Sötétlő távolban – leáldozott multak
Határain csapong a hű emlékezet,
S elröpült örömek délibábján lengve,
Nyújt a jelen felé nyájas testvérkezet.
Mosolygó képedben idézi előnkbe
Eltünt aranykorunk kisded vigalmait,
S bánatos óráink hangját ismételve
Feltöri a szivnek hegedt fájdalmait…
Vissza-visszanézve elmult idők során,
A boldog gyermekkor képe lebeg felém;
Majd ifjuságomnak letünt fényszakára
Bánat és öröm közt emlékszem vissza én.
Mi jólesett egykor, ha reám hajoltak
Fáimnak susogva röpkedő lombjai!
S mellettem enyelgve, hüs szellő szárnyain
Fel-felsohajtottak leánykám dalai!
Bus daloknál akkor mélyen elmerültem,
S multamon merengve, nem érzém a jelent;
Minden a mi egykor kedves volt szivemnek,
Lelkem előtt mint ködfátyolkép megjelent.
Elhunyt barátomnak alvó hamvaira
Emlékezém és ah följajdula szivem!
S ledér szeszélyére gondolván a sorsnak,
A bus sirhazában könnyel tölt meg szemem.
Rózsaszinfátyolát előttem hiába –
Hiába vonja fel a mosolygó jelen,
A fátylon keresztül, multak éjjelébe
S a sírüregbe is belebben szellemem…
Oh a mi megtörtént tulélt gyászidőkben
Borongó bus lelkem, mért nem felejtheted?!
Mert a mult sirjának porába beirta
Végetlen nevét az élő emlékezet!
Forrás: Csokonai Lapok
22. sz. – Debrecen, 1850. septemb. 11. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése