Kezemben az ecset, festeni akarok
S reszket kezem egész idegzete:
Minden vonás halált, rémalakot jelöl,
Ijeszti lelkemet tekintete.
Minden vonásban dult hazámra ismerek:
A honfi és festész – hajh! – együtt kesereg!
A kisded ajaka anyja emlőiből
Véres tejet szopik és sirva sir;
A szende ifju hölgy s szerelmese előtt
Időelőtt nyilik ketté a sir;
A szende ifju hölgy s szerelmese előtt
Időelőtt nyilik ketté a sir;
Az edzett férfiu hálántéka körül
Kedv s dics helyett, redők közt szörnyü bánat ül!
Unokáit látván az aggott nő zokog,
Ismervén az élet fájdalmait;
A vén családapa zuzott szivén kinok
Dulván, - törött kardja darabjait
Mélyen beássa az ősök poraiba
S velök együtt dől a sirba ő is maga!
Nem zeng a csalogány viditó dallama,
Nem leli meg a fecske hajlokát;
Őrlő féreg hizik gyümölcsfák gyökein;
Láthatni a sziklák könyzáporát. –
S van egy közös kapocs rajtunk: a fájdalom,
Mély, gyilkoló, s mint szóval nem mondhatom!
Mi az? Vihar dühöng hullámzó tengeren,
Felfordult a tenger mély feneke
S kinukban elfuladt csigákat partra szór,
És mindegyik csiga gyönggyel tele!?
E kínszülötte gyöngy mi más, mint a remény?
S hazám számára tán ezt
rajzoljam le én?!
Mi az? Sötét fölleg borong nyugat felé,
Keletre a nap fényvilága van,
S ezüst pillantásként egy hófehér galamb
A vészfelhő alatt elelsuhan!
E tünde, méla kép mi más, mint a remény?
S ezt is csak mint
kacérlányt festhetném le én!
Ah! Mért nem festhetem hazám dicscsillagát
Világdicsőség! szent fényed közé?!
Oh! mert a mult idők boszuja: a jelen
A sziv kerekeit lekötözé!!
Pedig a nagyvilág maga mit ér nekem,
Hazám dicsőségét ha rá nem festhetem?!
Kezemben az ecset, festeni akarok
S reszket kezem egész idegzete,
Minden vonás halált, rémalakot jelöl,
Ijeszti lelkemet tekintete!
Egy iszonyu való
van festve e hazán?
Nincs semmi szükség itt festészre
– énreám!!
Forrás: Csokonai Lapok 11.
sz. – Debrecen, 1850. august. 7. szerda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése