Itt ült ő. Szeliden meghajolt előtte
Mindenik füszál, minden virág,
Én mellette ültem: összeolvadt lelkünk,
Nem hallók, mit mond a rosz világ.
Néma volt a sír. Mi édesen merengtünk
A jelen gyönyörvirágain.
Hallgatánk, de szivünk dobogása mondta:
’Két boldog van e sir hantain!’
Sir terült alattunk, benne a halál ült
Az enyészet mohos pamlagán,
S sir fölött a holtak közt elandalodva
Édelegtünk egymás ajakán.
Balra a tünő nap, jobbra a kelő hold
Küldtenek reánk szelid mosolyt…
Mindeniknél szebb volt az ő pillantása:
Nem volt benne sem homály, se folt!
… Keblére hajoltam… szive hangosan vert,
Habzott benne a szent érzemény…
Megérezte szivem, mint fejlett szivében
Minden érzés lángzó vérerén.
S ujra itt ülök, hol egykor idvezültem,
Itt ülök… hajh! árván, egyedül:
Kedvesem sirjára nefelejtset
tűzök:
Megtört szivemet… emlékjelül!
Forrás: Csokonai Lapok
13. sz. – Debrecen, 1850. august. 14. szerda
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése