Lévay József: A fecskék

(Beranger után franciából)

Mór partokon bilincsbe verve,

Igy szóla egy vitézi rab:

„Megint látlak hát bennetek

Hidegtől félő madarak!

Apró fecskék, kiket reménység

E forró ég alá hozott,

Nemde az én hazámból jöttök!

Hazámról valljon hogy’ nem szólotok!?

Három éve esdeklem immár,

Hoznátok emléket nekem,

Ama völgyből, hol szép jövendő

Ringatta egykor életem,

Fordulatánál egy folyónak,

Melyben oly tiszták a habok,

Ti láttátok szalma-kunyhónkat…

E völgyről valljon hogy nem szólotok!?

Némelyitek tán ott született

Azon födél alatt, hol én…

Busulhattok egy szerencsétlen

Anyának hív szeretetén,

Léptemet hallja minden órán,

Mikor majd haldokolni fog,

Hallgat, hallgat azután meg sír…

Szerelméről miért nem szólotok!?

Hugom valljon férjhez ment-e már?

Láttátok a legényeket,

Midőn a víg lakodalomban

Mondottak szép dalt, verseket!?

És kik velem a harcba jöttek

Azon sok ifju bajnokok,

Meglátták-e falunkat ujra…

Barátimról miért nem szólotok!?

Tetemeik fölött a völgyben

Tán idegen jár szerteszét,

Ő parancsol az én kunyhómban

S zavarja húgom életét!

Nincs anyám, hogy könyörgjön értem,

Körültem rabláncok, rabok…

Kedvesemnek ezer bajáról

Hazám fecskéi, hogy’ nem szólotok!?

Forrás: Csokonai Lapok 17. sz. – Debrecen, 1850. august. 26. hétfő

Orbán Pető: Az ökör (mese)

Jármat tettek nyakára:

Ökör lett a barom

S nem eszmélvén multára,

Szántott az ugaron;

Nehéz neki a nagy tereh,

De nincs ellene gyógyszere –

És bár görnyedve járna,

még sincs könnyítve járma!

… Lankad nap áldoztával,

Azért ám csak halad,

Mert az úr ostorával

Rajt végig pattogat…

Míg végre a bőszült ökör

Jármat és rudat összetör,

Mivel – bár járma véres –

Nyakára ült a béres.

S fut… visszabőg urára,

De ez elébe tör –

S hurkot vetvén nyakára,

Megfult szegény ökör…

S mely hűn hordott tehert igát,

Vonván jármat és taligát,

Másnapra – fölkelőre

Jó früstök lett belőle.

Forrás: Csokonai Lapok 2. sz. – Debrecen, 1850. julius 6. szombat

Rábai: Elhullottak…

Elhullottak, elvérzettek

Dicsőséges szép halállal,

Vagy bujdosnak társaim, az

Erdőknek kóbor vadával.

Megyen az út jobbra balra

Mint a neki-bomlott felleg…

Válasszak-e én is utat,

Vagy csak a felleggel menjek?

Társa leszek a felhőnek, -

Haragom a villámlásban

És a zápor versenyezzen

Én velem a könyhullásban,

Hadd üssön bele a mennykő

Abba a nagy erdőségbe,

Lelkem az a magas cserfa,

Az a cserfa gyul meg tőle…

És az utfélen fetrengők

Szivják aztán a friss léget

Mikor az zápor kisirta

Magát – s a cserfa leégett.

Forrás: Csokonai Lapok 2. sz. – Debrecen, 1850. julius 6. szombat

Oláh Károly: A rab

Szeliden leng a gyönge szellő

Tündéri szárnyakon körül,

Ellebbenő testén, mosolygva

A szent szabadság képe ül!

Amott a méheraj virágról

Csapongva száll virágra át,

Emitt rengő kalászhullámban

Füröszti a madár magát.

Aranysugárból önti kulcsát,

Mellyel, hová akar, mehet

A nap s beint a szende lényhez,

Kit e világból megszeret.

A vén idő – ez aggott főniksz –

Ifju erőt haladva nyer,

Szabad röptét nem gátolhatja

A nagyvilágon semmi szer!

A szent szabadság fényes tükre:

A nagy természet önmaga;

Csak én vagyok rab, mint az égnek

Holdat kisérő csillaga!

Lekötve minden érzeményem,

Eszem s szivem együtt rabok, -

Az bár mit vél, ez bár mit érez:

Mindig csak egy ponton vagyok.

Másnak, hja e föld édenében

Vágyának tárgyat nem talál –

Mint bájseraf, vagy szent kherab, kel

Fejében égi ideal.

Én csak téged látlak szünetlen

Lyánykám! Bumban te adsz vigaszt,

S ha lelkem kéj – s gyönyörnek örvend:

Örömmel osztom veled azt!

Agyamban nincs egy gondolat sem,

Szivemben nincs egy érezet,

Mely – bárhová van úta – útban

Ne ejtne – lyánykám, tégedet!

Te től raboddá bájaiddal,

Te éltem üdvez angyala!

- Szép lelked látva rab leendne

Tán a szabadság is maga!

Lelked virágiból fonád meg

Láncom – ez a szent szerelem…

Rabságomban csak az vigasz: hogy

Tán rab levél te is velem!

Forrás: Csokonai Lapok 20. sz. – Debrecen, 1850. septemb. 4. szerda