Lelkem borulatán derengő fénysugár,
Remény, remény!
Hiu fényed hideg csillámain miért
Andalgok én?
Hiszen csak képzelet sáppadt holdvilágán
Bolygó Endymion, ki esd remény után!
A fürge gyermekélet álomtükörén
Lengő ohaj,
Az ifju rózsakor csapongó vágyain
Rengő sohaj:
Mind csak tehozzád szállanak, remény, remény!
S hányszor megtörnek, ah! hideg kebled jegén!
Kacér kegylyányka vagy, mely örvénybe sodorsz,
És kinevetsz,
Szeplőtlen lelkeken rágódó kis nővel,
S vérben feredsz.
Kikémled a kebel legszentebb titkait,
S teremted a sajgó szív méla álmait!
Kétszinü arcodon csügg élet és halál,
Élet s halál!
Mindkettő kín, mindkettőn éles gyötrelem
Szablyája áll.
Magasra feszíted a szivnek hurjait,
S akkor pattantják szét vérfogta ujjaid!
Igérsz a honfinak viruló szép hazát
És életet, -
És ah! a honfivér áztatta föld mi sok
Honfit temet!
S míg a véres föld
egy nefelejtset nevel:
Volt kedvese sirján kihamvad
a kebel!
Lelkem borulatán derengő fénysugár,
Remény, remény!
Hiu fényed hideg csillámain miért
Andalgok én!?
Hiszen csak képzelet sáppadt holdvilágán
Bolygó Endymion, ki esd remény után!
Forrás: Csokonai Lapok 21.
sz. – Debrecen, 1850. septemb. 21. szombat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése