Orbán Pető: Szivhangok

I.

Ki az, leány! ki téged

E földtekén,

Oly lángolón szeretne

Miképen én?!

Mi a nap a földnek, tudod talán? –

Tűzcsók ennek sötétlő homlokán,

Mely fényt ad néki és hevet…

Napom vagy nékem, oh dicső leány!

Derűsugár reményim hajnalán:

Te adsz nekem fényt s meleget…

Körödben él csak életem, -

Te vagy napom, te mindenem!

Angyalként álmaimban

Te vagy mindig jelen,

S lelkem ha szépet gondol,

Báj arcod megjelen

S körüllebegsz mint üdvöm angyala…

Az én éltem egy vándorut vala,

Mely lábadnál célponthoz ért:

S lelkem im itt lerakja kincseit –

Szerelmét és pályafüzéreit,

Szerelmed oh add ezekért,

Mert senki – hidd – e földtekén

Ugy nem szeret miképen én.

II.

Talány vagy nékem, oh leány!

Mint egy tündérrege,

Mit az ábrándos képzelet

Bübájjal bészege;

Vagy mint szép álom, a melyet

Legott elfuj az ébredet,

S melynek tán sejted titkait

Mégis ah meg nem fejtheted.

Az a mosoly, melyet ez ajk

Most hőn röpit felém –

Az a közöny, mit arcodon

Majd lengni látok én,

Remény és kétségbeesés

Pókszálán tartja lelkemet…

Oh ez a kéz – ki mondja meg –

Halált nyújt-e vagy életet?!

III.

Szivedbe látok én, leány!

Bár isten nem vagyok, -

Értek minden gondolatot,

Mely elmédben fogantatott:

Titkod – bár isten nem vagyok –

Oh hidd, előttem nem titok.

Szived kristályfolyam, melyen

Nem zajlanak habok:

De lesz belőle oceán,

Mely hullámot hullámra hány,

Midőn – bár bűvész nem vagyok –

Belé egy pillantást dobok…

Mi az a pir arcod haván,

Mely akkor ott lobog?:

Az érzelem lángtengere,

Mit e pillantás fölvere…

Szeretsz, leány, szeretsz! – szived dobog…

Oh mondd, szerelmed tárgya – én vagyok!

Forrás: Csokonai Lapok 9. sz. – Debrecen, 1850. julius 31. szerda