent kard mért villog kezében?
Felhőiből lenéz a hold sugára
S rokonra lél a halvány arcz szinében.
Vadúl körültekint. Tovább siet
S megáll egy szikla-barlang ajtajánál.
Az ajtón karddal von kereszt-jegyet
S aztán figyelve s mozdulatlanúl áll.
Lelkében él pokol-sötét gyanú,
Fülében hír cseng, mellyre nincs tanú,
Mellynek, habár éltét díjúl veti,
Titkolt nyomába el kell jutnia…
Még csendben áll. Majd a zárt rengeti,
Nem sejditvén, hogy egy őr-dalia
Hiuz szemekkel leskedik reá
’Jelt adj!’ kiált a czirkáló vitéz.
És a levente gyorsan hátranéz.
Nem késik. Egy percz… s kardját felfogá.
Az őrre támad hirtelen haraggal.
De nem fogadja őt az lomha karral
S egymás között vér-bajt inditanak.
Néhány percz… s mindketten lehúllanak.
Az őr átszúrva porban hentereg,
Kezével még a léget fojtogatja.
Nyakát feszítő kíntól hátrahajtja
S vonagló ajka szitkokat rebeg.
Mellette némán fekszik a levente.
Egyszerre zsibbadt minden izma el
A mint fejére nagy csapás zudúlt le.
Alattok a föld gyásztort ünnepel
Vérök beszíva. S ez rendén vagyon:
Mert ki hozzájok közelebb rokon?
***
Alighogy elhangzott az éji zaj,
Kik jőnek már is a csöndet zavarni?
Naponta nincsen tán elég robaj,
Hogy éjjel sem tudtok veszteg maradni?
Ha jól látok, Ficzkó, a rőt pribék
Jön ott. Kezében tolvaj-lámpa ég.
Mi végre ez? Nem tolvajlámpa-e
Anélkül is sötét fényű szeme?
Erzsébet, a vár rémes asszonya,
Szeme miatt fogadta ördögének,
Mellette czammog egy kövér banya,
Kit tán a tompult lelki-ösmeret
S könyörtelen sziv hizlalának úgy meg.
Útjok a szikla-barlanghoz vezet.
A mint elérik, Ficzkó visszadöbben:
’Mit látok? Kik feküsznek itt vérökben?
Ez itt az őr  azt ott nem ismerem -
Itt dárda, ott véres kard nyúlik el.
Ha jól gyanítok… Úgy lesz.. Bárha nem.
Különben is balhirű már e hely
S merész legények a kalandorok,
De hogy jutott a várba? Rosz dolog!
Hallod Dorottya, óvakodni kell.
És legkivált ónunk kell e helyet.
Ha itt találják a holt testeket:
Új mende-monda, újabb suttogás
Lesz majd a barlang borzadalmiról.
Hová tegyük, mit gondolsz, láb alól
Őket?’
„Hová? Kell is gondolkodás!
A többi holttesthez. Nincs olly tele
A tág öböl most, hogy ne férne be
Két oly madár!”
’Bölcsen beszélsz, Dorottya.
Maradj tehát itt.’
S halkkal megnyitotta
A zordon barlang ismert ajtaját.
Aztán több belső ajtót nyitva meg,
Elébe tárul hosszu, tág üreg.
Megáll. Benyújtja kigyóként nyakát
A végnyiláson… ’Kincsem, alszol–e?
Szólott vihogva s gyorsan elmene.
***
Ki alszik e?...Kit rejt a néma bolt?
Mi bágyadt fény lövell a résen át?
Való-e? Nem hazug gyanú tehát?
Való-e? Angyal lakja e pokolt?
Olly ifju ő és olly egyszerre szép!
Remegve ül ott durva kőpadon.
Látása lelket bűvöl, lelket tép.
Mit véthetett ez ifju hajadon
Az enyhe légnek, s hold- és a napnak,
Mit véthetett, hogy tőle tiltva vannak?
Mert ember ellen ő nem véthete:
A bűnnek nincsen olly kedves szeme!
Takard el, ó leány, bájos szemeid!
Jobb itt azoknak mitsem látniok,
Hol minden a legrémítőbb titok.
Egy percz örök halállal ér föl itt.
Mélyebb e rejtek a kétségb’ esésnél:
Föl nem hat ebből átok vagy sohaj,
Bennfúl a jajszó és a gúnykaczaj.
Egyéb egy szalma-ágynál s lámpa-fénynél
Nem emlékeztet itt a felvilágra.
Az ágy körül vérfoltok látszanak:
Könnyű itt emlékezni a halálra.
***
Egy lábrugás – s a résnek ajtaja
Belebb zudúl… Ficzkó és a banya
Az őr testével jőnek czipekedve.
Elsáppad e látványon a szegény lány;
Föláll s azonnal visszahúll ijedve.
„Temetni jöttünk – szól a vén boszorkány -
De csak a lábunkkal harangozunk
S könyek helyett ugyancsak izzadunk…
Bomlott nehéz!… Lesz a manónak dolga,
Mig elsegíti hátán a pokolba!”
E szók után nagyot fútt a banya,
A lámpa-láng is félre lobbana.
Jobbról betérnek egy mellék-üregbe,
Mellynek végén sötét öböl van… Ebbe
Dobják a testet. ’Így ni! Emberül van!
- Mond a pribék – jó dolga lészen ottan;
Még annyi szűz mellett sohsem hevert.
Megtettük őkelmit török basának!
De jöszte, most a másik sihedert
Mozgassuk el!’
Szólott és indulának.
Hallgatva mentek át az or-lakon.
Utánok a megrémült hajadon
Merően nézte nagy sötét szemével.
Majd ismét a mellék-üreg felé
Vetvén szemét – tovább nem türheté:
Elfödte arczát mind a két kezével.
És sirt az omló zápor erejével.
Ó ifjuság! Te a tikkasztó hőnek
S hűs záporoknak változó kora!
Te adsz özön-könyűt a szenvedőnek,
Kit körbe vett a rémek tábora.
Habár kietlen puszta lőn az élet:
A pusztaságban forrást nyit hatalmad!
És nyomja bár az éj homálya fényed:
Engesztelően hull alá a harmat!
***
Mint a kit a föld irtózatai
Elől befednek bő viz árjai;
Föl nem riad siralmiból a lány
A czinkosoknak hangos dobaján.
Mellette hurczolák el a leventét;
Hallá a zajt, a tréfás suttogást,
És halla később tompa zuhanást,

De lágy kezvel födve tartá képét.
Majd hogy ujabb nesz támad közelében
S fülébe hat rejtélyes készület,
Fölnéz a lányka-  és mi rémület!
Kést lát villogni a pribék kezében.
Felgyűrekeze, tág öblű edénnyel,
Dorottya szemközt áll a rőt pribékkel.
’Irgalmas Isten ótalmazz! Ne hagyj el!’
Eseng a szűz s az ágyhoz támolyog.
A vén boszorkány hozzá sompolyog
„Légy csöndesen! Ne rettegj kis gonosz!
Ki bánt, mi lelt, hogy úgy elsápadál?
Tőlünk remegsz s magad vagy a halál!
Beteg vagy, úgy-e? Tüstént helyre hoz
Egy kis érvágás!”
’Könyörüljetek!
Hiszen te asszony volnál – szánj te meg!
Hideg vagy – ó bocsásd el kezemet!
Csak itt, csak itt ne legyek eltemetve:
E bűnös föld ne szíja véremet!’
„Nyugtasd magad – szól a banya nevetve -
Véreddel úrnénk fog majd mosdani:
Nem hagyjuk azt a földre omlani.”
Sujtó villám gyanánt hatottanak
Boldogtalanra e gunyos szavak.
Kétségb esett sikoltást hallatott
S a szalma-ágyra ájultan rogyott.
Kínzói megkörnyezték őt legott,
Mint bősz kutyák az elfáradt vadat.
S mellynél fehérebb hajdan nem vala
Pogányhitűeknél az áldozat,
Melly olly fehér, mint a hófúvatag -
A szűz karját fölvette a banya
És az edényre tartván, hirtelen
Metszé meg azt bűntársa, több helyen,
Omlott a vér, mint kerti zuhatag,
Mint esti bibor-fényben a patak.
Már az edény félig megtöltözék.
’Kössük be karját! – ugymond a pribék -
Két, három napra ennyi vér elég.
Negyed nap ismét ehhez tarthatunk
S így valahogy csak elgazdálkodunk.
Bizd a sinlődő gondját Ilonára,
Hadd tartsa jól tápláló eledellel:
Bő vér leend a bő tartásnak ára.
Szűk a világ. Kéznél nincs e kívül
Csak két leány. Hát csúnyán bánjunk ezzel.
Közelről több nem egy könnyen kerül;
Betelt a környék mindenféle nesszel.
E neszre lettek ollyan vakmerők,
Hogy seregestül jőnek a szülők.
Mindnyája lányát kéri, egy ajakkal.
Hiába mondom, hogy meghaltanak
Természetes, sőt ajtatos halállal:
Száz meg száz kérdéssel boszontanak
S holott köny- és szóból kifogytanak:
Végül a sírt ohajtják látni még,
Hová szerelmök kincsét temeték.
Kell béketűrés, már azt mondhatom,
Miglen nyakamról mind lerázhatom.
E közben a lány karját beköték. -
A párolgó edényt kötény alá
Rejté a vén boszorkány s elhagyá
Társával a lélek-vesztő tanyát.
***
Minb tűnös száj, mellyel lakatra zártak,
Olly néma most a föld alatti or-lak.
Minden terén megfészkelé magát
Lakóul a rothadt nyelvű halál.
S ott fekszik a szűz, mint tört rózsaszál,
Mellynek elhullott piros levele,
Mellynek felnyúlni nincsen ereje!…
Dicsőn virúlt ő a szülői földön;
Gyermekségének tündéres vidéke
Fényét, úgy látszék,tőle vette kölcsön.
Ő volt az agg szülőknek büszkesége -
És mennyvilága volt az ifjunak,
Ki megfelelt szerelme vágyinak.
De boldogságuk nem tartott soká.
Vejéül a lány kérlelhetlen atyja
A nem dús ifjat el nem fogadá…
Ekkor vetődött házukhoz Dorottya.
Magasztalással szóla Csejte-várról
S minden felett a várnak asszonyáról.
Mi jó, mi szép ő! És mint illenék
E gyönyörű lány hölgy-kiséretébe!
Hatott az álnok kígyó méz beszéde.
Az elcsábult szülők azt képzelék,
Távolban a gyermek felejti majd,
Kit most szerelme olly forrón ohajt…
Utolsó éjjel, mellyet otthon tölte,
Korábban, mint máskor, fekünni ment,
S midőn a házban úrrá lőn a csend,
Magára gyorsan könnyü leplet ölte.
Remegve lépé át a küszöböt,
Hangzott szivének minden dobbanása -
S olly rögtön, mint hulló csillag futása,
Ott álla már a kerti domb fölött.
A dombon állt, hol annyi édes emlék
És annyi új keservek üdvezelték.
Derengő éj volt. A viritó hársak
Meleg szellőktől halkan suhogának.
Békétlenül nézett ő szét az éjben:
Nem jő-e? Hol késik várt kedvese?
És jött- 
De hah mi ez? Jól hallok-e?
Kisértet jár-e a mellék-üregben?
Hány óra most? Nyilván éjfél lehet,
Midőn a nyughatatlan képzelet
Megcsalja rémhangokkal a fület…
Közel dobaj… Mit látok? Lehető-e?
Ő az! Valóban ő az – a levente!
Fáradtan lép ki a szűk torkolatból
S eláll, a lámpás tartva bús szemét
Az alvajáró, fosztva öntudattól,
Így nézi a holdnak tündökletét.
Még egyre szédül a súlyos csapástól,
Melly elzsibbasztá minden idegét.
Fején a dús haj vértől összecsapzott,
Sáppadt arczát is vér mocskolja itt-ott.
Kétkedve néz körül a láng üregben;
Az ágyra néz – s ámulva visszarezzen.
Szemén erő és élet-hév lobog fel,
Dermedt keblében habzó mozgalom kel
S kábult agyán a küszködő eszmélet
Egy lobbanásra hatalomra éled.
„Ez ő! Ez Ilma!” … És e látomány
Általragyog lélek-borúlatán.
Önkénytelen lépett az ágy elé.
Azon tudat, hogy a leány előtt áll,
Ki másod lelke, ki őt szereté -
Ó E tudat magasb az öntudatnál!
S ott áll sokági néma figyelemmel.
A kimerült lány félig nyilt szemekkel
Fekszik az ágyon mozdulatlanúl,
Igéző arcza lázasan pirúl.
Megrendül a hű ifju s kedvese
Vállát kezével gyengén  illeti.
’Ébren vagy Ilma? Ilmám, hallasz-e?
Ifjad szól hozzád – nem felelsz neki?…
De hol vagyok?… Hogy jöttem én ide?
Úgy emlékszem,  harcz-téren ébredék
Holttestek közt… Kikkel csatáztam én?
Sötétben kit gyilkoltam meg? Nagy ég
Ne kisérts!… Nem, itt nem volt a csata!
S ott ő nem volt: hiszen őt keresém.
Ó szólj! Ébredj szerelmem angyala!
Téged kereslek! Én vagyok Keled!
Egy perczre bár, derűljön rám szemed
S aztán, ha fáradt vagy, pihenj megint!’
És a leány, mély sóhajtás után
A sír élő fiához föltekint;
S a mint fölnézett, jéggé merede
A borzalom miatt tekintete.
„Távozz előlem! Ismerlek pogány!
Menj, menj előlem, isten ostora!
Ne hidd, hogy megcsalj! Te nem vagy Keled,
Ámbár az ő alakját viseled.
Erzsébet vagy, a várnak asszonya,
Ez éj-tanyának or-gazdasszonya!
Hah ott ég a rút bélyeg arczodon!
Most már piros, piros vagy asszonyom!
Ó lennél inkább mint a liliom
Olly  halvány: csak vérrel ne mosdanál!”
’Eszmélj, jó angyal! Roszat álmodál,
És a rosz álo úgy szemedbe ment:
Hogy most azért szólsz és látsz képtelent.
Ó vagy beteg vagy?’
„Menj, távozz eretnek!
TE is eret akarsz-e vágni rajtam?
Kevesled a vért, a mi képeden van?
Hogy többet onthass, álnokúl betegnek
Mondasz!”
S irtózva fordítá el arczát
Az ifjutól, ki a leányka karját
Bekötve látván, elszörnyűködött.
Az undok bűn pokol-lánggal sütött
Lelkére. – Iszonyodva néz körül.
’Teremtő Isten! Ez tehát a barlang,
Mellyről gyanúsan suttogott a hír-hang!
És ő itt szened enyhitetlenűl!
Türelmes ég! Behunytad szemeid’,
S veled együtt alusznak fellegid?
Avvagy talán, míg ő itt nyomorog,
A szörnyetegre holdad mosolyog?
Nagy ég! Ha nem szolgálnak vészeid:
Használd hát mennykövül a gyáva holdat:
Zúzd azzal porrá őt, az átkozottat!
Szörnyű, szörnyű! A föld és a pokol,
E régi két szomszéd, fogott kezet:
Hogy eltiporják a szentségeket.
S ó ég! Bölcs ég! Te békén aluszol?
De vedd hálám, hálát mondok neked:
Te vezetél e rejtélyes tanyára,
Te általad jövék a bűn nyomára.
E szókat ejtve, vizsgám szerte jár
A tág üregben… A rés ajtajára
Tevé kezét; de a vasmívű zár
Nem engedett. Majd a mellék-üreg
Előtt gondolkozóan álla meg.
’Hová visz e sötét sikátor itt?
Nem erre jöttem én? S egy percz alatt
Elfödte őt a keskeny torkolat,
Tompán visszhangoztatva lépteit
***
Zördül e közben a rés ajtaja,
És egy magas, szikár alak benyit.
Ez is vén czinkos. A kövér banya
Küldötte őt le a beteg leányhoz,
Kinek kettős csuporban étkeket hoz.
Jó Ilonának nevezik rosz névvel.
Vérrel ugyan nem bánik s azt hazudja,
Hogy megkéselni egy csibét se tudna -
Azonban szomszéd országokba jár el
S a várba lányokat csal szép szerével.
Ma este jött meg a lengyel határról,
Két hajadont hozván vadászatáról.
Nem tudják még, nem sejtik a szegények;
Mi mély örvény sodrába kerülének!…
Midőn a mellék-űrnél elhaladna
A czinkos asszony- oldalt pislogatva -
Ím a levente ellenébe lép.
Miként tolvaj kit tetten kaptanak,
Vagy mint villámtól megrázott fa-kép -
Tántorgva állt el a sovány alak.
Száraz kezéből csupra kiesett,
A mint magára keresztet vetett.
’Ne vigy a kisértetbe! Jaj nekem!
Gonosz lélek incselkedik velem,
Vagy téged látlak, te volnál Keled?”
S ránéz az ifju zordon-hidegen.
„Habár a sátán sugta, hogy ide
Jönnél – anyám a jó isten hozott!
Ne kérdd: mint jöttem a bűn fészkibe?
Elég, hogy évek múlva, láthatod
Ismét fiad’… Te a várban lakol,
Erzsébet híve vagy; ő pártfogol -
Tőled felesleg volna kérdenem:
Miért vagy itt:.. De – ó irgalmas isten! -
Mondd hát anyám, ó fejtsd meg hát nekem:
Miért van ő, a kedves lányka, itten?!
Kérlek, ne szólj! Utóbb az sülne ki,
Hogy ő a vétkes, s ti vagytok a jók.
Pedig, lásd, úrnőd mint a ronda pók,
Hálóját a méhekre is szövi. -
És most anyám hallgass figyelmesen.
A sírnál mélyebb s titkosabb helyen
Állunk szemközt. Itt vallom be, anyám:
Hogy a leány ott drágább életemnél. -
Mindenre, a mi jót lelked kiván,
A mit szeretve bir és a mitől fél,
Mindenre kérlek, esdekelve kérlek:
Ápold s őrizd őt, a míg visszatérek.
S ha, mint hiszem, előtted áruló
Szóknál üdvösségem felebbvaló,
Ha kedves éltem s önnön életed:
Tartsd mély titokban e jelenetet…
Ápold őt s néma légy!” E szók után
Eltünt az ifju a rés ajtaján.
Sokáig, mint lebűvölt áll vala
S utána bámult a rendült anya.
Ilma pedig halkan sohajtva szólt:
’Ah, ez az ő – ez Keled hangja volt!’

MÁSODIK ÉNEK

Az óriási Jávoros* felől
Zugása hallik a vihar szavának.
Vad szél ébred. Fehér tajtékot hánynak
A rohanó Vág barna habjai.
Kevés szünet – s a zápor szinte dől
S czikáznak a villámok lángjai…
Díszes teremben, bársony pamlagon
Ül Erzsébet s a förgetegre hallgat.
A góth-ivű, rostélyos ablaon
Átallehell a zúgó vész-fuvallat
S a fal kárpitját gyöngén lengeti.
A padlatot török szőnyeg fedi.
Ezen czikk – fájdalom! – hazai volt
Ekkor: mert a török köztünk honolt.
Oltáraúl a szépség intenének,
Melly áldozót minden korban talál,
A pamlag előtt tükrös asztal áll.
Elszórva rajta számos eszközét
Láthatni a fényűző piperének.
A gazdag úrnő délczeg termetét
Habos selyem takarja pongyolán,
Kelet szép gyöngye tündököl nyakán
S éjszín hajának fonadékait
Gyémántos fősü tartja koszorúban
Hattyúnak vélnéd teljes vállait,
Mellynek feje merűlve viz alá van.
De a fehér váll és az arcz hava
Gyászosb a télnél, mellynek annyi sok
Kedves virág hulló áldozata…
Sötét szemében vad indúlatok
Hagymáza lángol, míg az ajk körül
Fagyos gőg és hideg szépség terűl.-
Ott künn a vész, úgy látszik, csöndesül.
Feláll Erzsébet s a téres szobában
Merengve jár. Most megállapodik
Az ablaknál, hol czifra kalitkában
Egy betanúlt rigó tollászkodik.
Ajándokúl veje, a szigeti
Hős Zrinyi fia, küldte azt neki.
Boszús unatkozással figyeli
A madarat ’No’s mit szomorkodol?
Mért nem fütyölsz? Mindig csak aluszol?
Fütyölj hát! Nem hallod, kívül a vész
Mi fennhangon s mi régen fütyörész?
Kezdd rá te is!...Ej, engedetlen pára!
Várj hát!’
S benyúl a czifra kalitkába 
S kifogván a vergődő madarat -
Csodálatos szeszélyből kicsavarta
Nyakát s méreggel a szőnyegre csapta.
A bár csekély tárgyat lelt indulat
Minthogy kitörhetett, lecsillapúlt.
A bőszült asszony szinte felvidúlt
Nyugton sétál most le s fel teremében,
Mignem egy másik tükör ellenében
Ismét leül… Ugyancsak e helyen
Ült ő, sok év előtt, egy reggelen
Fürtit rendezték szobalányai
Ügyetlenségből egy ujoncz leány
Kiss erősebb rántást tőn haján,
Mire a gőgös nő, szidalmai
Toldásaúl, őt úgy arczon csapá,
Hogy kiszökő vérének gy sugára
Ráfeccsent a kegyetlen homlokára
Letörölvén azt, úgy tapasztalá,
Hogy homlokán fehérke folt maradt.
Agyában ekkor kelt a gondolat:
Vajjon szépitőül nem volna-e
Tanácsos testét érrel kennie?
Rosz sziv, hiúság, dölyfös hatalom,
Hazug mesék, kisértő alkalom,
Pártjára álltak a rém-gondolatnak,
És száma sem lőn a vér-áldozatnak! -
A női sziv, erénye szárnyain
Felebb hat a szűz-tiszta csillagoknál;
De ha lesűlyed a bűn útain,
Alábbra képes szállni a pokolnál!
Való, hogy a föstészek vásznain
Mind férfi kép-más a sátán. De onnan
Ered tán ez, mert számos női arcz van,
Mit hűn találni kényesb feladat!
***
Az ablakon még egyre koczogat,
Még egyre dúlong a vész tompa hangon.
Nagy zajjal fut Dorottya a terembe.
’A nádor! A nádor! Nagyságos asszony!
S több úri vendég s egy egész csapat
Lovasság épen mostan szállanak le
Az udvaron!’
„Hogyan? Mit szólsz? A nádor,
Thurzó György volna itt? Mi hozta őt
Csejtére illy időben? – Tán a zápor
Űzé be – Vagy tán…  hisz kékt év előtt
Dévénben udvarolva járt körűlem…
Hátha”…
S itt a hiú asszony gyönyörre
Lobbant szemekkel pillant a tükörbe,
S a mint belé pillantott, ingerülten
Fordúl Dorottyához.
„Hah rest ebek!
Restségből fösvénykedtek úgy a vérrel!
Most már Thurzó elébe hogy megyek
Illy elhanyaglott, szinte barna képpel!
Nem, nem! Igy nem megyek, nem mehetek.
Vrt, vért ide! Mozdúlj! A zöld szobában
Van félre téve nagy ezüst pohárban;
Menj, hozd hamar!”
’De grófnő mostanában?’
„Lódulj, ha mondom!”
S háborogva le- s fel-
Jár a hiú asszony sebes léptekkel.
A vén banya halkkal duzzogva ment.
Majd hogy a vér-pohárral megjelent,
Kezéből azt mohóan kapta ki
Erzsébet.
„Most eredj üdvözleni
Nevemben a nádort. Mondd, hogy roszúl
Érzem magam s azért személyesen
- Ámbár sajnálom mondhatatlanúl -
Őt és körét ma nem tisztelhetem.
De holnap reggel múlhatatlanúl
- S ha mindjárt félholt lennék is – sietni
Fogok váramban őt magam tisztelni…
Megállj! Még egy szót. Ma vendégeimre
Gondoljatok kizárólag, reám ne.
Legdíszesebb szobáim nyíljanak meg…
A nádornak Csák Máté teremét
Zárd fel**. De mindenek fölött az étkek,
Az asztal gondja, kösse le eszét
Mindnyájatoknak. – Csak, ha fölkelének
Már az asztaltól: jőj és csöndesen
Kopogj ajtómon.”
Ezzel a banyát
Távozni hagyván, terme ajtaját
Magára csukta. – Most késedelem
Nélkül az ablak-függönyt-összerántva
S túlesve több apró készületen -
Tükörhöz ült, s a nagy ezüst pohárba
Egy készen tartott gyolcs kendőcskét márta.
Majd a véres gyolccsal képét, nyakát,
Hóvállait, két karját bekené.
S hogy hathatósan inná be magát,
Testéről a vért le ne törölé,
Hanem, rendes szokásaként, fejét
Bőrpárnájú kar-székén hátrahajtván,
Álomra húnyta tévelygő szemét.
A lecsukott szemhéjak, mázos arczán,
Egy pár fehér pontot képeztenek…
Aludj, aludj, őrjöngő szörnyeteg!
Szépséged, e mocsárban nőtt virágot,
Álmodd a félvilág bálványaúl;
Csak rajta! Álmodd az egész világot
Féketlen kényed bábjátékaúl, -
Előbb mint hinnéd, bárha – fájdalom! -
Később mint kellett volna, elborúl
Ábrándaid varázsa, s undokúl
Űzött vétked gyalázata lenyom!
***
Kékes homály leng a hűs ormokon.
Az őr-torony sivalgó csengetyűje
A csöndes esti légben messze elszól,
Tág étteremben vagynak összegyűlve
A vendégek. Köröskörül a falról
Aranyozott rámákban függenek
Selyemre festett tarka czímerek
S a Nádasdy-* és a Báthoryak
Élethű nemzetségi képei.
Egész alakban az utóbbiak
Közől három van ábrázolva csak.
A sasnézésű kenyér-mezei
Bajnok-vezér jobb kéz felől az első.
A sántának bérmált nádor középső,
Mellette a leglelkesb Báthory,
A zaklatott Erdélynek egykori
Fejdelme s majd lengyel király – a végső.
Odább egy, a bolthajtáshoz kötött,
Ezüst hordó függ, két oszlop között.
Öt kis csap őrzi s tékozolja édes
Tartalmát. Ellenében nyulik el
A roskadásig terhelt hosszu-széles
Asztal.Mit e téjjel mézzel folyó
Úgy nevezett Kanaán adni képes
S mi bőségünk  hirének megfelel:
Ez asztalon halmozva látható.
Hiába! A pazar lakmározás
Fő hajlamunk s még áldomásozó
Elődeinkről ránk jutott szokás.
Mikor volt e hon olly szükölködő,
Vagy volt-e munka- sőt veszélyidő,
Hogy a miatt széles jó kedvűleg ne
Dőzsöltünk volna? … Példák végett messze
Nem kell mennünk. Történetünk korából
Malmunkra egy pár jellemző adat szól.
Midőn Pozsonyban az országos rendek
Derék Illésházynk elnöklete
Alatt nagy részint összegyülekeztek;
Erdődy Péter és Tamás, a bán,
S még néhány elmaradt főúr után
A rendektől gyors meghívó mene.
De ők biz azt felelték egyszerűen:
Hogy lakomára vagynak készülőben
s annál fogvást gyűlésbe nem mehetnek.
A mint azonban a fölgerjedt rendek
Értésökűl adták, miként a jó
Honfi előtt nyilván előbbvaló
Most a közügy, mint bármilly lakoma,
S azért vagy jőjenek, vagy mondanák ki,
Hogy a rendekhez nem vágynak tartozni -
Legott minden harag vagy tétova
Nélkül jelentek meg… Később e korban
Példát adólag ünnepelte Thurzó
György fia, Imre, hét országra szóló 
Nászát, három nap a pinczés Tokajban,
Aztán Bicsén egész egy hó napig.
Hatvan három teher-hordó szekéren
Szállíttatá minden felől a víg
Nemességet várába… Szinte így
Lakoztak nála, búbánat fejében,
Midőn atyjának ülte gyásztorát.
Ekkor csak hat nap tartott a közös bú.
S miként az írás híven adta át:
Tiz szarvas marha még több gyenge ború,
Száz negyven négy juh – s hogy minden libát,
Tyúkot s mi épen nem mulatna, holmi
Lisztet, tojást ne kelljen elsorolni -
Csak annyit mondunk illő végzetül:
Miként hallatlan sok seren kívül,
Két száz akónál több bor elfogyott…
S most a dologra. – A túlhalmozott
Széles-hosszú asztalnál legfölül
Thurzó György szemlesütve fog helyet;
Kissé alább baljánál ül Keled.
Halvány arczán s vad forgású szemén
Kitör fojthatatlanúl a nyugtalanság:
Melly belsejében kinzó ölyv gyanánt rág…
Egészen lent, az asztal más felén,
Ülnek Keled meghitt barátai:
Akács István s a szótlan Hangai.
A többi nagyszámú vendég nevét
Elhallgatjuk. Köztök s a sok cseléd
Közt nyájas képpel forgódik Dorottya,
Úgy szinte a p ribék is, ki, mióta
Nem láttuk, megnyirette rőt fejét
S most suta-simán, mint afféle mivelt 
Gazember, kinálgat holb ort hol ételt.
De hasztalan minden kinálgatás.
Nincsen jó kedv nincs vidám mulatás.
Csak immel-ámmal esznek a vendégek.
Máskor, azt gondolnátok, hadakoznak,
Illy alkalommal olly hősleg forognak
Tányér felett a villák és a kések:
Mostan nem úgy… S hiába pezsgenek,
Főleg Keled körül, a serlegek:
Hozzájok sem nyúl. Az ő kebele
Keserűség habjával van tele.
Midőn a tudva lévő éjszakán
Eltűnt a barlang- s várból szaporán, -
Szélvész gyanánt iramló  paripán
Thurzó elé az okból sietett-e,
Az okból izgatá-e gyors jövetre
Őt s biró-társit, hogy most vesztegelve
Töltsék a nyert időt?… Avvagy talán,
Daczára annak, hogy nem egy szülő,
Ki lányát veszté, volt panasz tevő
Bicsén* és Bécsben ez év folyamán -
Thurzó mégis mesésnek gondolá
Keled vádját, holott azt sem tudá
Tisztán a vádló: mint jutott alá
A zord barlangba? Ez vagy tudja mi
Kimélő okból elhatárzá
A kutatást addig halasztani,
Mig Erzsébettel nem fog szólani,
Szörnyűbben mint a sors vagy kárhozat
Éré az ifjat e határozat.
A marczangló gond, bú s harag miatt
Nem tud mit tenni. Méltán zúgolódva,
Mind a mellett vizsgán és óvakodva,
Miként a vésszel terhes barna felhő,
Melly visszatartja meggyűlt záporát
S csak halk-dörgés jelenti haragát -
Ez este már néhányszor elvonúlt ő
A zárt barlang előtt. Most újra lázas
Vágytól izgatva, látszólag nyugalmas
Komolysággal fölkel az asztal mellől
S intvén, menet közben, barátinak,
A sürgő szolgák közt, az ét-teremből
Zaj s feltűnés nélkül távoztanak.
***
Töretlen csend van a vár-udvaron.
Nem tűnik szembe, néhány békesen
Ácsorgó szolgán kívül, senki sem.
De ima barlanghoz vivő uton
Keled s baráti jőnek.
’Istenemre!
- Így szól Keled – a nádor késedelme
Őrültté tesz. Az illy halasztgatás,
Jó szándék mellett is, bűnpártolás
Ki tudja: vajon nem gyanítja-e
Jöttünk okát Erzsébet őr-esze?
Ki tudja: hátha színli csak magát
Betegnek s a míg jámbor-együgyűn mi
Gyógyultaig fogunk itt várakozni,
Ő használván a csöndes éjszakát
Szépen odább áll?...S ha nem lenne tán
Ettől mit félnünk – ó hát Ilma élte,
Az édes élet, melly a kín-tanyán
Mindinkább kétes: vajon nem kiván-e
Rögtön segélyt? Vagy azt gondolja Thurzó,
Hogy csak a bánya zár kincset magába
S csupán ércz-rejtő torkolatban méltó
Szorgalmasan kutatni?...* Íme itt a
Gyilkos barlang… A vasrovátkos ajtó
Erősen zárva van… Mért ama nőt
Nem láthatom, kire a szenvedőt
Bizám? Csak egy szót válthatnék vele
Szegény Ilmáról!… volt talán szive
Nem hagyni a kedves lányt egyedül?
Azonban hátha Erzsébet körül
Van elfoglalva? Hátha árulóm lett
S most épen útra készitné a szörnyet?
Így vagy amúgy – a dolog végire
Kell tüstént járnunk. Valamennyire
A vár osztályiban jártas vagyok.
Jertek barátim! Ne sajnáljatok
Egy életért fáradni.
És az ifjak
Visszasietve a tér udvaron,
Egy falépcsős bolthajtáshoz jutának
S a mint fölértek zaj nélkül azon,
Erzsébet terme ajtajában álltak.
Húzamosabb csend s figyelés után,
Keled jobb kézzel a csörgő kilincsen
Egyet fordít.
’Ki az? Hangzék rá fenen.
’Ki az? Zeng ismét.
„Ha megmondanám
- Kiált az ifju – akkor még kevésbé
Nyitnál ajtót!”
Így szólva megfeszité
Karját az ajtón, teljes erejéből,
S a zár fölpattant… Legjobb szenderéből
Ébredvén a rútúl bemázolt úrnő,
Réműltében mintegy kővé meredve
Állott az ifjakkal szemközt. Ijesztő
Arczát még inkább éktelenné tette
A szörnyű rémülés… Mint vándorok, kik
Nem sejtve útjokban vulkános hegynek
Tátongó tőcséréhez közel mennek,
Midőn a vészöböl szemökbe tűnik,
Döbbenve lépnek vissza: úgy az ifjak
A borzasztó látvány elől ijedten
Vonúltak hátrább. Egyedül Keled nem
Mozdúlt helyéből. Áradozva vívtak
Keblében a föllázadt érzemények.
„Ez ő, ez Erzsébet!”
Imigy szegé megcsalj
A rémes hallgatást.
„Irtóztató!
Ollyan világban élünk, elhigyétek,
Mellyben a bölcsek hite nem való
S az a valóság, mit a láz beteg
Beszél. Ki merte volna hinni?
És mégis úgy van: Ilma vére fösti
E rém-arczot. Hah útált szörnyeteg!
Mesés lidércz! Vagy arczod mondja meg
Undok neved – mi oknál fogva tetted
Az ártatlanság vérpadává tested?
Azt is léleknek nevezik-e, a mi 
Illy sugalomra képes vetemedni?…
Bőszült vér-eb! Nem ég-e ki szemed?
Mi rontott meg olly istentelenül,
Hogy a veszettség rút czégéreül
Nem átallod felütni fejedet?…
Így már nagyon jól van. Takard, takard el
Kísértő arczod! Ámde ne kezeddel:
Mivel, lásd, véres mind a két kezed
S a vért vérrel takarni nem lehet.
Szerencsétlen! Mondd, minek tartsalak:
Szánandó őrült- vagy elátkozott
Bűnösnek-e?… Hohó, lassabban csak!
Úgy látom van eszed. Lódúlj ez asztal
Mellől! Kár lenne vízzel mosdanod,
Holott már vérrel mosdál. Így te sokkal
Jobb szinben vagy. Így hadd csodáljanak
A nádor és a többi főurak.
Menj, menj Akács! Hidd őket!”
Ezt hallván a
Dühöngő asszony, ajakát harapta.
Majd ismét, mintha lég után kapkodna,
Illy tépdelt szókat ejte fuldokolva:
’Megállj!… Mindjárt csak!.. Hisz mindent adok!
Mi kell? Pénz kell?… Előbb bocsássatok!
Vagy nesztek e gyöngy!
„Tartsd meg – szól Keled -
Vörös pénzeddel együtt gyöngyödet!
Nem olly utált a hóhér kötele,
Mint a gyöngy, mellyet nyakad visele!
Menj, menj Akács, kérlek menj! Hívd a nádort”
A távozó ifjú szemléletére
A szörny sikoltva dőle szőnyegére.
„Nem úgy, nem úgy! – kiált Keled – előbb port
Hintess el czifra szőnyeged felett
S aztán hevertesd rajta testedet,
Hogy elmondhassuk: im a bűn-királyné
Porban hever! – Szédültél volna bár el
Örökre akkor, a midőn bünössé
Tőn a legelső gondolat! Ha éjjel
Kelt az agyadban: mért el ne nyele
Az éj? Ha nappal: mért a nap tüze
Nem égetett meg?..Dögvész és halál!
Volnál assz9ony, sajnálnod kellne azt is,
Ha valamely leány véletlenül kis
Újját megvágná- s vérszopó nadály!
Te mit tevél?… Ó Ilmám4 A te drága
Véred egy részét, mellynek minden cseppe
Szerelmet és erényt foglalt magába,
E kárhozott asszony testére kente!”
Még többet szólott volna tán a bátor
Ifjú haragjában; de im a nádor
S a többi úri rendek, fegyveres
Szolgák kiséretében – zaj s heves
Szóváltás közt lépének a terembe.
Azonban, mint mikor szél csende áll be,
Mindnyájan elnémúltanak legottan,
a mint megpillanták Erzsébetet.
„Most már itélhettek!” Kiált Keled
S a megszállott teremből eltűnt… Hosszan
Tartó álmélkodás következett,
Mignem Thurzó így szólt:
’Pokolbeli
Gonoszság! Ezt csak akkor hiheti
Ember, ha szemmel látja; sőt akkor sem,
Hacsak közben szemét nem törli ki.
Nem egy-két testet láttam életemben,
Mit bekevert, mit szétrongyolt a harcz;
De egy sem volt olly szörnyű, mint ez arcz.
Nem nézhetem?
Ezt mondván, hirtelen
A fegyveres néphez fordúlt:
’Ezen
Asszonyt a legkeményebb őrizet
Alatt rabúl fogjátok tartani,
Mindaddig, míg föl nem fog oldani
E tisztetektől újabb rendelet.
Menjünk urak! Itt megbetegszik a szem?
S a suttogó őröktől környezetten,
Magán maradt Erzsébet a teremben.
***
Az összes vári népet együvé
Hivatta Thurzó néhány percz alatt,
S a mint tőlök fegyvert és kulcsokat
Átvőn, azonnal a barlang felé
Indúla számos kísérőivel.
Elül ballagtak a megkötözött
Pribék s Dorottya, őrszolgák között.
Már a rejtélyes barlanghoz közel
Értek, midőn zártnak vélt ajtaján,
Álmélkodásukúl, egymás után
Több fáklyás szolgát látának kilépni.
Utánok mély csendben, temetkezési
Lassúsággal, Keled s barátai
Ilmát hozák a keskeny szalma-ágyon,
A felkelő hold bús sugárai
Elömlének a gyöngéd szűzi arczon,
Melly olly szépen fehérlett,mint a liljom,
De a mint rá erősebb fényt vete
A fáklya-láng: szoborként tűnt fel ő,
Mellynek sír-kertben lesz talán helye…
Találkozván, megállt a két csapat.
’Ő él, még él!’ Örömtől remegő
Ajakkal súgá ezen szavakat
Keled; mire Thurzó s kisérete
Csöndes mély hangon, de részvét-tele
Szivből „Hála istent” mondva – el külön vált
A két had… Thurzó népestűl alászállt
Haladék nélkül a pokol-tanyára.
A hű ifjak pedig békes szobába
Vivék Ilmát… Bú, félelem s remény
Tusái közt ápolgatá Keled
Éj- s nappal a szerette beteget;
Kinek szülői jókor hírt vevén,
Sietve jöttek és híven megoszták
Az ápolás lankasztó gondjait.
A jámborok, midőn mosolygni láták
A gyógyuló lány kedves ajkait:
Szülei áldást mondának előre
Nagy örömükben a két szeretőre.
***
Napok s hetek mulának. Ez alatt
Ki lőn üritve minden rejteke
Az undok várnak. Százakat haladt
A tág öbölből és a föld alól
Fölvett leányok gyilkolt teteme,
Miről a történet remegve szól.
Majd nem sokára, hogy véghez mene
A kutatás, kort és embereket
Ismertető törvény szolgáltaték
a vétkesekre. Ficzkó, a pribék,
Fejjel lakolván, megégettetett
Fő czimborája, a kövér banya,
Tüzes fogókkal széjjel tépeték.
Keled fortélyos anyja, Ilona,
Az ismert éji jelenet után
Eltűnt a fölvert fészekből korán.
Ez hát ment lőn a külső büntetéstől.
BÁTHORY ERZSÉBET nagy ősei,
S ki tudná: millyetén érdemei
S miféle sógorság tekintetéből -
Hóhér pallos alól fölmentetettt…
E helytt örök fogságra vettetett
A mély üregbe, hol nem régen Ilma
Kínoztaték. Nem, mintha nem lett volna
Ez sokkal súlyosb büntetés reája:
De ama szempont, melly miatt halálra
Nem lőn itélve!! – Négy siralmas évet
Húzott ki a sötét tanyán Erzsébet.
Az enyhületben düh, a megtörött
Gőg és hiúság, a reménytelen
Jövő érzelme s mindenek fölött
A rém-képek, mik nappal s éjjelen
Ködös szemekkel rá-rá meredének -
Hitvány éltét kinteljesbbé tevék
Ezer halálnál. Jajgató szülék
Szörnyű átkot kiáltozván jövének
A barlanghoz s öklükkel zörgetének
Zárt ajtaján. Erzsébet a zörejt
S az átkokat nem hallhatá ugyan,
De gyötrőbb szókat hallott untalan
Azon birától, kit mélyében rejt
Minden kebel; kit még a süket is
Meghall; kinek szava tép, mint tövis
S áld, mint isten; kit nem vezérlenek,
Midőn itél, mellék-tekintetek! -
Ekképen megbűnhődve végezé
Éltét a szörny… Várának közelében,
Egy odvas tölgy árnyéktalan tövében,
ÉJ idején sírjába fekteté
Őt néhány szolga; kik vörösleni
Látván fejök felett a hold tányérját,
Okát legott meg tudták fejteni…
Egy köny sem áztatá Erzsébet sírját;
Sőt mint a nép regélni szereté:
Soha harmatcsöpp sem hullott fölé,
S akármilly sűrű zápor-ár ömölt:
Sírján mindig száraz maradt a föld.

(* Ismert szláv nevezettel: Javorina.)
(** Csák Máté birtokosa volt Csejtének, s mint némellyek állítják, ő építtette.)
(*** Báthory Erzsébet férja a jólelkű Nádasdy Ferencz volt, ki 1604-ben hunyt el.)
(**** A bicsei várban lakott Thurzó György.)
(***** A Thurzók bányák haszonbérletéből gazdagodának meg.)

***
FÜGGELÉKÜL

    Már épen e költemény végét irám, midőn véletlenségből kezembe jött a Báthory Erzsébet ellen folyt  pör hiteles másolatának kivonata. Nem lesz talán érdektelen a kivonatból néhány sort közlenem, elhagyva mindazt, mi a költemény fonalával össze nem köthető, vagy nagyon is undorító olvasmányúl szolgálna.

B i c z e.

    Ao 1611.Jan. 2. Önkéntes vallomása a bűnsegédeknek.
1. Udvardi János vagy Ficzkó. 16 éve mióta Báthory Erzsébet asszonynál lakik. 37 leányt ölt meg. Egy verembe Varannón ötöt temetett el, kettőt ugyanott a kis kertben a csatorna alá. Dorkó (Dorottya) asszony több leányt megölvén, azokat a leszetécsényi szentegyházban éjjel temeték el. Nem tudja kik voltak a megölt leányok, hanem kálmárnénak, szolgálóak hivták őket az udvarba. A mostanit Rednekről hozták s egy holnapig volt Erzsébetnél. – Tizenhatszor volt leányt keresni Dorkó asszonnyal; voltak még vele Bársony Jánosné Taplán-falváról és Sárvárról Horváth asszony  - Kinzás. Bécsi fonallal a leányok karjai megtekertetvén, a Sárvártt lakozó Darvolya asszony hátra köté kezöket s a hátra kötött kéz ollyan volt mint a holtszin stb. stb. A holttesteket a vén asszonyok temették el Csejtén, Keresztúrban, Sárváron, Varannón stb. Bécsben egy leány elszökött tőle, kit újra kézre kerítvén, miután vére kiszedetett, torkig való jeges vízbe tétette, hol megfagyott stb. stb.
2. Szentes Dorottya. 37 leányt ölt stb. stb. Egyszer másfél hét alatt 15 leány halt meg Csejtén s azokat Erzsébet egymásra rakatta stb. stb.
    3. Legvégül olly bűnös vallomása álljon, ki ugyan nincs felhozva a költeményben, de szavai több tekintetben nevezetesek. Beniczki Catharina 50 leányt ölhetett mióta Erzsébetnél van, kevesebbet nem, de többet igen. Miután Darvolya megvakult Dorottya volt a kinzás nagy-asszonya stb. stb. Sokszor egy hordó vér is volt készen fördőnek. – Mikor Zrinyiné Ecsedről Csejtén volt, az ő leányait Dorkó asszony mind bezárta a várba és meghaltak éhségökben. (Erősiti az előbbi bűnsegédek vallomását.)

Forrás: Vachott Sándor: Báthory Erzsébet. Történeti beszély két énekben. Pesten, Nyom. Trattner-Károly betűivel. 1847. 

Vachott Sándor (1818-1861): Vezérhang (1847)

 
O hon, mit áldozzak neked?
Keblet és éneket örömmel áldozok
Más adja vissza kincseid,
Mikkel megáldák kegyeid:
Én dalt s kebelt hozok!

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Vachott Sándor (1818--1861): Ha együtt volnánk eltemetve… - 1851. dec. 31.

Ha mi együtt volnánk eltemetve,
Egymást még a sírban is szeretve:
Nem kivánnék a világon élni,
Hasztalanul hinni és remélni.

Ha mi együtt volnánk eltemetve,
S egyszerre csak földindulás lenne,
És hamvaink egybeomlanának:
Hálát adnék az egek urának!

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Vachott Sándor (1818-1861): Nyárreggeli dal kedvesemhez - 1846.

 
A hányszor kikelsz ágyadból,
Mintha enyhitő habokból
Kelt volna ki,
Oly vidáman jösz felém;
Titkon fürdeni
Jársz tán a nyár éjjelén?

Már a fülmilék nem szólnak,
Tápot  hordanak fioknak,
Szólj hát te szívem!
Összecsókolt ajkaid
Mondják el hiven:
Mik valának álmaid?

De még álmod nem mondád el,
Már is csintalan szemeddel
A gyümölcsfát nézdeled;
Jer szerelmem hát,
Jöszte, tartsd kötényedet,
Megrázom a fát. -

Útközben oh, meg kell állnom!
Mennyi virág ez egy szálon!
Letöröm neked;
Majd ha hervad levele,
Zárd a könyvbe, melyben e
Kis dalt megleled! - -

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Vachott Sándor: Vezérhang (1847)

O hon, mit áldozzak neked?
Keblet és éneket örömmel áldozok.
Más adja vissza kincseid,
Mikkel megáldák kegyeid:
Én dalt s kebelt hozok!

Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.

Vachott Sándor: Ha mi együtt volnánk eltemetve (1851. dec. 31.)

 

Ha mi együtt volnánk eltemetve,
Egymást még a sírban is szeretve:
Nem kivánnék a világon élni,
Hasztalanul hinni és remélni.

Ha mi együtt volnánk eltemetve,
S egyszerre csak földindulás lenne,
És hamvaink egybeomlanának:
Hálát adnék az egek urának!

Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.

Vachott Sándor: Nyárreggeli dal kedvesemhez 1846

Ahányszor kikelsz ágyadból,
Mintha enyhítő habokból
Keltél volna ki,
Oly vidáman jösz felém;
Titkon fürdeni
Jársz tán a nyár éjjelén?

Már a fülmilék nem szólnak,
Tápot hordanak fioknak,
Szólj hát te szívem!
Összecsókolt ajkaid
Mondják el hiven:
Mik valának álmaid?

De még álmod sem mondád el,
Már is csintalan szemeddel
A gyümölcsfát nézdeled;
Jer szerelmem hát,
Jöszte, tartsd kötényedet,
Megrázom a fát. -

Útközben oh, meg kell állnom!
Mennyi virág ez egy szálon!
Letöröm neked;
Majd ha hervad levele,
Zárd a könyvbe, melyben e
Kis dalt megleled! - -

Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.